Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-07-22 / 28. szám
Ötven éve lesz néhány hét múlva annak, hogy a világ elvesztette ezt a jiagy irót, aki az élet “kicsiny” jelenségeiből alkotta meg művészetének világegyetemét; akinek szava oly könnyen talál utat az olvasó szivébe és oly súlyos nyomokat hagy benne; aki két műfajnak volt felülmúlhatatlan mestere: a novellánek és a “csehovi” drámának. A XIX. század nagy realistáihoz tartozott,, de élete s munkássága átívelt századunkba: 1904 julius 20-án halt meg, 40 éves korában. Tüdőbaj vitte el ily fiatalon. ő a megalapozója a modern, realista elbeszélésnek. Megmutatta, hogyan lehet ábrázolni egy apró elbeszélésben egész emberi életeket, az élet egész folyását... Az, ami újságírói munkában annyi kínszenvedést okoz — a sok szükséges rövidítés, kihúzás, kihagyás: most nála alaptörvénnyé lett. Az irás művészete — a rövidítés művészete. Rövidség és tehetség — édes testvérek” — szokta mondani. Szatirikus novelláira jellemző az is, hogy alakjai nem túlzottak. A mindennapi életet mutatja, korának tompa, szürke hátterében. “De — irta róla Gorkij — senki nála' világosabban nem látta, oly finoman nem éreztette az élet aprólékosságainak tragikumát, senki nála kíméletlenebb igazságossággal nem .vetítette az emberek elé a kispolgári hétköznapiasság ködös zűrzavarában folyó életek szégyenletes és szomorú képeit.” Van Csehovnak a sokszáz remek között három novellája, mind a három külön, teljesen önálló cselekményt mond el, de nem véletlen, hogy a szerző mégis közös keretbe foglalta: két nagyszerűen jellemzett vidéki bácsi. Ivan Ivanics, az állatorvos és Burkin gimnáziumi tanár vadászkirándulásán hangzanak el • az ő ismerőseikről, akikről ők maguk is elmondják véleményeiket. Az egyik “a tokbabujt ember” története, aki nem mert élni”... akármilyen szép idő volt, ő mindig sárcipőben, esernyővel ment el hazulról és okvetlen felhúzta melegbélésü kabátját is. Az esernyője tokban volt, az óráját szürke szarvasbőrtokban tartotta. .. még mintha a képe is tokba bujt volna, mindig feltörte a kabátja gallérját. Sötét szemüveget és lélekmelegitőt hor(Életkép a Szovjetunióból) A harmincas, évek elején, amikor a Szovjetunió iparosításának terve alapján az egész országban kibontakozott az ipari építkezés, Moszkva külvárosában nagy golyóscsapágygyárat kezdtek építeni. Az építkezésen többezer ember dolgozott s közöttük Péter Milov fiatal kubikos. Mint az építkezés valamennyi résztvevője, lehető legjobban igyekezett dolgozni, hogy az uj ipari óriás gyorsabban induljon meg. Amikor a gyárat felépítették, sok munkásra volt szükség. Építőtársainak egy csoportjával együtt Péter Milov elhatározta, hogy ott marad a gyárban, melyet ő maga épített. Lakatostanulóként kezdett dolgozni. Felesége, Vera, csiszolótanulóként a szomszédos műhelyben dolgozott. A gyárban csakhamar tanfolyamokat nyitottak meg, melyek a termeléstől való elszakadás nélkül szakmunkásokat képeztek ki. Pétr Milov tanulni ment ezekre a tanfolyamokra és két esztendő múlva már negyedik kategóriájú lakatos lett. Pétr Milovnak a gyári település egyik gázában adtak lakást. A lakásfelavatásra rokonok, munkástársak, barátok gyűltek össze Milovék- nál. A vendégek zajosan üdvözölték a gazdát és a szívélyes^ háziasszonyt, aki háziasszonyi tevékenykedése közben sem feledkezett meg róla, hogy megnézze, hogyan alszik ágyacskájában kislánya, Zsenja. Múltak az évek. Milov lakatosra egyre bonyolultabb munkákat bíztak a műhelyben. Vera Mi- lova szintén szakmunkás lett. Megjelentek Zsenja fivérei, először Anatolij, majd Jurij... Amikor eljött az ideje, hogy Zsenját iskolába adják, Vera Milova elhatározta, hogy ideiglenesen kilép a munkából és teljesen gyermekei nevelésével fog foglalkozni. így is döntöttek. Vera körülbelül másfél évig nem dolgozott, azután pedig, amikor Jurij is felserdült, és teljesen a nagyanyjával lehetett hagyni őt, aki Zsenja és Anatolij nevelésében is segítségére volt, visszatért a műhelybe. A műhelyben Vera gyorsan pótolta az elmulasztottakat. Ezt azonban nem oly egyszerű volt megtennie. A gyár gyorsan egészült ki uj techCSEHOV dott, a fülébe vattát dugott s ha bérkocsiba ült, annak is felhajtatta a fedelét... Az ókori nyelv, amit tanított, voltaképpen szintén kalucsni vagy esernyő volt neki, abba bujt a valóságos élet elől. . . A gondolatait is lehetőleg tokba rejtette.” így jellemzi Csehov ezt a különös, mégis igen jellegzetes típust. S halálát, temetését igy Írja le; “... most, hogy már a koporsóban feküdt, arcán nyugalmas,' mondhatni, kellemes, sőt vidám kifejezés ömlött el, mintha örülne, hogy végre olyan tokba dugták, amelyből már sohasem bújik elő...” A második elbeszélés hőse, Aljohin nem mert szeretni, “... állandóan vitatkoztam önmagámmal, mire vezethet szerelmünk, ha nincs hozzá erőnk, hogy leküzdjük... El kellett búcsúznunk egymástól. .. Istenem, milyen boldogtalanok voltunk mind a ketten... milyen fölösleges, jelentéktelen és* hazug volt mindaz, ami útjában állt szerelmünknek...” — olvassuk el Csehov szánom-bánomját. A harmadig e ciklusból a csinovnyikból földesurrá terebélyesedett Csimsa-Gimalajszkij, akinek minden úgy volt jó, ahogy van — az ő bendője tele, a régáhitott egresbokor neki terem — tőle aztán felfordulhat minden. “Úgy kellene — mondja a szerző a történetet elbeszélő Ivan Ivanics szavaival — hogy minden elégedett, boldog ember ajtaja előtt álljon valaki, kezében kalapáccsal és szüntelenül rázörögve emlékeztesse, hogy vannak boldogtalanok is, hogy ő is hiába boldog, az élet előbb vagy utóbb belevágja éles karmát... De ilyen kalapácsos figyelmeztető nincs... A szabadság a legfőbb jó, mondogattam azelőtt, de várjunk vele még egy kicsit... most azt kérdem... kiért vagy miért várjunk vele?... Azt mondják, minden eszme csak fokonként valósulhat meg. . . De ki mondja ezt? Hol a bizonyíték, hogy ez igaz...” Számtalan más remekműve is felfedi a csehovi realista ábrázolás, jellemzés titkát. Keresztül-kanikával, a munka egyre magasabb szakképzettséget követelt. Pétr is jól sajátította el az uj technikát. A legmagasabb kategóriájú lakatos lett. Különösen érdekes lett Milov munkája a hábo- ruutáni években. A golyóscsapágygyár növekedésével a szovjetkonstruktorok lényegesen megváltoztatták a golyóscsapágytermelés technológiáját. Pétr Milovra bízták a golyók elsődleges megdolgozására alkalmazott, bonyolult agregátumok elkészítését, szerelését és javítását. ...Néhány hónappal, ezelőtt az I. golyóscsapágygyár szerszámmühelyében nem magastermetü tagbaszakadt legénykét lehetett látni, aki esztergapadja fölé hajolt és figyelmesen ügyelte az éles kés alól kikerülő hosszú, ezüstös forgácsot. Mihail Filimonov, az idős mester, gyakran ment oda a legénykéhez. Lemérte a kiesztergályozott munkadarabokat, utasításokat adott. — Ne Siess, Anatolij, told előre á kést erősen, de simán, különben tulhevited a vágóélét. . . Filimonovval együtt olykor Pétr Milov is odament a fiatal esztergályoshoz. — Hogy vagy, fiacskám? — kérdezte, munkáját nézegetve. — Elsajátítod? Igyekezz, a mi dolgunk nem könnyű. Gondolj vissza arra itt a munkapadnál, amit a technikumon beszéltek neked. Anatolij Milov már harmadig éve végzi gyakorlatát. A gyári gépépítői technikum második évfolyamától kezdve, ahova mindjárt a hétosztályos iskola elvégzése után belépett, Anatolij kétszer évenként végzett gyakorlatot abban a műhelyben, melyben már több mint húsz éve dolgozik az atyja. Anatolij most a negyedik évfolyamot végzi. Egy év múlva bevégzi a technikumot és a szerszámgyártás szakképzett technológusaként a gyárba megy. Jurij Milov csak ebben az évben végezte el a hétosztályos iskolát, ő is úgy döntött, hogy technikus lesz, és belépett az elektromechanikai technikumba. Egyelőre általános képzettséget nyújtó tantárgyakat, fizikát, kémiát, matematikát tanul. A jövő esztendőben úgy, mint bátyja, termelési gyakorlatot fog végezni a gyárban. Milovék családjában egyedül Zsenja, a legidőJuly 22* 1954 stíl átvilágította, kitanulmányozta, kikopogfstta típusait, a jó orvos könyörtelenségével és — részvétével. Még a gyermekkorát megkeserítő “tokbabujt” tanár ellenszenves figuráját is szánja. Tollát sohasem a fölényeskedő hideg gyűlölete vezeti. Legtöbb ily silány alakjában áldozatot lát — saját koruk, tulajdon lelki renyhesé- gük bűnbakjait. Mélységes részvétet tud kelteni például a “Bánat” cimü novella részeges eszter- gáliyosa, vagy (a “Rothschild hegedűje” címűben) egy másik, szintén italos koporsócsináló iránt; hosszú sivár életük végén szánja-bánja mindkettő, hogy annyit gyötörte, verte elkin- zott életpárját, mikor már hiába minden, halott a feleség, szomorú életük osztályos társa... Kisemberek ezek, bűneikben, jóságukban egyaránt gyarlók. Az iró velük szenved — még ha szánalmába megvetés is vegyül — mint “A sorsjegy”, vagy az “Aranyos!” és még számtalan más elbeszélésnek és legtöbb drámájának alakjai iránt. Ma szerte a világon ismerik és elismerik: ő a rövid elbeszélsekbe. sűrített életregények legnagyobb mestere. Csehov realizmusa nem marad a Maupassanté mögött. Amiben pedig fölülmúlja: az emberszeretet kora társadalmának betegségeit orvosló szándék és — különsen életpályája végefelé — az emberiség, a társadalom igazságosabb, jobb jövőjébe vetett hit. Ez az optimizmus segíti át legkeservesebb élettapasztalatain, például a nyolcvanas évek Oroszországának értelmiségében szinte kórtünetként terjedő életun- ságon, amikor őbenne is felvetődött a keserű kérdés: miért, kinek dolgozik, hova, merre visz a jövő útja? Csehov nem jutott el a társadalmi fejlődés marxista felfogásáig, éveken át kerülte a politikát, azt hivén hogy elkerülheti. Holott irói lelkiismerete és felelősségtudata feltartha- tatlanul odavezette. Hovatovább már nemcsupán diagnosztája kívánt lenni a társadalom kórtüneteinek s ha mégsem vált tolla a sebész késévé, talán csak gyorsan elharapózó betegségén s korai halálán múlott. Hiszen a századforduló körül, már minden Írásában ottkisért az a vágyva várt valami, aminek ő maga sem adott nevet, csak érezte: “így nem tehet tovább élni!” Lányi Sarolta. sebb leány, nem ment gyárba dolgozni. A hétosztályos iskola elvégzése után, elvégezvén a szakiskolát, képzett szabónő lett és a gyártól nem messzire lévő műteremben dolgozik. Milovék családja ez év áprilisában újból lakásfelszentelést ünnepelt: a gyár uj, sokkal tágasabb és jólberendezett lakást adott Pétr Milovnak. Az utolsó évek folyamán a golyóscsapágygyár többszáz munkása kapott ugyanilyen lakást. A gyár megnövekedett, mellette uj lakóházak egész városa nőtt ki. A 20 esztendő óta itt állott kis házak helyén óriási lakóháztömbök emelkednek ma, melyekbe a gyár munkásai, mérnökei, technikusai és alkalmazottjai költöztek bé: Pompás klubot, kórházat, bölcsődét, gyermekkerteket és négy iskolát is építettek. Pétr Milov rendszerint a szakszervezet tulajdonában levő szanatóriumban vagy üdülőházban tölti szabadságidejét. Beutalást kapni nem nehéz. A golyóscsapágygyár üzemi bizottsága 1953-ban 2,000 beutalást adott ki, melyek árának nagyobb részét 70 százalékát a társadalmi biztosítás pénzeszközeiből fedezik. Pétr Milov ebben az évben úgy határozott, hogy nem fogad el beutalást, hanem a Moszkvától nem messzire fekvő Bosztakovo településen levő saját nyaralójában tölti szabadságát. A Moszkvai Szovjet Milovnak s a gyár többi munkásainak telkeket utalt ki. Milovéknak most kis nyaralójuk és szép gyümölcsöskertjük van. Nyári vasárnapokon Milovék gyakran utaztak ki egész családjukkal a nyaralójukba. Vera Milova és Zsenja lelkesedéssel foglalkoztak zöldségkertjükben, Pétr’ Milov almafáit ápolgatta, azután, véve horogvesszőjét, horgászni ment fiaival a folyócskára. Megjött a tél. Moszkva környéke pelyhes, fehér takaróba öltözött. Pétr Milov zuzmarás vasárnapokon pompás sisétákat szeret tenni fiaival puskával a vállukon. Nyulat lőni, persze, távolról sem mindig sikerül, de mily kellemes, sétálni a hóval fedett erdőkben, tiszta, fagyos levegőt szívni és a séta után jóétvággyal fogyasztani el az ízletes ebédet, melyet a háziasszony gondos kezei készítettek el! A kellemes üdülés után Milovék hazatérnek, hogy másnap újra munkájukkal foglalkozzanak, amely boldoggá és biztosítottá tette életüket. l. LiLJEJEV: Milov lakatos és csaló dia _12____ AMERIKAI MAGYAR SZÓ