Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1954-05-20 / 19. szám

May 20, 1954

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

3

Hírmagyarázat és kritika j

“Nem akarunk koporsókat Indokinából!”

A múlt héten zajlott le az Amalgamated Clothing Workers szakszervezet konvenciója Atlantic Cityben. Ez az ország egyik legnagyobb szakszervezete, amelynek konvenciója nemcsak a munkásmozgalomban, hanem az ország életében is mindig nagyfontosságu politikai esemény. Az Amalgamated alapjait Sidney Hillhian rakta le, még hozzá haladószellemü alapjait, és ha ma haladó- szelleműnek éppen nem is lehet mondani, viszont vezetőségét más jobboldali szakszervezet vezetőségéhez viszonyítva még mindig elég liberálisnak lehet tekinteni. Igaz, ez a vezetőség is áldozatul esett a hidegháborús légkörnél és még Truman alatt a kormány külpolitikája mögé sorakozott, de vezetősége kritikájával és fenntartásaival még akkor is jelezte, hogy nem hive a feltétlen nem- zetiszinü zászlólengetésnek.

Az utóbbi időben jelentős hangulatváltozásnak, vagyunk tanúi az országban. Egyre nagyobb tömegek ébrednek rá a mccarthyzmus fasiszta jellegére, az imperializmusnak, a kormány külpolitikájának azon nagy kínnal, üggyel-bajjal palástolt. minden áron háborúskodni akaró szándékaira, amelyek azonban ma már harmadik világháborút, a civilizációt elpusztító atom- és hidro- génbombás háborút jelentenének, minden élő ember összeégésének veszélyét okozhatnák-. A munkanélküliség fekete árnyékával az ország homlokán, erősödik a' zúgolódás és az élegedetlenség. Az uj tavasz levegőjében érezni lehet, hogy Korea után az indokinai háború fordulóponthoz juttatta a világot és valamit feltétlenül tenni kell az ország és a.világ népeinek érdekében is, hiszen Wall Street már bezsebelte a maga porcióját. És ez a hangulat biztató világossággal és élességgel kifejezésre jutott az Amalgamated konvencióján is, ahol többek között két nevezetes dolog történt.Az egyik a szakszervezet elnökének, -Jacob Po- tovskynak a beszéde volt, amelyről multheti számunkban már beszámoltunk s amelyben Potovsky szembefordult az Eisenhower-kormánnyal és a kormány politikájával. Megtudtuk ebből a beszédből, hogy a szakszervezet jelenlegi vagyona 250 millió dollár. Ez bizony tekintélyes összeg. Ez a szakszervezet már — nagyvállalat. És éppen ez a rengeteg vagyon érteti meg az emberrel némi tekintetben, hogy miért állt a szakszervezet a tru- mani külpolitika mellé és azt is, hogy a monopolkapitalizmus hazájában a szakszervezet erejét a tagság hűsége és harcikedve mellett a szakszervezet vagyona is jelképezi.

Ugyanakkor helyesen teszi a tagság, ha meggondolja, hogy a vagyon nem minden és jó. ha nem bízza el magát, ha az alapitó Hillman haladószellemü hagyományát követi, nem pedig azt, amely felé a vagyon súlya huzza, nyomja. Az IWO-nak is tekintélyes vagyona volt, ha nem is ennyi, mint az Amalgamatednek és ime, a' kormány elvette tőle. És amennyire a mai hisztériás jogfosztó légkör és gyakorlat az ilyesmit lehetővé és elfogadhatóvá teszi, állíthatjuk, hogy a reakciós kormány, ha úgy tetszik neki, ha elérkezettnek látja az időt, akár az Amalgamated vagyonára is ráteheti a kezét, ürügyet (s ezt az elmúlt években elkönyvelt és végigszenvedett ke- lepce-pörök és koholt vádak, az igazságszolgáltatás leplezetlen osztályjellege mutatja) akármikor, akármilyent találhatnak és akár az Arfial- gamated is máról holnapra az utcán találhatja magát, mindenéből kifosztva, mint az IWO. De hiszen talán a tudat alatt ez is egyik erjesztője az ellenállás lábra kapó mai hangulatának, az ország népe magára eszmélésének, az országos, egységfrontos összefogás szükségérzetének, mely különben Potovsky szavaiból is kicsendült.

Kicsendült például akkor is, amikor a konvención felolvasták a James P. •Mitchell, a kórházi ágyon fekvő munkaügyi miniszter üdvözletét, és Potofsky a köszönetének tolmácsolására kérve meg az üzenet hozóját, P>. Siciliano munkaügyi államtitkárt, a következő kijelentést tette:

“Mondja meg a munkaügyi miniszternek azt is, hogy mi bízva bízunk nagy országunk fejlődésében. Mondja meg neki azt is, hogy a bátorítás és a támogatás, bármily értékes' is, nem elég a pennsylvaniai munkanélküli acélmunkásoknak, a massachusettsi munkanélküli textilmunkásoknak

vagy a detroiti autómunkásoknak. Nem. Valamit itt tenni is kell. Tettekre, nem pedig finom bátorító szavakra van szükség a kongresszus és a kormány részéről, hogy a helyzetet orvosolják. Mondja meg a miniszternek, hogy nagyrabecsüléssel viseltetünk személye iránt. De nem ő az ur (boss). Bizonyos tekintetben még Eisenhower sem az ur. A kormány tagjai, egy-két milliomos, mint Humphrey és Weeks, döntik el a kérdéseket. ők, nem pedig az elnök vagy a miniszter hozzák a politikai döntéseket.”

E soi’ok írásáig legalább, a második nagy eseménye a konvenciónak Wayne Morse oregoni republikánus szenátornak a Potovsky beszédét követő másnap elmondott nagyhatású beszéde volt, amely akár politikai tüntetésnek is beillett. A szenátor, aki független republikánusnak nevezi magát, ebben a beszédében sokkal határozottabban foglalt állást a békepolitika mellett, mint bármelyik eddigi beszédében. Most hévvel és eréllyel támadta az Eisenhower-kormányt és ki- jelenette, hogy eddigi ténykedései alapján “kétségnek helye, sem marad arra nézve, hogy á republikánus párt munkásellenes párt lett Amerikában.” Kijelentette, hogy “elérkezett az idő, hogy elemzés tárgyává tegyük a dnllesi politikát.” Majd viharzó taps közepette mondotta:

i

“örülök, hogy ha egyszer az amerikai nép megértette ezt a helyzetet, túlnyomó többséggel tudomására fogja hozni az Eisenhower-kormány- nak, hogy nem akarunk koporsókat Indokinából.”

Sürgető szóval követelte, hogy “1954-ben demokrata kongresszust válasszunk meg, hogy külpolitikánk tekintetében ellenőrizhessük az Eisenhower-kormányt, mert nyíltan és józanul kijelenthetem: a republikánus párt a Dwight Eisenhower, John Foster Dulles és Radford vezérkari főnök vezetése mellett — a háború pártja.” Majd azzal fejezte be szavait, hogy felkérte a delegátusokat, mondják meg a kormánynak, hogy “azt akarjuk, hogy ha lehet, a tárgyalások békés megoldásához vezessen bennünket Indokínában. . .”

A magunk i'észéről ^hhez csak azt fiizzük, hozzá, hogy ime: egyre több hang kezdi mondani, egyre több oldalról azt, azokat, amiket mi már évek óta hangoztatunk.

Cojin, McCarthy és egy elfelejtett tanulság

“És akkor olyan fordulat történt, amelyhez foghatót életemben nem tapasztaltam”, — mondta John Adams, az amerikai hadsereg jogi főtanácsosa, a McCarthy szenátor és a hadsereg közötti kölcsönös vádakat vizsgáló bizottság előtt a múlt hét szerdáján. ,

Adams jogtanácsos Roy Cohn, McCarthy jogtanácsosának jellemzésére és Cohn barátjának, Schine-nek érdekében történt közbenjárások ismertetésére mondta el ezt az esetet, amely egy vendéglőben kezdődött, ahova McCarthy szenátorral és Cohnnal együtt mentek ebédelni egy a Foléy Square-en a szövetségi törvényszéki palotában a Forth Monmouth katonai kutatóállomáson történt állítólagos kémkedés ügyében folytatott tárgyalásról. Velük volt Francis P. Carr is, McCarthy egyik ügynöke, nyomozója. Az ebéd folyamán Cohn rendkívül idegesen viselkedett, mesélte Adams jogtanácsos. Egyik dührohamból a másikba esett, nyomdafestéket nem tűrő szavakat használt Adams-al, majd Mc Carthyval szemben, amiért Schine-nak nem akarnak külön kedvezményeket adni s amiért McCarthy nem exponálta magát elég eréllyel Schine érdekében.

“Eleinte McCarthy szenátor próbált békéltetni, mesélte Adams. Ugylátszott, hogy Cohnt próbálta békéltetni és nem mondott semmit, ami ellenkezett volna olyasmivel, amit a délelőtt folyamán mondott nekem. Később egyre inkább hallgatásba mélyedt, Végül 10 perccel 3 óra előtt elhagytuk a vendéglőt és beültünk a kocsiba, amely ott állt a vendéglő bejárata- előtt.

“Cohn azt mondta, hogy elvisz a Pennsvlvania- vasutállomáshoz, amely a törvényszéktől uptown fekszik. Azt ajánltam, hogy földalattin megyek oda, de ő azt mondta: “Nem, gyorsabban odaviszem.” Elindultunk hát a Fourth Avenuen. Menetközben aztán Cohn ismét kitört s ez alkalommal

inkább McCarthy szenátor ellen irányult haragja, mint jómagam ellen. Közben McCarthy szenátor kétszer-háromszor felém fordult és megkért, hogy ha visszaleszek Washingtonban, beszéljek Stev- ens-el és beszéljek meg vele egy találkozót New Yorkban Schine számára. Amikor a 34. utcához értünk, ahol be kell fordulni, ha a Fenn Station- hoz akar jutni az ember, a Seventh Aveniien, megpróbáltunk balra fordulni, ami tilos és a rendőr sem egedte meg és azt mondta, menjünk előre tovább. Egy hosszú alagútba értünk, amely a Grand Central vasútállomás alatt visz el és valahol a 45. utcán jöttünk ki, elkerülve a vasútállomást, úgy hogy már csak 10—12 percem volt vonatom indulásáig. Panaszkodtam Cohnnak, azt mondtam neki: “Most elvitt az állomástól.” Erre Végkép dühbe gurult, megállította a kocsit a négyes vonalban futó forgalom kellős közepén és azt mondta: “Menjen, ahogy tud.” Ki kellett hát másznom a kocsiból a négyes vonalban rohanó autók között a 46. és a 47. utcák között a Park Avenuen, átfutottam az úttesten és beugrottam egy taxiba, hogy még elérjem a 3:30-as vonatot. — Néhány nappal később Carr mesélte nekem, hogy nem kellene haragudnom, amiért igy dobtak ki a kocsiból, mert azt kellett volna látnom, hogy néhány utcával odább hogyan hagyta el a kocsit McCarthy szenátor.”

“Ki mondta ezt önnek?” “Carr.” “Azt mondta, hogy néhány perccel később történt?” “Igen, azt mondta, hogy ha engem kidobtak a kocsiból, azt kellett volna látnom, hogy dobták ki McCarthy szenátort a Waldorf-Astoria előtt.”

Az eset valóban elég rendkívüli és elég jellemző ahhoz, hogy az ember megpróbálja kihámozni belőle igazi jelentőségét. Cohn alig 28 esztendős, szinte még fiú. Ügy viselkedik, mint egy primadonna; Ha megmérgesedik, kidobja az autójából a hadsereg főtanácsosát, úgy káromkodik, hogy azokat a trágár szavakat nem lehet megismételni a nyilvánosság előtt, azzal íenyegetődzik, hogy “tönkreteszi a hadsereget” és nem fékezi magát akkor sem, ha McCarthy szenátort kedve szoty- tyan kirúgni a kocsijából.

McCarthyról ma már mindenki tudja, hogy” mögijtte vannak az ország legreakciósabb, legszélsőségesebb fasiszta és antiszemita pénz- és érdek- csoportjai, amelyek a múltban már a fasizmus útját előkészítő akciók egész sorozatában használták fel őt. Rajta keresztül intéztek támadásokat a párt munkásvezérei ellen, a filmművészek, egyetemi tanárok, iskolák, tudósok, a protestáns egyházak és legutóbb a hadsereg ellen, idestova mindenegyes demokratikus intézményünk ellen és ő türelmes politikusként fáradhatatlanul végigcsinálta megbízatásait és fáradhatatlanul fur- ta-faragta, fűrészelte és ásta alá az ország szinte valamennyi hagyományos, demokratikus jogát és intézményét. Nyilván ugyanezzel a türelemmel és kitartással viseli el Roy Cohnt, akiről el kell ismernünk, hogy több mint tehetséges — zseniális jogi tudással biró ember. McCarthy tudja bizonyára a legjobban, mit ér ez az ember és mire lehet felhasználni. Úgy gondolhatja, hogy amig tudásának utolsó cseppjét ki nem aknázza, tűri szeszélyeit, dührohamait, indulatai kitörését — és hallgatásba mélyed. Ha majd aztán “a mór megtette kötelességét, a mór mehet” ideje elérkezik, valószínűleg oly nyugodtan fogja odadobni ellenségeinek, amily nyugodt szívvel dobott Hitler Adolf is hatmillió zsidót a máglyára. Hitler is türelemmel talpalta ki és szavalta végig a hatalomhoz vezető utat. Hitler, McCarthy példaképe, akit sok-sok tekintetben híven követ.

És ez a Cohn, aki kétségen kiVül álló tehetségét áruba bocsátja és odaadja magát az amerikai fasizmus előkészítésén dolgozó nagytőkés érdekeltségeknek, minden esze és agyafúrtsága ellenére sem látja, hogy csak eszközül használják, ideig-óráig, hogy aztán adott pillanatban kitörjék a nyakát. Nagyravágyás, szereplési viszketeg, önteltség vakítja el s a tragédia természetesen ott van, hogy egész szerepléséért nemcsak saját faját, hanem ártatlanok millióit sújthatják, akik bátran és tűrhetetlenül küzdenek a demokratiku-i intézményekért, a demokráciáért, a kultúráért, a szabad emberi gondolatért, a békéért, a munkások és a dolgozó nép jólétéért, szóval mindenért, ami az emberi szív és értelem számára szent és sérthetetlen.