Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-05-13 / 18. szám
May 13, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 15 ^J^itetíen ^Jcimds ^ __________________________________r ÖCSÉM, ugye, Dominguez Isidró név úgy hangzik, mintha egy középkori spanyol inkvizitor neve volna? Pedig egy mosolygó mexikói festő viseli csak. Egy ismerősöm, egy volt newyorki festő, aki Texasban telepedett meg, Houstonban, és ott egy nagyobbszerü \ állalkozóvá vedlett, hozta fel a fiút -New Yorkba, hogy hátha... de ez a hátha már maga a történet és ezt érdemes élőbbről kezdeni. Isidró, mint sokan annyian a magasabb életnívóért jött át a határon, hogy dollárokat keressen. Még művészi szempontból is a dolláros bankjegyet tartotta £ legszebb pénznek. Csak az a baja, mondom én, hogy irgalmatlan sok van belőle — másoknak. A fiú, tekintve, hogy festőművész volt a szerencsétlen, ahelyett, hogy egy repülőgépgyárban próbált volna elhelyezkedni, mint srófhuzó, beállott festőinasnak a mi fenti barátunkhoz. A fizetése már mint inasnak is jónak látszott, különösen mexikói pesóba átszámítva, mégis már a második nap otthagyta volna a mesterséget, ha nem találkozott volna a boss lányával. Isidrónak keskenyvágásura stuccolt ba^uszkája volt, ami mintegy megkoszorúzta ajkain j az örökös betyáros mosolyt. Ébenfekete, dús, fényes haja pedig egy görög szoborhoz illő arcot és egy nyúlánk, pár- ducrugalmasságu atlétatestet koronázott meg. Nem is csoda, hogy ennyi koronázásra bedült a vállalkozó lánya és akkor és azonnal, úgy ahogyan először látták egymást, kitört közöttük a szerelem. Ha nem is aludtak együtt, de éppen együtt feküdtek, amikor a vállalkozó papa rájuknyitott. Egypár percig csodálkozott, mert ilyen gyors munkása még nem volt, de, mert liberális ember volt és praktikus, ezeket mondta a mexikóinak: “Azért te nekem mégis csak egy jöttment senki vagy. Azt se tudom, 'hogy van-e családfád. Azt viszont látom, hogy az a mosolygó pofád, (your puss) tetszik a lányomnak. Én egy litvák jöttment senki vagyok és nekem sincs családfám és amellett sohasem mosolygok, mert tele a fejem gondokkal. Ha be tudod bizonyítani, hogy nem keres a mexikói rendőrség, legalább is nem nagy dolgokért és ha megtanulod jól a mesterséget, áldásom adom rátok. Egy-két év után már helyettesíteni tudsz és én többet utazhatok a Festőmesterek Szövetsége, meg a szabad- kőműves páholyom konvencióira. Az udvar legvégén volt a műhely, azaz a szerszámos raktár, egy volt urasági kétkocsis -istállóban, amelynek padlásán volt valamikor a kocsis lakása. Az odavaló lépcső ösz- szes fogai megvoltak még, éppen csak meg kellett azokat pár szeggel erősíteni. Fent gyülésezett egy vaságy, amelyen Lincoln aludt, vagy aludhatott volna, pár rongyokkal és újságokkal tele láda, ugyancsak a régi tulajdonos hagyatéka, egy irgalmatlan nagy, de lyukas szamovár, ez már litván eredetű lehet, és a sok egyéb lim-lom között szinte kihívóan virított egy pár molyette szőnyeg, molyette, de még mindig szőnyeg. A fiú a nagy ládát asztalnak nevezte ki és a kisebbiket széknek. Csak azon csodálkozott, hogy az a temén- telen pók miből él. Biztosan egymást eszik tápláléknak, mint a művészek és az irók általában. Én eszem a te lábadat, te az enyémet. Mint inas és mint jövendőbeli családtag Isidró azonnal nekilátott és kitakarította a helyet, összeállította az ágyat és a szőnyegekből kiverte a molyokat. Kettőt lefektetett a padlóra, egyet az egyik ablakra tett, a töröttebbikre, negyediket, a legnagyobbikát hatszorosan összehajtva a mat- ractalan ágyra fektette derékaljnak és mire a lány hazaérkezett délben az irodából, Isidró már a képeit is felrakta a falakra. Lécekből egy festőállványt kaszábolt össze magának és enni is elfelejtett, máris nyomta a tubusfestéket a palettájára és egykettőre gyönyörűbbnél gyönyörűbb színes foltok ragyogtak a vásznon. Késő délután hazajött a boss és úgyis mint mester és úgyis mint apa, felment megnézni a látandókat. Rittig! Me- gintcsak ott gyönyörködtek egymásban meg a félig kész színes foltokban a fiatalok. ÖCSÉM! Erre azonban most már kitört a tragédia. Nem a lányát tragédiázta a papa, hiszen haj! modern generáció, ehhez hozzá volt szokva. Mindent sürgősen csinálnak a mai fiatalok, hanem a képet rühellette. Majd átdöfte a padlót, annyira dobogott a lábaival és ordította, hogy neki nem művész kell, hanem egy jó mesterember, aki tisztességesen ki tud festeni egy konyhát,meg egy házat kívülről meg belülről. A tragédia úgy folytatódott, hogy Dominguez Isidró hétfőn mégis csak elment házat festeni. A huncut, örökösnek látszó mosoly hamarosan eltűnt az arcáról és nem stuccolta le a bajuszát és a hét vége felé, mint egy beteg állat, bocsánat a hasonlatért, hajának úgy a rugalmassága, mint a fényessége is eltűnt. Fáradt volt. Begubódzott a “lakásába”, kerülte-a lányt és nyilvánvaló lett, hogy veszélybe került a szerelem. Szombat reggel becsomagolta keménypapiros kufferjába a dolgait és reggeli után bement a házba, hogy elbúcsúzzon a népektől. Megmondta, hogy visszamegy Mexikóba angyalokat, meg a mitológiából vett ügyeket, mint Orpheust és Euripidét, festeni. Igaz, hogy a dollár jó, hagyha van, mondta, de nagyon drága. A művész nem tudja megfizetni, annyi sokba kerül. ÖCSÉM! Volt ezután sirás-rivás és fogak vicsoritása, csikorgása. A lány őrjöngött és az apját okolta minden bajért húsz évre visszamenőleg. Végén is az öreg felhozta a fiút a lánnyal együtt New Yorkba, hogy nézze meg a United Hogy juttalott a törvény lelketlen értelmezése koldusbotra két jómódú farmert Michiganban Egy tizenhat autóból álló; állami rendőrkaraván tört rá I kora reggel két öreg farmer-' re, két fivérre, a 73 éves | Paul s a 75 éves Chris Zie- genhardtra, álmában, majd Clark Gregory sheriff parancsára pokrócokat dobtak rájuk, becsomagolták és kihurcolták a farm előtt elhúzódó útra s mivel nem voltak hajlandók felállni, ott hagyták fekve őket a reggeli esőtől nedves földön, amig el nem szállították őket a négy mér- földnyire fekvő kórházba, megvizsgálni, nem görbült-e meg egy hajaszáluk. Michigan- államban egy Mariette nevii községben történt ez a csúnya történet és leirása olvasható a “The Flint Journal”-ben. Zsarolás Hogy miért kellett a két öreg farmert ilyen hatalmas réndőri karhatalommal, ilyen brutálisan kiszórni otthonából, annak megvan a története. Még 19 évvel ezelőtt történt, 1935-ben,. hogy a La- peer-féle tüzeset elleni far- merbiztositó társaság, amelynek a Ziegenhardt-fivérek is tagjai voltak, megbukott, vagyis a nagyfejnek közül némelyek szórakozottságból a maguk zsebébe tették a pénzt és a kárt a farmerekkel akarták megtéritini úgy, hogy kire-kire megfelelő kötelező hozzájárulást (assessment-et) vetettek ki. A gazdák prüszköltek, titakoztak, vonakodtak, de amikor látták, hogy törvény elé cipelik őket, ha nem fizetnek, leguberálták a biztosítótársaság követelését, kivéve Paul és Chris Ziegenhardt, keménynyaku yankee- gazdákat, akik váltig állították, hogy gazemberség, csalás ez az adókivetés, jogtalanság, vérszopás, ők bizony nem fizetik meg. A rájuk kivetett iKMIIIMIIIIIIIIIIIIlllllllllliuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiii'iiiii harács mindössze 280 dollárra i rúgott. A birtokuk 30,000 dől- j lárt ért. Terjedelme 240 ak-] kér. Erre a meg nem fizetett 280 dollárra bonyolult jogi huncutság, pereskedés, perköltségek, ügyvédi fifika és egyebek után ráment az egész birtok. A két aggastyánt egyszerűen kitették, kidobták az utcára. Kilakoltatás Nem segitett az, hogy fa- bódés, homokzsákos “erődit- mény”-nyé építették ki a farmot az ügyvédi és hatósági I erőszakoskodások ellen, sem laz, hogy a biztosítási csalás áldozatául esett többi farmer “egyesületet’* alkotott az öregek támogatására és védelmére, mert az öregek ügyét próbapernek tekintét- ték, hogy az esetben, ha győznek, ők is visszaköveteljék a kicsikart összegeket. 1948- ban a meg nem fizetett 280 dollárért dobra verték a birtokot és nem más vette meg,! mint a biztosítótársaság ügyvédnője, Mrs. Grace White. Évekig tartó pereskedés utár a végrehajtó kilakoltatta az öregeket, de a szomszédok és a többi gazda visszaköltöztet- \ ték őket az ősi lakba, amely amolyan ütött-kopott, viharvert farmerházacska volt, de a két öregnek mégiscsak menedék. A sheriff a farmerek kel nem mert többet packázni. Ámde az ügyvédnő beperelte a két zaklatott öreget, amiért a házában laktak —a házbérért s követelése minden más költség beszámításával felment 3,750 dollárra. Most emiatt az összeg miatt lakoltatták ki őket s berendezésüket, jószágaikat elárverezték ugyan, de még igy sem futott be az ügyvédnő követeStatet itten, mert ilyen nincs Mexikóban és Houston is csak egy légypiszok hozzá képest. Alkalmam volt pár szót váltani a fiúval a szálloda előszobájának plüssfotelján ülve. Mintahogyan a vállalkozó barátom megkért, próbáltam rábeszélni a mindenben legnagyobb, legelsőbb, the biggest, bestest, the firstest U. S.-re. Alant adom egy pár megjegyzését: “Automobil? Igaz, hogy kényelmes és nyolcvannal megy óránként, de én két kilométeres gyaloglásban többet és szebbet látok, testnek-léleknek üdítőbbet/’ “Mi haszna volt abból, hogy megtanult az iskolában angolul? Ami beszélgetést még eddig hallott, nagyrészt az automobilról, az időről és a lovakról szólott, még a munkán, a munkások társaságában is. Small talk, nesze semmi, fogd meg jól.” “Az előkelő mulatóban tegnap este olyan volt a zene, hogy még az öreg, fogatlan oroszlán is megveszne tőle. Még az énekesek is állati hangokat utánoztak, nem is beszélve a “csillagok hülyebeteg mozdulatairól.” “Pálinkával isszák magukat brutálisan részegre, mert az hamar megy és mert józan állapotban alig bírják ki egymást az emberek.” “Az étel és a kiszolgálás? Az embernek nemcsak az ételtől megy el a gusztusa, hanem ami a nagyobbik baj: a pincérnőtől is.” “A házak, egymásfölötti skatulyák lyukakkal, hideg és kopasz acél- és aluminiumlécekkel, inkább gépek lakásául szolgál, semmint hogy melegvérű embereket öleljen körül. Színek olcsó orgiái, vagy üres gyufásskatulya kopársága. Neki itt minden idegen. Mert ne felejtsem, hogy ő latin, melegvérű, melegszívű latin. És ő határozott. Ha a lány lemond a Buickról és a félignyers marhasültről, jöhet vele Mexikóba, ő otthon gyalog sétál, fest, énekel és jó bort iszik és ha ezt alacsony életnívónak nevezik, az amerikait meg magasnak... pokolba a magassal.” ÖCSÉM, mit mondhattam ezekután Isidrónak? (Legbe- lül irigyeltem is). Szerencsés utat kívántam neki. lése. Az öregek személyes holmiját áthordták a kerítésen. Most is ott hevernek, áznak, pusztulnak. Az uj bérlő, akinek az ügyvédnő kiadta a házat és a földet, nem bir beköltözni, mert annyira elhanyagolt minden... de lehet, hogy fél a szomszédok haragjától is... A törvénynek, amelynek betűjével visszaélnek, amely nem ismer emberiességet, megértést s amelynek szellemét meggyalázzák, — elég tétetett azok javára, akiknek zsebében az arany csörög és azoknak ártott, akik semmit sem vétettek, csak dolgoztak. Hajléktalan lett a két öreg ember. A helybeli gazdatár- sádalom elkeseredett. A törvény többet rombolt az emberek szjvében, mint amennyit nyert tekintélyben. Helybeli olvasónk, aki 'az ügyről szóló lapkivágásokat beküldte, s aki közeli tanúja volt a rut hercehurcának, néhány igen talpraesett megjegyzéssel kommentálta az esetet: “Nem egy ilyen értékes birtokot harácsolt össze az a biztositó társaság. Van egy szoknyás ügyvédjük, az vásárolja össze. Sajnos, hogy ilyesmi megtörténhetik ebben a szabad országban. Washingtonban milliókat lopnak (lásd például a Washingtonban most kipattant építkezési botrányt a Federal Housing Agency körül!) s amig ki nem derül, minél többet lop valaki, annál nagyobb ember. A szivem fáj a két öreg farmerért. Én már 50 éves amerikás vagyok, de még ilyen csúnya dolgot nem hallottam.” Ehhez mi sem tudunk mást hozzátenni. Eisenhower elnök a saötókon- ferenciáján hangoztatta, hogy a kongresszus beleegyezése nélkül nem fog amerikai katonaságot küldeni Indokinába KIOLVASTAD e lapszámot? Add tovább! MAS IS TANULHAT BELŐLE!
