Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-05-13 / 18. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ May IS, 1954 KARD és LANT Négyszáz évvel ezelőtt dalolt Tinódi Lantos Sebestjén mabb szókat a női szivek meghódítására. Magyar- országon pedig még lélegzetű se volt módjuk kard nélkül az embereknek. összebújva s egymást melengetve állott a nép a két oldalról rázúduló rablóhad "között. Az egész magyar világ mindenestül igy volt berendezve akkor, kerek négyszáz esztendőkkel ezelőtt, amikor egyetlen művészet volt Magyarországon a kardforgatáson kívül: a Tinódi Lantos Sebestyén éneke. Éneke nemcsak hevített és lelkesített, hanem tanított is. Az énekes biztató nemcsak a jelen eseményeit tudta, hanem a jövő titkát is. Képzeljük el a hangját. Bizonyára erős, messzehang- zó volt s dallama erősen megfogta a sziveket: Ti magyarok, jobb ha mind eggyé lésztök, Mint eddig egymást, ne úgy szeressétök, Úgy ad az Isten jó szerencsét tinektök, És megszabadítja idegen néptől földetök. No ha ebben nem akartok elővenni, Ennél inkább kezdőtök fogyatkozni, Két fél között mindenestől elveszni, Mint az a két szék között puszta földön maradni. így szólott szerteszét az országban, váraljakon és városvégeken, aliol a nép körülvette. így beszélt az urak szobáiban, kastélyok termében, ahol éppúgy forgott, mint előbb a várharcokban. Tudta, hogy a magyar népnek kemény és szívós ösz- szefogásra van szüksége, különben elernyed a rettentő szorítások közepette, elernyed ,mint a bajvívó, akit abban a pillanatban szivén szúr az ellenfél. A megalkuvóktól, hitszegőktől, a törökök és a császáriak kémjeitől úgy undorodott, mint a rossz bortól, amely ellen versben is kifakad, holott panasz és dicsekvés nélkül irta terjedelmes krónikáit. Tinódi az 1505. körüli években született, Dunántúl volt a szükebb hazája, Székesfehérváron járt iskolába s mert a reformáció hive volt a családja, a fiatal, szegény köznemes ifjú már a forradalmas uj elv szerint magyarul ir, magyarul tájékozódik. Életrajzírója kiderítette, hogy szülei alapos műveltségben részesítették. Tudott latinul, németül, törökül. Ismerte a régi latin költőket éppúgy, mint a görög és római történetírókat s a magyar krónikásokat. Úgy látszik, tudatosan készült katonának és költőnek egyszerre. Évszámmal jegyezte minden énekét s igy tudjuk, hogy első katonai élményei, harcai és sebesülése 1530—1535 közt történhetett. Ezután kerül a Dunántúl hires magyar hadverézének: Török Bálintnak az udvarába. — Ez volt életének legnvugodalmasabb korszaka. Török Bálint, aki ugyancsak a reformáció hive háznépévei eg>retemben, íródeákjának, gyermekei nevelőjének, udvari lantosának fogadta a tehetséges ifjút. Szigetváron volt kapitány Török Bálint, onnan csalta magához a szultán követségbe s fűzte aztán rabláncra és vitette le Sztambulba, a hírhedt Héttoronyba, rabnak s halottnak. Mint lángoló lelkiismeret . . . Ettől fogva kezd vándorolni Tinódi az országban. Megírja Török Bálint életét és pusztulását. A bujdosó költő ekkor válik a török félelmetes ellenfelévé: a török elleni harc legtudatosabb agitátorává. Hűséges szövetségese minden magyar harcosnak, aki hadba száll a törökkel, jó tanácsadója mindenkinek, aki óvja a magyart a bécsiektől. Elhagyja a Dunántúlt, Nagyszombatba megy, mert megtudja, hogy Ferdinánk császár ott országgyűlést tart s megszervezi a török elleni nagy hadjáratot. Mint a lángoló lelkiismeret jár-kel Nagyszombatban, tüzel a hadjáratra, buzdít, nógat, magyaráz. De a Habsburgoknak nem a magyar szabadság volt a fontos, hamar megegyeztek a törökkel, dehogy indítottak háborút. Azért megy Tinódi tovább, Pozson>7ba, ahol egy házra tesz szert, megnősül, családot alapit, Közben egyre írja a várháborúk történetét, az élő magyar história érdemesebb részeit s költi a szöveghez a dallamokat. A dallamokat, amelyek nagy változatosságról s a magyar népdal ismeretéről tanúskodnak. A sokszor félszeg szöveg e dallamokkal lett hősivé, népnevelő, népfelkelő énekké. Huszonhárom dallam maradt fenn Tinódi szövegeiben s Tinódi igy a régi magyar zene legnagyobb kezdeményezőjévé vált. Ezekkel a versekkel vándorolt le hosszadalma- san, meg-megállapodva itt is, ott is, Kassáról, Debrecenen át, Kolozsvárra. Pénzt gyűjt össze a hosszú utón s kéziratait nyomdába adja. így jelenik meg Kolozsváron 1554 februárjának végén a “Cronica. Tinódi Sebestyén szorzásé”. Tehát most van ennek éppen négyszáz éve. Még volt néhány esztendeje életéből, hogy a könyvet vándor utjain eladhassa. Hogy szóljon, énekeljen, sírjon, jajgasson és zengjen az “igaz szeret etért és jó vitézségért” a magyaroknak. Fáradhatalanul járta Magyarországot, fáradhatatlanul énekelt, ahol egy* félnapra megállapodott s megint lóra ült vagy felcihelődött egy ek- hós szekérre s ment, mendegélt, amerre magyart látott. Varról várra szállott, városról városra bandukolt, udvarházról udvarházra vándorolt, mint a fájdalmas ország árva hírmondója, az első magyar újságíró, aki még versben irta a híreket s maga mondta el, lanttal pengetve a kissé suta rímekhez a muzsikát. Mert úgy érezte: igy illik szólni, énekszóval és muzsikaszóval egyszerre, a magyarok dolgairól. Ismerte az egész ország. Tudták, hogy egy hasonlat erejéig’ sem túloz, minden állítása igaz. Katona volt maga is, félkarján ott hordta török szablyák nyomát, féllábán ugyancsak egy csata emlékét. Úgy lett belőle költő, hogy már nem forgathatta a kardót, hát forgatta az ujjait, a tollal, s forgatta a nyelvét, szóval és dallal. így harcolt tovább, mindhalálig, Tinódi Lantos Sebestyén. A szívós összefogás hirdetője Várkapitányok írtak át egymásnak: Fogadjátok szeretettel Sebestyén deákot, várjátok jó falattal, s a legjobb borral! Mert a várkapitányok tudták, hogy Tinódi minden szava felér egy katonával. A régi vitéz s az ifjú énekes krónikus, aki mindent tudott s mindenütt személyesen hitelesítette a szálló hireket, igazi elemében akkor volt, ha katonák közt szólhatott. Kicsiny volt-e, nagy volt-e termete? óriás volt, amikor törökve- rő s németverő magyar vitézeknek mondotta csodálatos zengésű, hírmondó, biztató énekét. Akkor vette kézhez a török Magyarország nagyobbik felét s akkor kellett minden magyar szívben és idegzetben berendezkedni a németek rablására. Tűz és viz közé került Európa egyik legvirágzóbb országa. Hozzá kellett szokni a szüntelen harchoz. Volt olyan vár, amelyet három év alatt harmincszor támadott meg a török. A Dunántúl közepén, a Felvidék déli sávján s Erdély határán futott végig az a vonal, amelyet nem tudott áttörni a török, akárhogy is erőlködött roppant hadával és hatalmával. Európa védő bástyája Ekkor vált a magyarok teste Európa egyetlen védő bástyájává. Mintha minden magyar férfi oda állott volna, vártól várig, kardot rántva s lovon ágaskodva, hogy védje a megmaradt részt, ha már Buda is török kézen van, s védje Bécset és a német városokat, védje az olaszok honát, ahol a világ legszebb szobrait csinálták akkor s védje Párizst, ahol a legszebben muzsikáltak a királyi udvarban s feltalálták a legfino— Riport a Szovjetunióból — V'itálij Mihájlovot régóta nem láttam. Amikor a “Szerp i molot”-gyár klubjában a magasnövé- sü, szélesvállu férfivel találkoztam, nem mindjárt ismertem fel benne azt a sovány legényt, akit nyolc esztendővel ezelőtt ismertem. Akkor acélolvasztár segédjeként dolgozott. Most pedig, amint a beszélgetés első perceiben kiderült, acélolvasztár lett ugyanabban a “Szerp i molot”- gyárban. — Hetedik éve olvasztok önállóan acélt, — beszélte Vitálij büszkén. — Erre a mestei'ségre tanítottak engem a gyári műszaki tanfolyamokon is, öreg elvtársak is a martinosoknál. De nemcsak termelési sikereket értem én el ezek alatt az évek alatt, — folytatta mosolyogva. — Gyerünk haza hozzám, megismertetem a feleségemmel és a fiammal. A földalatti gyorsan vitt el bennünket a Smo- lenszki-térre, Moszkva egyik központi terére. Mi- hájlov nagy, sokemeletes házban lakik, melyet nemrégen építettek a “Szerp i molot”-gyár munkásai és alkalmazottai számára. Még magában arról, mily örömmel fogadták Vitálijt otthonában, meg lehetett Ítélni, milyen ez az összetartó és erős család. Mialatt a háziasszony a vendégeket készítette elő, Vitálij megmutatta nekem háromszobás, kényelmes lakását. Mint könyvkedvelő, Mihájlov magánkönyvtárát nézegettem: a könyvek hozzáértő megválogatása a házigazda kulturális színvonaláról és sokirányú érdeklődéséről tanúskodott. A szekrény polcain a világirodalom klasszikusainak, korszerű szovjet és külföldi irók alkotásait láttam, könyveket a kohászattól, különösen az acélöntésről, tudományos-népszerű irodalmat... A jól és Ízléssel berendezett lakás, az asztal megtérítése a Mihájlov-család jólétéről beszélt. — Nincs okom panaszra, — felelte Vitálij munkabéréről szóló kérdésemre. Pompásan kereHOGY ÉL EGY SZOVJET VASÖNTŐ síink. Minél több terméket bocsátunk ki, annál magasabbak munkabéreink. Októberben például 70 tonna fémmel többet olvasztottam a havi tervnél, jóminőségü acélt adtam. Munkabérem abban a hónapban 2,700 rubelt tett ki, általában 1953-ban nem volt hónap, amikor ezerhétszáz rubelnél kevesebbet kerestem volna. (Egy rubel váltóértéke 25 amerikai centtel egyenlő — Szerk.) — Munkabérem teljesen elég minden szükségletünk fedezésére. Jól táplálkozunk, jól öltözködünk, megszerezzük, amint azt mifelénk mondják, a “tartós használat tárgyait”, — és Vitálij amellett a szobát díszítő szőnyegekre, a zongorára mutatott, amelyen annyira szeret játszani a felesége. — Szeretünk feleségemmel moziba, színházba járni, jó könyveket szerezni. Igen, — jutott VI- tálijnak hirtele neszébe, — a kohászok munkabéréről beszélgetünk és megfeledkeztünk az olyan jövedelemről, amilyen a leszolgált évekért kijáró egyszeri jutalmazás. Mellesleg, holnap fizetik ki nálunk ezt a jutalmat, jöjjön el a .gyárba, meg fogja látni, milyen összegeket kapnak majd a kohászok. A jutalmat, amelyről Vitálij beszélt, egyszer évenként fizetik ki a kohászati ipar dolgozóinak, rendszerint december utolsó napjaiban. E jutalom nagysága a kihászati iparban eltöltött munkaévek mennyiségétől függ. Akik egy évet dolgoztak le, az évi munkabér vagy fizetés 10 százalékát, akik több mint lo évet dolgoztak le, 30 százalékát kapják. A műhely munkásai a váltás után rendes ruhájukkal cserélték fel kohászöltözéküket, felfrissülve a zuhanyozástól, a műhely klubjában gyűltek össze. A gyárvezetőség ugv határozott, hogy itt adja át a martinmühely munkásainak a söron- levő jutalmat. Ki mire költi a bonuszt A kohászok egymásután lépnek a pénztárnok asztalához. Valamennyiüknek terjedelmes bankjegycsomagot adnak át. Az emberek mindegyike két-három-négyezer rubelt kap. Mihájlov 3,000 rubelt kapott. —Kiegészítem megtakarított pénzemmel és veszek egy személygépkocsit, — közli terveit velem. A szobában, ahol a kifizetés folyik, itt is, ott is beszélgetnek az emberek, s beszélgetésükből ítélve, egyikük sem mostani szükségleteire akarja kiadni kapott pénzét, mert ezeket teljesen fedezik havibéreikből. — Televíziót veszek — mondja egy fiatal legény körülötte álló társainak. — Én pedig, tudjátok, mire adom ki ezt a pénzt: nyaralót építek magamnak. Nyáron aztán jöjjetek el majd hozzám — invitálja társait örömmel egy éltesebb acélolvasztár. Ezekben a napokban a “Szerp i molot”-gyár minden munkása kapott egyszeri jutalmat a kohászati iparban töltött szolgálati éveiért és kifogástalan munkájáért: a hengerészek, az öntők, a hornyolok. Nagy összegeket nemcsak a martin- műhelyben fizettek ki. N. Junicsev, a “250”-es hengermű egyik váltásmestere, például 4,500 rubelt kapott. Háromezer rubelnél többet kaptak V. Suválov, Sz. Fokin hengerészek és mások. A gyár munkásainak 1954 előestéjén összesen 9,600,000 rubelnyi egyszeri jutalmat fizettek ki. M. Tyeszlenko JL2___
