Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-05-13 / 18. szám
May 13, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZŐ SZEMTANÚ INDOKÍNÁBAN Irta: JOSEPH ST ARO BIN (Folytatás) MINDEN FALU legnagyobb problémája az, hogy miként védje meg magát. Ha ellenséges katonák érkeznek, elsősorban Ho Si Minh káderei után kutatnak, másodsorban fiatal nőket keresnek, harmadsorban a rizskészletre, végül pedig a jószágra vadásznak. A káderek életének megóvása ezekben a falvakban a legelső szabály, ©k segítenek ugyanis a parasztoknak a mezei munkákban, a gátak karbantartásában és helyreállításában, ők tanítják meg az embereket az uj módszerekre, s ők szervezik a partizánosztagokat. ők azok a fontos személyek, akik 'elősegítik és biztosítják a helyi felszabaditási kormányok munkáját, a bábkormány elleni harc irányítását és ösztönzését. Ezért feltétlenül szükséges, hogy szabadon mozoghassanak, veszély esetén pedig biztonságos helyre kell rejteni őket. Ezzel magyarázható az, hogy sok falu bejáratánál ilyen felírást olvashatunk: “Aki nem tud titkot tartani, annak tilos áthaladni falunkon.” Hány és hány öregasszonyt kínoztak meg azért, mert nem árulta el egy funkcionárius hollétét! Hány meg hány asszony rejtett el vadidegeneket kunyhójában, sőt még az ágyában is, hogy megmentse egy funkcionárius életét! A TALÁLÉKONYSÁG, a bátorság és az önfeláldozás legnagyszerűbb példáival találkozhatunk. A fiatal TV.. két ilyen esetet mesélt el nekem. ... A Vörös folyó balpartján történt az első eset. Itt a falusiak számos földalatti rejtekhelyét ástak, hogy elrejtsék a vezetőket és funkcionáriusokat. A közeli erőd francia parancsnoka tudomást szerzett ezekről a rejtekhelyekről, őrjáratokat küldött ki, melyek fel-alá járkáltak a földeken és hegyes karókat szürkültük a földbe: ha a föld könnyen engedett, akkor a katonák felásták az egész környéket. Egy éjjel a Lao Dong-párt parancsnoka rejtőzött el egy ilyen szűk üregben. Egy karó átszurta az üreg tetejét. Ekkor a partizánparancsnok hirtelen visszatartotta kezével a hegyes karót, nehogy az ellenség rájöjjön rejtekhelyükre; a karó lassan visszahúzódott, s a fiatalember letörölte a vért. Majd ez másodszor is megismétlődött... ekkor jobbkezét tartotta oda, s a vér még bővebben ömlött. Harmadizben a karó a pártfunkcionárius feje felé közeledett. A partizán odahajol, s még egyszer visszatartotta •a karó hegyét... EGY MÁSIK ESET HŐSE egy Dien nevű ifjú. Bak Ninn tartomány Zia Lüng falujában történt ... Dien és egy pártfunkcionárius földalatti rejtekhelyre bújtak, amit azonban felfedeztek. A katonák kiásták a bejáratot, de nem mertek behatolni. Egy fiút kényszeritettek nekiszegezett fegyverrel, hogy ereszkedjék le az üregbe. A két ember szorosan egymáshoz simulva lélegzetvísz- szavonva várt... A fiú rájukpillantott, majd kimászott. Senki sincs bent, az odú üres — mondotta. A katonák ütlegelni kezdték a fiút, s elhatározták, hogy maguk bizonyosodnak meg a dologról. A párt funkcionáriusa odasugta Diennek, a falusi partizánnak: * — Törjünk ki együtt. Kézigránátjainkkal elpusztítjuk őket, mielőtt mozdulni tudnának. Drágán adjuk az életünket. Mire Dien visszasuttogta: — Szó sem lehet róla. Élnie kell, a maga életére szüksége van az ellenállásnak. Maga nélkül minden munkánk kárbevész itt a faluban. Majd a pártfunkcionáriust a legtávolabbi zugba lökte, beszórta földdel, s kiugrott, elhajítva gránátjait. Egy ellenséges katonát megölt, majd holtan rogyott össze a másik golyójától. . . Ezekben a falvakban a harc és a termelés körforgása megy végbe újra meg újra. Minden a parasztok türelmétől, értelmességétől és odaadásától függ. Meg kell érteniük, hogy azok a harcok, melyek az ő földjeiket pusztítják el, szükségesek az ellenség felmorzsolásához és megtizedeléséhez. Hiszen csakis az ellenség “emberanyagának” felmorzsolása és megtizedelése teszi lehetővé, hogy a földeken újra meginduljon az élet, hogy a rizs újra teremjen és a falvak szabadok legyenek. TÖBB MINT HÁROM ÉVE, sokhelyütt már öt éve ismétlődik u.jra meg újra ez a folyamat: partizánharcok, “felgöngyölitő” hadműveletek, letarolt,elpusztított földek, uj vetés, a termés elrejtése, partizánbarcok, újabb “felgöngyölitő” hadműveletek, ismét vetés, harc az életért.. . “Ha jön az ellenség, ragadd meg a puskát, ha elmegy az ellenség, ragadd meg a kapát...” — ez a mondás járja Vietnamban. VO THI HANG asszony most 62 esztendős, hét gyermek anyja, akik közül három meghalt az ellenállás során. Aprótermetü asszony, szemét és száját a ráncok sürü szövedéke veszi körül. — A nyomorúság hosszú évei, meg az a három esztendő, mióta három gyermekem gyászolom, elhomályosították látásomat — mondja — lábam inog, s emlékezetem gyakran kihagy. Vo Thi Hang most Vietnam erdőit és falvait járja gyalogszerrel, és mindenkinek elmeséli három gyermeke, de főleg lánya Búj Thi Kuk történetét. Számos történetet hallottam e nép hősiességéről, szenvedéseiről és legyőzhetetlen szelleméről, de a legmegragadóbb, a legfeledhetetlenebb valamennyi között Vo Thi Hang asszony története volt számomra. — Van Mák faluból jövök — kezdi — Hung In tartományból... (a falu az északi síkságon van, mondja a tolmács). Mindig azokra a nélkülözésekre gondolok, melyeket gyermekeim már piciny koruktól fogva átéltek. Nagyon szeretem őket... Amikor lányom, Búj Thi Kuk 2 éves volt — ennek bizony már 22 esztendeje — elvesztettem a férjemet. Keményen kellett dolgoznom^ hogy felnevelhessem gyermekeimet, hogy valamelyest taníttathassam őket. De bármennyire fáradoztam, * szegény maradtam. Az adósságok terhe n éhezedett rám, s ez a teher évről évre súlyosbodott. Búj Thi Kuknak kilencéves korától fogva önállóan kellett megkeresnie kenyerét. Egy gazdag családnál volt mindenes. — Az augusztusi forradalom két mau közösségi földet adott nekünk, és napról napra jobban ment a sorsunk. Kuk lányom hazatért, s mint a szabad madár, hozzáfogott, hogy tanuljon és dolgozzék. Volt valami megtakarított pénze, ezen vásárolt 2 ellenállási kötvényt, majd esti iskolába ment tanulni, és az ellenállásban dolgozott. 1946 augusztusában befejezte a tanulást. Megválasztották falunk nőszervezetének képviselőjévé, később pedig beválasztották a végrehajtó bizottságba, végül a kerületi szervezetbe. — Azután a francia gyarmatosítók megkezdték agressziójukat ellenünk, s félbeszakították örömteli életünket, békés munkánkat. Falunk fiataljai versengtek a feladatokért; három fiam belépett a hadseregbe. 1948 novemberében Kuk lányom fontos beosztásban dolgozott az ellenállásban. Az volt az érzésem, hogy amíg az agresszo- rok elnyomják országunkat, gyermekeimnek kötelességük védelmezni otthonunkat és hazánkat. Ezért engedtem őket útnak. — Lelkűkre kötöttem, hogy tegyék meg kötelességüket és tanuljanak baj társaiktól. V'alameny- nyien megtettek minden tőlük telhetőt, hogy teljesítsék feladatukat. 1948-ban Kuong fiamat ölték meg, 1949-ben pedig Vi fiamat. A harmadik, Ki, most is hősiesen harcol. 1951-ben kitüntették, harmadosztályú harci érmet kapott. Minél jobban szerettem gyermekeimet és minél büszkébb voltam tetteikre, annál jobban gyűlöltem a gyarmatosítókat. Kuk lányom mindig bátorított. — 1948 november 11-én francia csapatok jöttek a falunkba és porig égették. Még a trágya- dombokat is felgyújtották. Mindent feldúltak, nem kímélték még falunk pagodájának emlékkövét sem. Amikor kitakarodtak, az emberek visz- szatértek és hozzáfogtak az építéshez. Néhány zsupfedeles kunyhót építettek először, védelmül a nap és az eső ellen. — De 1949 augusztusában a francia csapatok újra visszatértek és újra felgyújtották a falut. A fele leégett. Arra kényszeritettek bennünket, hogy kulimódra dolgozzunk nekik. Bambuszt kellett vágnunk és őrhelyeket építenünk számukra. Hét ilyen őrhely a mi kezünk munkájával készült el. A bambuszt mind egy szálig elpusztították, úgyhogy nem volt semmink, amivel a rizsünket kötözhettük volna. A francia parancsnok olyan volt, mint egy veszett kutya és mindenkit lelőhetett, akit csak akart. Az asszonyoknak a gátakon kellett dolgozniok és a franciák ott erőszakoskodtak velük. — Akkoriban volt a falunkban egy áruló, név- szerint Nvi, a gyarmatosítók talpnyaíója. A franciák két kerület felügyelőjévé nevezték ki, s ő minden pillanatban tájékoztatta az ellenséget kádereink tevékenységéről. Úgy sétált fel s alá, mint valami nagyür, bottal járt meg puskát hordott, egy kutya és öt ember kísérte állandóan, 11 mau földet foglalt el a közösségi földekből és az embereket kényszeritette, hogy dolgozzanak neki. Rengetegen voltak, akiket megvert. Egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy valaki áldozatául ne esett volna. Az egész lakosság nyögött, sóhajtozott és azon gondolkodott, hogyan szaggathassa darabokra. Falunk 36 lakosát ő ölte meg, saját kezével. — Lányom, Kuk, 1949 végén húszéves volt. Egy Dé nevű fiatalember feleségül kérte. A házasságot el kellett halasztani az újév ünnepe miatt. 1950 elején az áruló Nyj garázdálkodása már tűrhetetlenné vált. Mindenki, öreg és fiatal egyaránt, meg akart szabadulni tőle, hogy fellélegezhessünk és békében élhessünk. Kuk lányom tudta, hogy ez milyen nehéz és veszedelmes, de m^é- gis vállalkozott a dologra, és 1950 március 23-án végre is hajtotta. — A franciák észrevették lakájuk eltűnését. Gyanították, hogy kivégeztük, s ezért a gyarmatosítók csapatokat küldtek. Körülzárták falunkat és mindenütt keresték Nyit. Felforgatták kunyhóinkat és pajtáinkat, még a csirkeólakat és a gazdasági felszereléseket is, és valamennyiünket kényszeritettek, hogy menjünk az őrhelyekre, és ott kegyetlenül vadállatiasan vertek bennünket; Kuk lányomat is odahurcolták. De senki, egy szóval sem árulta el. Egész falunk borzalmasan szenvedett, és Kuk lányom elhatározta, hogy beszélni fog. — Másnap elment a francia hóhérokhoz és igy szólt: “Kivégeztem láncos kutyátokat, mert elárulta hazánkat és számtalan bűntettet követett el népünk ellen. Disznók, öljetek meg bosszúból, ha akartok, de ne bántsátok a falu lakóit. Egyedül én vagyok felelős láncos kutyátok haláláért..” — A gyarmatosítók erre kihurcolták a szobából, s három napig kínozták; próbálták kftsikarni belőle elvtársai nevét. Késsel szurkálták a hátát, a karját meg a lábát, úgyhogy egész testét elöntötte a vér. De lányom csak átkozta a betolakodókat. Látva vérben úszó testét és ronggyá szaggatott ruháit, a nép nem tehetett mást, csak sirt... — A katonák egyik őrhelyről a másikra hurcolták. A bábhadsereg két csapata haladt az ut oldalán, s akik cipelték, aZ ut másik oldalára lökték a katonák közé. De akik lökték, maguk inogtak meg. Kuk lányom szilárdan haladt és átkozta, valamennyiket... Gyenge, törékeny lány volt, de hazájáért, a pártra és Ho Si Minh elnökre gondolt. S ez erőt adott neki, sziklaszilárddá tette. — A gyarmatosítók végül elértek őrhelyükre, egy lyukat ástak a földbe, cölöpöt állítottak bele és ahhoz kötözték. Késsel levágták melleit, de Kuk továbbiba is átkozta őket. Ekkor összevag- dalták az égjük vállát, de ő csak azt kiáltotta: “Honfitársaim, testvéreim, egyesüljetek és 'harcoljatok. Ho elnök vezetésével biztosan győzni fogunk és mienk lesz a dicsőség!” — Erre a másik vállát szabdalták össze. De 6 még hangosabban kiáltotta: “Éljen IIo Si Minh elnök...” A hóhérok újra meg újra vágták és ütötték, majd rálőttek. Teste szinte darabokra szakadt. Mindez 1950 március 29-én történt. Amint az öregasszony befejezte szavait, egy ideig mindenki mélyen hallgatott. A tolmács a szemét törölgette. Azután Vo Thi Hang rendkívül nyugodtan igy folytatta: — A franciák 5,000 piaszter vérdijat tűztek ki a fejemre. De én elrejtőztem a faluban és mindenki eljött meglátogatni. Bátorítottak, magasztalták a lányomat és segítettek megművelni a földemet. Végül a falusiak meggyőztek, hogy hagyjam el őket. Azóta bármerre megyek, mindenütt elmondom lányom történetét, s az emberek jönnek, hogy lássanak. Bérbeadnak egy da- i’ab földet, hogy műveljem. Amikor a franciák elmentek, visszatértem a falumba és nagy örömmel láttam, hogy árulók már nincsenek, s hogy a nép már tarthat gyűléseket... — Öreg vagyok ugyan, de művelem a földem; gondot viselek unokáimra, és megteszek mindent, amit a nép és vezetőink kiántak tőlem. Sokut siratom gyermekeimet, de ugyanakkor nagyon- nagyon büszke vagyok rájuk, de még sok nehézséget kell legyőznünk. Vágyunk a függetlenségre és a békére, hogy családunk végre együtt lehessen. Nem akarok többé aggódni, hogy az* • anyák más országokban olyan boldogtalanok legyenek, mint mi voltunk... (Folvtatiukl 13
