Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-04-22 / 15. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ April 22, 1954 MI LESZ A MAGYARRAL? Irta: Id. Harwich Ernő (Kanada) ji. jf (Az alanti Írást azért közöljük, mert szerzője, Vs aki Kanadában él, a magyarság kérdéseit és a munkásság problémáit — noha nem munkás- mozgalmi ember, nem is jártas politikában, sem a munkásosztály elméleti kultúrájában — szive minden nemes érzésével, józan eszével, gazdag élettapasztalatai alapján elfogulatlanul látja. Az . Írás közlésével éppenséggel bizonyságot teszünk arról, hogy sorainkban örömmel adunk helyt minden becsületesen gondolkodó, a magyar nép javát óhajtó, s azért cselekedni kész ember írásának, tekintet nélkül a köztünk más kérdésekben fennálló esetleges véleménykülönbsé- j gekre. — Szerk.) Ezt a kérdést, mely egyébként egy szép költemény címe, nem azért adom fel, kedves Magyar Testvéreim, hogy feleljetek rá, hanem, hogy gondolkozzatok felette. Nem politikai irániban értem, avval nem foglalkozom, mert megtanultam, hogy nem értek hozzá; nem is gazdasági térre irányul a kérdés, mert nem ismerem magyar szülőhazám mai viszonyait, de — mellesleg szólva — nem féltem a magyar rögöt a magyar földműves kezében. .. Egy japán barátom beszélte el nekem a következő történetet: Mikor a legelső jezsuita hittérítő megjelent egy emberevők által lakott szigeten, működését azzal kezdte, hogy embereit az ördög veszedelmes egyéniségével megfélemlítette. Ezek azután egyszer megkérdezték: hogy néz ki az ördög, milyen színe van? “Fekete” — mondta a hittérítő. Erre a vademberek összenéztek, megragadták, megölték és megették az “ördögöt.” Úgy gondolkoztak ugyanis, hogy ha az ördög olyan veszedelmes fekete valami, akkor ők mind ördögök és akkor az a fehér egyén nekik halálos ellenségük; bizonyos azonban, ő az ördög... Hosszú idő múlva egy másik hittérítő jött, aki már okult elődje példáján és a szigetlakok kérdésére azt felelte, hogy az ördög fehér. “Igen?... mondták az emberevek — akkor hát te vagy az ördög” és meget'ték öt is. . . A “turáni” átok Ez régen volt. Ma az emberek és igy a magyarok is nem eszik meg* hanem csak rágják egymást. A negyedik világrészt járom, testvéreim, de ennek az állításomnak sok száz szomorú példáját látom idegen földön is, pedig az ily esetek mindegyike egy-egv ásónyomás a magyar becsület sírjához. Sohasem felejtek el egy esetet, ami Konstantinápolyban történt velem. Egy földalatti villanyoson megyek le iStambulba s mivel a villanyos nagyon tömve volt, egy fiatal török a középen állott, kezében az “Est” magyar hirlappal. Kiszállás után mindjárt hozzámentem, bemutatkoztam s megkértem, hol tehetném tiszteletemet Sefket bejnél, kihez egy névjegy után ajánlatom van egy magyar jó barátjától. Készséggel adott felvilágosítást, Sefket bej neki is jóbarátja, együtt végezték a gazdasági egyetemet Magyaróváron, ő is nagyon örült, hogy bennem egy magyarra talált; velem maradt, elkísért a hadügyminisztériumig. Kérdeztem, van-e Konstantinápolyban valami magyar egylet?. E kérdésre kísérőm elkomolyodott s leintő kézmozdulattal kisérte elbeszélését: “Van magyar egylet, de — azt hiszefn, mondotta — ön nem igen fog örülni annak, amit ott hall, vagy lát. Egyébként itt van az “Est" legújabb száma” s avval átadta. A magyar földtől távol idegenben élő magyarok a “Nyilttérben” piszkolták egymást; a legkisebb jelző “aranycsempész” volt... És ezek mind TANULT EMBEREK voltak. Mikor messze Ázsia vadonjaiból visszatértem Könstantinápolyba, elmentem a “magyar egyletbe.” Ez már az első háború után vp.lt. Együtt voltak, nem vitatkoztak, nem veszekedtek,■'szomorúan, majdnem szótlanul ültek egymás mellett. Ki-kitört egy mély sóhaj a keblükből; ez a sóhaj azt jelentette: Mivé lett Magyar- ország?. . . Néha hozzám fordultak kérdésekkel, vigasztaló választ várva tőlem, aki egy héttel előbb még azt sem tudtam, hogy vége van már a háborúnak, én pedig azt az őket még'mélyebben lenhangoló választ adtam, hogy Magyarország azzá lett, amivé ti idegen földön ideiglenesen tartózkodó, egymást gyalázó és egymás gyalázása utján az egész nemzetet bepiszkító GYÁSZMAGYAROK tettétek. Ámde hazai földön sem cselekesztek különben. Otthon lenézitek a parasztot, a munkást ahelyett, hogy néha megállnátok a szalma tetős házak előtt fekvő nyárfa törzseken ülő, pihenő falubeliekkel beszélgetni, akik szívesen hallgatnák a tanult ember szavait, ha látnák, hogy abból tanulhatnak olyasmit, amire régen szükségük lett volna. . . A ti sorsotok felülről lefelé ugyanaz: titeket lenéznek a néhányezerholdas birtokosok, mert az ő felfogásuk szerint AZ EMBER NÁLUK KEZDŐDIK. Ezen megjegyzésemhez azonban egész komolyan hozzáfűzöm, hogy tisztelet a kivételnek. — Viszont vannak száz- vagy,kevesebb holdasok is, akik sértve éreznék magukat, ha csak “kisgazdának” és nem “földbirtokosnak” hívnák őket. “Hát az eke szarvát ki fogta?” Elmondok egy esetet a sok száz, vagy ezer közül, amely velem történt: egy alföldi városban ülök a vendéglő kerthelyiségében néhány jó ismerősömmel. Nagy országos vásár volt, én is lovakat vettem azon uradalom részére, melynek igazgatója voltam. Húzta a cigány, kurjongattak a szerencsés vevők, vagy eladók. Egy hatalmas szál gazdaember, bő gyolcsgatyában odajön hozzám pohárral kezében, üdvözöl, én pedig szívvel viszonzom és magyarosan koccintunk. Kinyitja tenyerét, odamutatva nekem: ez a kéz — mondja hangosan — még mást nem fogott csak pénzt, poharat és a. tajtékpipámat. .. Nos, — mondom én, — hát az ekeszarvát ki fogta ? Mire ö, a megbotránkozás kifejezésével arcán, nangosan felelte: “Azt a paraszt fogta. Van nekem három cselédem is — vágta ki büszkén a földbirtokos ur.. . A környezet arcáról azonban nem bámulatot, hanem inkább megvetést lehetett leolvasni. Egy másik képet mutatok be: Mintegy 25 évvel ezelőtt itt Albertában dél-felé menve, találkoztam egy honfitárssal, aki velem jött ki egy hajón. ősszel volt, az aratási munkálatok befejezése után. “Nos, hát — kérdezem —, hogy ment a munka, volt-e jó kereset?” A jó ember lemondóan int a kezével: “Csak azt mondom, Harwich bácsi, hogy mentsen Isten a szolgából lett úrtól”... Gyerünk, testvéreim, most egy másik igen szomorú képhez: egy szervezett munkáscsoporthoz egy szénbányába. Egy évig voltam itt éjjeli őr. Túlnyomóan magyar bányászok dolgoztak itt. Eá az év igen kedves emlékeim közé tartozik. Megszerettük egymást és, ha találkozunk, úgy üdvözöljük egymást, mint öreg obsitosok a régi jó katonavilágból. Hamarosan kiismertek s bizalommal mondták el a bajt, mely őket érintette. A manager ott lakott a bányafaluban, az igazgató benn Calgaryban; az utóbbival a ló- és kutyasport utján jó viszonyban voltam. Március vége felé a munka megszokott szűnni és a pitboss ettől az időtől fogva csak bizonyos 4—5 protekciós emberének adott munkát. Mikor nekem a mellőzött munkások emiatt panaszkodtak, én szóltam az igazgatónak, aki aztán megbeszélte a dolgot a managerrel. A nóta vége az lett, hogy a pitbóss felelős a munka menetéért, aki viszont azt mondja, hogy ő a nyári előkészítő munkához, mely géppel megy, csak ezeket tudja használni. Megbízható helyről pedig megtudtam, hogy vannak még többen, akik éppoly elsőrangú gépkezelők, mint az a kiválasztott 4—5 ember, akik azonban pénzelik a pitbosst s visznek neki minden nap egy üveg pálinkát stb. stb. Ez utóbbit magam is láttam. A manager és az igazgató erre azt mondották, hogy nem lehet bizonyítani, hogy a pitboss nem fizette-e ki az árat stb. Engem nagyon bosszantott a jellemtelen eljárás, hogy az a néhány protekciós ember elveszi a többi munkáscsalád szájából a kenyeret s ezáltal az adófizető polgárokat is károsítja, mert a többi család legnagyobb része őszig reliefen él; boszan- tott az is, hogy a többi munkás nem áll keményen önérzettel a talpára és a szervezet utján nem kér vizsgálatot egyenlő munkaelosztás érdekében. Végül jött egy alkalom a fellépésre, amit én meg is ragadtam. Jött a stampede, amelyre a pitboss is bement pár napra az ő protekciós embereivel és beirta a stampeden töltött napokat, mint munkanapot. Ezt én bejelentettem az igazgatónak, aki azonnal kijött; a panasz letagad- hatatlanul be lett bizonyítva s a pitboss azonnal el lett bocsátva. . . Ezen esetre van ma is élő tanú elég. Vegyük csak bírálat alá ezen esetet, mit láthatunk belőle? Láthatjuk az erős jellem hiányát, mely minden emberben annak tetteit irányítja. A jellem az embernek erkölcsi értéke. Bár a JELLEM szó alatt röviden szép tulajdonságot értünk, mégis megkülönböztetünk csúnya jellemű, gyenge jellemű embert és ennek ellenkezőjét a szép jellemű, erős jellemű embert. Ha röviden azt mondjuk: ez egy jellemes ember, az* azt jelenti, hogy szép tulajdonságokkal felruházott Istenteremtménye... A fenti esetben a protekciós egyének jelleme abban nyilvánul, hogy lelketlenül csalták el más munkástársaik és azok családja szájából a kenyeret, mert nem léptek fel jogos eréllyel az erkölcstelen állapottal szemben. Hiszen tapasztalásból tudhatjuk, hogy Kanadában ilyen esetben bátran számíthat a rendőrség támogatására. Mit szóljunk a munkaadók hivatalnokairól? Igen szomorú dolog*, ha a manager nem ismeri ki évek hosszú során át a munkásait és korlátlan hatáskört ad az alá ja rendelt munkavezetőnek, aki aztán a hatáskört piszkos módon áruba bocsátja a többet fizetőnek. Ne gondolja senki, hogy jellemet iskolában lehet csak megtanulni. Nem kell ahhoz sem felsőiskola, sem egyetem, sem doktorátus; ismerek én magas tanulmányt végzett piszkos jellemű egyént eleget. A családi ház, a j.ó édesanya intő szava a-legjobb tanító; volt nekem egy parasztgyerek iskolatársam a falusi iskolában, akiben a becsületérzés oly magas, nemes fokban nyilvánult meg, hogy ma is tisztelettel gondolok reá. (Ha egészségem engedi, még Írni fokog róla. Pennsylvaniában nyugossza örök álmát. Gyermekével itt találkoztam Kanadában.) • A jellem megtanulása nincs magas, vagy alacsony származáshoz kötve. Lincoln Abraham alacsony sorsú szülőktől származott, önmagától tanult, kovácsinasból emelkedett fel jogtudóssá és az Egyesült Államok elnökévé. Becsületes jellemével szilárdan, rendületlenül tartott ki' szép elvei mellett, melyeket az emberiség üdvére fényes győzelemre vitt. Washington György előkelő gazdag család gyermeke, nemes jellemű katona és államférfiu, szivemből ajánlom minden honfitársamnak, olvassa az ő történetét, akinek fia van, nem adhat szebb olvasmányt kezébe. Mindkét egyént az igazán Istent ismerő ember magasztos tulajdonságai jellemzik. Kit is kellene felakasztani? Tanulni sohasem késő. A magyar ember fiatal korában nem szeret tanulni, de felnőtt korában szeret tudni. Én sokszor Írtam a Kanadai Magyar Újságban olyan felvilágosító cikkeket, melyekre sok öreg hálálkodva felelt, legtöbben pedig azt mondották, hogy most már belátják, mi az igaz, de hát miért nem mondták ezt nekünk már régen mások is. . . Erre nézve egy rövid esetet mondok el. Diákkoromban, mintegy 70 évvel ezelőtt, egy vendéglőben ebédelek apámmal; ugyanazon asztalnál ült egy falusi plébános, apám egy barátja. Ekkortájt kezdődött az úgynevezett szocialista mozgalom. Ez volt a beszéd tárgya. A pap azt mondja apámnak: annyit mondok, hogy azt kellett volna felakasztani, aki a parasztot az első “a”-betüre megtanította. “Én meg azt mondom, barátom — felelt rá apám —, hogy azt kellene felakasztani, aki meg a “b”-betüre is nem tanította meg.” — A régi idők tanítása megszégyenítése a “közoktatás” szónak. A tanító fizetése a régi világban nem nevezhető “csekélynek”, hanem alávaló mérvben megszégyenítő koldus adománynak. Az iskolát rábízta Sokszor egy idősebb tanulóra, ő pedig ment a falutól, vagy az uraságtól fizetésbe kapott félhold krumpli, vagy kukoricaföld megművelésére. • Másfél éve olvasom az Amerikai Magyar Szót. A legelső, ami kellemesen érintett, Gross tiszte- letes uram cikksorozata, az azokban kifejtett fi- nem hangon megirt nézetek a munkásság érdekeiről. Egyikben megtámadja az angol gyarmat- politikát oly érveléssel, hogy a legelfogultabb angol politikus sem mondhat neki ellent. Nagy ■igazságérzetét mutatja számtalan megjegyzése, melyek “aranyigazság” jelzővel méltán diszit- hetők. Mint sok veszélyen átesett egyén, aki sohasem voltam “anyámasszeny” katonája, de Istent mindig elismertem magam felett, örömmel látom, hogy az emberiség ügyének (legyen az munkás, vagy más) elintézésének módját BIBLIÁVAL a kezében kívánja védelmezni. Nem sokáig olvashattam az" öreg Szebenyei József szellemes, energikus s mégis kifogástalan hanga ostorpattogtatásait. Dr. Pogány gyönyörű cikkében ismertem meg Szebenyeit. Ez a cikk egyúttal méltán foglalhatna helyet példának szolgálva a gyönyörű irályra egy i ískolakönyvben. Egy másik értékes s közhasznú cikkében részletesen boncolgatta és magyarázta azt a kérdést, (Folytatás a 16-ik oldalon) 12
