Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)
1953-08-06 / 32. szám
Másfél, vagy talán két hónapon át naponként találkoztam azzal az emberrel, akinek történetét itt el akarom mondani. Rendszerint a Columbus Avenuen egy kis lunchroom- ban találkoztunk, ahová enni jártunk. Majdnem mindig 'ugyanannál a sarokasztalnál foglalt helyet. Rendszerint ott ült már, amikor én bejöttem és tovább maradt, mint én. Egy, vagy másfél héttel első találkozásunk után biccentettünk egymásnak és ha véletlenül szembekerültünk az utcán, hello! — üdvözöltük ' egymást. • Csak rövid idővel ezelőtt került sor köztünk hosszabb beszélgetésre, amelyből megismerhettem “ismerősömet”. Hat óra felé járt az idő, amikor beléptem a helyiségbe. Nem volt egyetlen szabad asztal sem, megálltam tehát ’az ajtóban. “Ismerősöm”, aki ekkor is megszokott helyén ült, egy mozdulattal asztalához tessékelt. Beszédbe elegyedtünk, bertuitatkoztam s én lis megkérdeztem tőle, hogy kicsoda. Azt mondotta, hogy •'darabokat és forgatókönyveket ir a filmipar és a televíziós adások számára. Kérésemre, hogy mondja meg a nevét, — elpirult, hebegett- habogott, majd rövid hallgatás után nagynehezen kíbök- te: — Ma— Paul Hanson vagyok. , — .Hogy-hogy ma? Hát tegnap nem az volt? , . — Képzelje: nem — vallót-j ta be nevetve. — Tegnap Henry Oathman voltam. — És holnap . . .*? — Holnap, holnapután, sőt a következő egy-két hónapon át is még Paul Hanson maradok. Azután bizonyára megint más nevet kell majd felvennem. — No és mi a magyarázata ennek a... hogy is mondjam. .. különös hajlamának , a névváltoztatásra? — Nem hajlam ez, uram, hanem szükségesség — javította ki szavaimat a tegnapi Oathman és mai Hanson. — Ebben az országban egyesek AMERIKAI MAGYftR SZÓ Augüst 6, 1053 csak úgy élhetnek, hogy megváltoztatják meggyőződésüket, mások meg a nevüket. — Amennyire értem a dolgot, Ön inkább a nevét változtatja. — Igen. — De miért? — Egyetlen rendező sem fogadná el .egy filmforgatókönyvemet vagy televíziós j szcenáriumomat sem, ha a valódi nevemet Írnám alája. HanSön aztán elmondotta, hogyan irt a második világháború éveiben — akkoriban még mint egész fiatal drámairó —egy színdarabot “Közöttünk az ellenség” címmel. Olyan amerikaiakat mutatott be a darabban, akik önző céljaik érdekében ellátták az ellenséget gépekkel, értékes nyersanyagokkal, stb. — Nagy Yorkban sikere volt a darabnak, sőt filmtémának is felhasználták Hollywoodban. A háború után darabot irt azokról a hazatért katonákról, akiknek nem jutott hely az életben. A darabot nem adták elő. Hanson kénytelen volt úgynevezett “kereskedelmi darabokat” Írni. Reklámot csapott különféle áruknak, — teának, szappannak, makaróninak, pasztilláknak, stb. Ezeket a “kereskedelmi darabokat” rosszul fizették ugyan, de mégis ugy-ahogy megélhetett belőlük s lehetővé váltf számára az is, hogy egy ten-, gerészekről szóló nagyobb darabján dolgozzék. Hanson jól ismerte a tengerészek életét; apja matróz volt és a tenger hullámai közt lelte halálát; ifjúkorában ő maga is néhány évig a tengereket járta. Darabja már elkészült, ami-! kor utolérte a szerencsétlen-; ség. 1951 nyarán megidézték Washingtonba az “amerika- ellenes tevékenységet” vizs-, gáló kongresszusi bizottság i elé. Ott emlékezetébe idézték! első darabját, amely állítólag | át meg át volt itatva “kommunista propagandával”, vo-| nakodását pedig, hogy a francia partizánokról Írott forgatókönyvét módosítsa, “aknamunkának” minősítették. - E képtelen vádak felháborították Hansont, de uralkodott magán. Tudta, hogy a különféle vizsgálóbizottságban iülő ! kongresszusi tagok, a népszerűség hajhászásában gyakran j olyan túlzásokba esnek, amelyek érthetetlenek a normális emberek számára. A kongresszusi emberek különféle, el nem követett bűnökre vonatkozó koholt vádakkal illették Hansont és mindenképpen azt firtatták: — Ön kommunista? Nem, Hanson nem kommunista és nem is volt az soha. Ő azonban nem mondta meg ezt a kongresszusi embereknek. Hivatkozott az USA alkotmányának ötödik módosítására, amely jogot ad a kihallgatásra beidézett személynek, hogy megtagadja a vá-j laszt a hozzáintézett kérdésre, i ezért hát nem adott feleletet. [ A becsületes emberek azonban, akik nem akarnak ártatlan emberek szenvedéseinek árán botrányos hírnevet szerezni, inkább nem válaszolnak a kongresszusi tagok kérdéseire. Abból a feltevésből! indulnak ki, hogy az alkot- j mány majd megvédi, őket. j Hanson is ebben reményke-! dett. De — éppúgy, mint sok; más értelmiségit —, kik meg-1 tagadták a választ “a vizsgá- lóbirák” kérdéseire — elitéi-; ték. ítéletet mondottak felet-1 te— per nélkül, de még az aj joga sem volt meg, hogy fellebbezhessen, vagy kegyelmet! kérhessen. Hanson akkor érezte, hogy elítélték, amikor egy newyorki szinházcsoport j tulajdonosa ezzel a rövid! megjegyzéssel küldte vissza matrózdarabjának kéziratát: “Sajnos, nem használhatjuk”-! Eleinte csodálkozott ezen ai visszautasító válaszon. Mindaddig a tulajdonos is dicsérte, a darabot, a rendező lelkesedett érte, és a színészek is a kát” álnéven kellett megírnia. Félt, hogy leleplezik s ezért gyakran kellett álnevet változtatnia. Ez azonban sok pénzébe került. Kénytelen volt a rendezőknél kezdő színműíróként b e m u t atkozni, olyanként, akinek neve még ismeretlen és ezért csak a legkisebb tiszteletdijra tarthat igényt. így gyakran még nyirkos és áporodott szagu lakásának bérére és ételre sem tellett. Gyakran előfordult az is, hogy Hanson munkát vállalt mint segédmunkás egy gép- kocsimühelyben, vagy harisnyagyárban. De itt sem boldogult. E negyvenes férfinek, aki megszokta az íróasztal melletti munkát, nem volt meg az a kézügyessége, amelyet megkövetelték tőle. “Kereskedelmi darabokon” kívül, amelyeket film-, televíziós- és rádióelőadások céljára irt, négysorosokat és képfeliratokat készített autóköpenyek, kenőolaj, stb. reklámképeihez. Ha “alkotásai” megfeleltek a kereskedelem reklámügynökei Ízlésének, akkor megvásárolták “áruját.” Szabadidejében Hanson darabot irt az amerikai farmerekről, s egy másikat “A másodrendű állampolgárok”-ról, — azokról az emberekről, kik Amerikába jöttek és megtagadtak tőlük sok elemi jogot. Hanson úgy véli, hogy ezek a darabok még hasznosak lesznek, bár tudja, hogy előadásukra ma nem találhat sem színpadot, sem rendezőt. — A föaolog természetesen nem a pénz — mondotta befejezésük — A fődolog a munka, az, hogy Írjunk, hogy valóban jó darabokat alkossunk. ^ — Nemcsak a jövőbelinek — válaszolta. — Azt hiszem, hogy a becsületes emberek biztosan meghallják a becsületes hangot, bármilyen akadályokat emelnek is útjába. Csak nem szabad megengedni, hogy er a hang elnémuljon. , , B. K. / legnagyobb dicséret hangján beszéltek róla. A szerző a tulajdonoshoz rohant. Ez azonban nem volt hajlandó fogadni. A televíziós központok, a- melyeknél megbecsült szerzőszámba ment, kéziratait fel-! bontatlanul és minden megjegyzés nélkül visszaküldték. Minden ajtót, amelyen kopogott, becsaptak az orra előtt. Hanson úgy érezte, a föld alá kell süllyednie. Félelem vett rajta erőt. A legborzalmasabb az volt, hogy azt sem tudta, ki ítélte őt ezekre a kínokra. Néhány hónappal később mondotta neki egy idősebb kollégája: — Feketelistára kerültél. Hansón nem tekintette magát baloldalinak és igy nem tudta megérteni, miért került a feketelistára. Később! értesült róla, hogy az “Amerikai légió” azt követelte előbb! a hollywoodi filmipari társaságoktól, később a szinháztu- lajdonosoktól is, hogy bocsássák el az összes színészeket, művészeket, zenészeket és forgatókönyszerzőket, akik megtagadták az “együttműködést” a kongresszusi vizs- g á 1 óbizottságokkal, vagyis nem voltak hajlandók besúgókká válni. Hanson később megtudta, hogy a filmtársaságok, színházak, kiadóvállalatok és televiziós központok tulajdonosai — be sem várva az “Amerikai légió” beavatkozását — önmaguk elhatározták, hogy feketelistára teszik mindazokat az alkotóművészeket, akik nem hajlandók a besúgó szerepét vállalni. Az amerikai “művészet” nábob- jai nemcsak azokat tették feketelistára, akik vonakodtak vallomást tenni a vizsgálóbizottságok előtt, hanem azokat is, akik nem voltak hajlandók az FBI-al együttműködni. Hanson, hogy megélhessen,! “kereskedelmi darabokat” iro-j gatott különféle áruk népsze-j rüsitésére. Ezeket a “darabo-' BETTY SMITít: FELHŐKARCOLÓK ÁRNYÉKÁBAN {Regény egy amerikai csalán Hetéről) Copyright 1952 Harper Bros. E regény eredeti cime: A Tree Grows In Brooklyn. Fordította Kilényi Mária Harper Bros. engedélyével közöljük. — Persze, hogy van — felelte.Johnny. — Ez az ember fölment az északisarkra, megkerülte s kitűzte rá az amerikai zászlót. Egy kisfiú felkiáltott: — Jön! Jön! — Őóóóóóh! Elhaladt előttük az autó. A csodálat moraja ldsérte végig az utón. Franciét , is magával ragadta a tömeg izgalma. Élesen felsivitott: — Éljen Dr. Cook! Éljen Brooklyn! • Az első világháború előtt Brooklyriban felnőtt gyerekek meghatottan emlékeznek vissza a Hálaadó Ünnepre. Ezen az ünnepen Brooklynban a gyerekek maskarába öltöznek, arcukra egypen- nys álarcot öltenek, s igy járják az utcákat; ké- regetni s “dörömbölni” mennek. Sok időbe telt, mig Francié egy kedvére való álarcot kikeresett magának. Végül is egy sárga .kínai álarcra esett a választása. Vékony, lelógó mandarin-bajusz fityegett rajta. Neely egy feketefogu, krétafehér vigyorgó halálfejet vett. Papa az utolsó pillanatban egy pennyért két kis pléhtrombitát is hozott nekik. Francieé vörösre, Neelyé zöldre volt festve. Rém soká tartott, mig Francié ráadta öcs- csére a jelmezt. A mama ócska ruháját viselte: elől a szoknya bokáig föl volt hajtva, hogy járni tudjon benne. Hátul meghagyták a ruha teljes hosszúságát s a piszkos uszály végigsöpörte az utcát. Francié elől összegyürött újságpapírt gyömöszölt a ruhába, ez óriási melleket csinált a kisfiúnak. Töredezett, megvasalt cipője kilátszott elől a szoknyából. A kislány még egy rongyos pullovert is húzott a jelmez tetejébe, hogy az öcsi meg ne fázzék. Az álruhához Neely fölvette a halálfejet s fejébe csapta a papa ócska keménykalapját. Csakhogy a kalap, túl nagy volt neki, nem maradt meg a fejebubján, rácsuszott a két fülére. Francié a mama sárga ruhaderekát vette fel, hozzá világoskék szoknyát, vörös övvel. A kínai maszkot álla alatt összecsomózott vörös kendő tartotta meg a fején. A vörös kendő fölé a mama még egy gyapjuharisnyából készült sapkát is húzott, mondván, hogy hideg az idő odakint. Francié az adakozók számára csaléteknek két mogyorót tett a tavalyi húsvéti kosárkájába s a gyermekek útnak indultak. Az utcán csak úgy hemzsegett a sok álarcos, maskarába öltözött gyermek. Fülsiketítő lármát csaptak az olcsó bádogtrombitákkal. Némelyik szegény gyereknek még a pennyára álarcra sem tellett. Ezek pörkölt, parafával feketítették be az arcukat. A jómódú szülők csemetéi áruházban vásárolt jelmezekbe bújtak: vékonyka anyagból készült indián-öltözéket, cowboy-ruhát viseltek, vagy hollandi lánynak voltak öltözve. Mások csupán egy piszkos lepedőbe burkolóztak, s kinevezték azt jelmeznek. Franciét égy csapat gyerek rögtön magával sodorta: ezekkel rótta az utcákat. Néhány boltos bezárta üzletét, mit alkalmatlankodjanak neki a gyerekek! A legtöbb helyen azonban tartogattak valamit a számukra. A cukorkásember hetek óta gyűjtötte a cukorkatörmeléket s most kis staniclikat osztogatott a kolduló gyerekeknek- Kénytelen volt vele: elvégre a srácok pár vasából élt, nem kockáztathatta meg, hogy a fiatalság bojkottálja az üzletét. A., pékek egy rakás kelttésztát sütöttek erre az alkalomra s darabokra vágva ingyen osztogatták. Ezen a környéken a gyerekek jártak bevásárolni. Persze azokba a boltokba mentek, ahol gavallérosan bántad velük. A pékek tisztában voltak ezzel s nem sajnálták azt a kis süteményt. A zöldségesek fonnyadt banánnal s hibás, félig rothadt almával kedveskedtek. Voltak kereskedők, akiknél csak a felnőttek vásároltak, ezeknek semmi hasznuk nem volt a gyerekekből. Ezek nem zárták be az üzletüket. De ajándékot ugyan hiába várt tőlük az ifjúság! Legföljebb unalmas prédikációval trak- fálták őket, hogy milyen kárhozatos, csúnya dolog a koldulás. Meg is kapták érte a jutalmat: a gyerekek irtózatos dörömbölést csaptak a bolt ajtaján. S a dörömbölés a nap folyamán jóné- hányszor megismétlődött. Innen eredt ez az elnevezés: “dörömbölni járni.” (Folytatjuk) «i»— • i«." — T , .. -I. Feke telis tán...
