Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)

1953-08-06 / 32. szám

Még nem voltam tizennégy éves s máris nehéz munkával kerestem meg a kenyerem. Akkoriban nem úgy volt, mint most. Ma már minden gyermek iskolába járhat s az lehet belőle, amihez esze van: vasesztergályos, traktorista, tengerésztiszt, pilóta, méfnők, orvos, vagy éppenséggel miniszter. Akkor azonban pénzbe került s csak az vehetett magának iskolát, akinek pénze volt rá.

Mi olyan szegények voltunk, hogy csak napszámosok lehettünk. Maltert hordtunk, követ fejtettünk, vagy földet lapátoltunk.

Azon a nyáron földmunkán dolgoztam bátyámmal együtt. Ö tizenhat éves volt, én tizennégy. Vasúti töltéshez csákányoltuk az agyagos földet.

Nem gyermeknek való munka volt. A szerszám nyelétől meg- kérgesedett s az eleven húsig hasadt tenyerünkön a bőr. Esténként, munka után, mint érzékiden fadarabok hevertünk a priccsen, nem egyszer vacsorázni sem tudtunk a fáradtságtól. Reggelenként pedig szinte recsegett a derekunk az első nekihajolásnál.

A munkafelügyelő minket is éppen úgy hajszolt, akárcsak a felnőtteket, fizetéskor azonban csak fele napszámot kaptunk. Gyermekek vagyunk, mondták. Dehát kénytelenek voltunk dolgozni, ha enni akartunk. Dolgoztunk is volna nagy-nagy buzgalommal s egész éven át, ha szeptember végére meg nem szűnik a munka. Csakhát elkészült a töltés s mi ott maradtunk kereset nélkül. Jártunk hát munka után, mint a hangyák. Felmentünk a kőbányához, az erdei utépitéshez, a kőzúzó malomhoz, az ölfavágatás- hoz, de nem vettek fel sehol. Akkoriban minden tizedik ember munka nélkül volt ebben az országban s igy mindenhová százával akadt jelentkező.

Már benne voltunk októberben is s még mindég nem akadt munka. Törtük a fejünket, hogy mit tudjunk csinálni. Apám Brassóban kőmüveskedett és minden két hétben egyszer jött haza. Ilyenkor ő is mind kevesebbet keresett, s annak is fele ráment a kosztjára, a szállásra. Már csak egy kevés krumpli volt a háznál. Tavasszal, és nyáron még lehetett evvel-avval egy kis , pénzt keresni. Például össze le- ! hetett fogni egy csomó még szá- I ja nem nyilt békát: levágni a hátulsó lábukat; egy vederben becipelni Brassóba s ott eladni az előkelőbb vendéglőknek, ahol aztán lisztben, tojásban kirántva adták el az Ínyenc étvágyú uraknak. Nyáron gombát, epret, málnát, szedret lehetett szedni. — Dehát mit szedjen s adjon el októberben az, akinek se kertje, se földje. Hiszen ilyenkor csak a kökény, a vackor, s a galagonya terem meg vadon s mindezt csak a szegény ember gyermeke szokta megenni, az meg nem ad pénzt ilyesmiért, szed ő magának, ha rákényszerül.

Meg voltunk hát akadva nagyon. . . Járkáltunk, kaptattunk, mint a téli egér. Végre egyik délután bizakodva jött haza bátyám. •

— Ne búsuljon, megvan már,

hogy mit csinálunk... Lesz kenyér elég... — vigasztalta

anyámat.

Anyám gyanakodva nézte, ismerte bátyámat, túl gyorsan, lelkesedett az mindenért.

— Hörcsögöt ásunk . . — jelentette ki bátyám. — A zajzo- ni románok s a tatrangi csángók is ezt csinálják ilyenkor. Kiássák a hörcsögöt. — magya- I

Asztalos István elbeszélése

A HÖRCSÖG

rázta. — Annyi búzánk lesz, amennyit akar — biztatta újra s elmondta bőbeszédüen, hogy mennyi töméntelen gabonát össze gyűjt magának télire ez a zsugori állat. A Débora nén’ ura, — akitől hallotta s aki oly kergesd oda napszámos ember volt a nagygazdáknál, — egyik ősszel öt, véka búzát ásott ki egyetlen hörcsög fészkéből.

Egyéb sem kellett nekünk. Egész délután lázban égve készültünk a holnapi hörcsögásásra. Ásót, csákányt kerítettünk és zsákot — a búzának. Bátyám már ki is számítottá:

— Ha egy nap alatt kiásunk négy hörcsöglyukat .. Jó, na, vegyünk csak hármat. Ennyi oiztosan lesz. — Akkor az háromszor hat véka búza... Jo, mondjuk, csak öt véka... Az .s tizenöt véka búza naponta. Kell ahhoz legalább három zsák.

— jelentette ki határozottan s mivel egy már volt, küldte anyámat, menjen s kérjen kölcsön még két zsákot.

— De minek elárulni, hogy annyi búzánk lesz?... Sok az .rigy, fiam... Mindenki tőlünk fog kölcsön kérni, — aggódott .lőre anyám.

Végül is, hogy megnyugtassa, oátyám úgy határozott, eleg lesz az az egy zsák is, úgyis van még agy átalvető, abba is belemegy .egalább két véka. Mikor tele iesz a zsák, a kertek alatt hazahozzuk, kiürítjük, s hamar megyünk a többi után. Elmagyarázta még, hogy a búzát meg kell majd mosni, a padláson megszántam, csak azutan vi- netjük a malomba. Továbbá kiszámította, ha egy egész hétig mind csak hörcsögöt ásunk, akkor kilencven véka búzánk lesz s igy annyi kenyerünk, hogy oőven kitart a jövő ilyenkon 'nörcsögásásig. Sőt, akár el is adhatunk abból a rengeteg sok Duzából.

—Jaj, fiam, csak tavaszig kitartson — vetette közbe anyam.

— Dehogy is adom el én a búzát ... De biztos ez a hörcsögdolog? — tört ki belőle a kételkedés.

Bátyám felháborodva nézett rá.

— Ugye, hogy milyen? Mindég elveszi az ember kedvét... Nem érdemes semmit sem kitalálni ...

Úgy, hogy anyám végül nyugtalankodni sem mert hangosan, nemhogy kételkedni a hörcsögásás sikerében.

MÁSNAP reggel aztán elindultunk, ki az októberi határra. Bátyám vitte a csákányt, én az ásót s a zsákot.

Kora reggel voit. Hideg ülte meg már a letarolt földeket. A dombok hajlata mögül vörösen gőzölögve éppen kelt fel a nap. A fekete szántóföldeken ökörnyál csillogott, mintha keresz- tül-kasul ezüst szálakkal lett volna tele hímezve a határ. A dülőut szélén kecskerákó piros- lott, legfelső ágán nagy komolyan egyensúlyozta magát egy szarka. Mi letértünk az útról, rá a kékesen párolgó őszi tarlóra, s kerestük, kutattuk a hörcsöglyukakat.

Nágy megrökönyödésünkre egész nap egyet sem találtunk. Pedig könnyű felismerni. "Nagyobb, mint az egérlyuk s a környéke tele van pelyvával, maghüvellyel. A lyuk szélét meg annyit mind dörzsöli a testével, hogy az valósággal fénylik. Ilyen lyukakat kerestünk, de

pockos egeren s alvó tücskön kivül semmit sem kaptunk.

— Keressük csak, elég, ha naponta egy hörcsög-lyukra akadunk — biztatott bátyám. — Az is hetenként már hatszor öt véka búza, az. összesen harminc véka .. — számította ki hamar s én ujult erővel ástam tovább

Kezdett már szürküledni, mikor abbahagytuk a keresést.

— Nem lehet mindjárt az első nap... — magyarázta otthon anyámnak bátyám. — Nézze meg holnap.

Azonban hiába kerestük, ástuk össze a határt, másnap sem kaptunk egy fia hörcsögöt, sem harmadnap, sem a negyedik napon

Bátyám ekkor már azzal vigasztalta az egész családot, hogy hetenként, az ugye öt véka búza havonként meg húsz véka. — Másnap reggel újra elindultunk hát hörcsögvadászatra. Ez volt szombaton. Este hazajött apám Brassóból s felvilágosított, hogy a hörcsögök ilyenkor betömik már a folyosóikat földdel s téli álomba merülnek. Hiába keressük hát a hörcsöglyukakat.

Bátyám elkeseredve hallgatta, de azért nem tudott véglegesen lemondani a hörcsögök búzájáról.

Még egyszer próbáljuk meg. Hátha vagy egy hörcsög elfelejtette betömni a lyukját. Holnap úgyis vasárnap, hiába is mennénk másfelé munkát keresni

így hát vasárnap reggel újra elindultunk, ki a határra.

Ketten kétfelé, egymástól úgy húsz lépésnyire kerestük a lyukakat.

Csípős volt a reggel, egyre cserélgettem vállamon az ásót, fázott a kezem nyele. A harmattól felázott szántóföldeken nagy papucsok ragadtak bakancsainkra.

Lassan eltelt a délelőtt s már délfelé lehetett, mikor egyszer csak izgatottan integet s kiabál felém bátyám:

— Megvan! Itt van!... Gyere hamar!

Botladozva rohantam át hozzá keresztül egy friss őszi szántáson.

Szó nélkül egy jókora lyukra mutatott, amelynek fényes volt a széle s mellette régi pelyvával, vegyes földkupac puposodott. Kétségkívül hörcsöglyukra akadtunk.

Egy darabig néztük áhítattal, aztán elvette tőlem az ásót s ásni kezdett szaporán. Alig tett azonban két-három ásóvágast, hirtelen felegyenesedett s rámmeredt:

— A másik lyuk! Mindég két lyukja van... Maradj itt, nehogy kijöjjön — mondta, azzal lecsapta az ásót s keresni kezdte a másik lyukat. Meg is találta hamar. Az már egész meredeken vezetett le a földbe. Ez volt a hörcsög bejárata. A csákány nyelét jó mélyen beienyomta, visszajött hozzám s ásni kezdett tovább.

Hát volt mit ásni azon a lyukon. Félméterre, majd egy méterre leástunk s mégsem értük a feneket. Felváltva dolgoztunk, egyikünk ásott, a másik figyelte a lyukat.

Már másfél méterre is leástunk s még nyoma, sem volt a hörcsögnek. őszintén szólva, annyi ásás után már le is lohadt a kedvem s biztosra vettem, nemhogy hörcsögöt, de egy fia egeret sem lelünk abban a lyukban.

Hát egyszer csak, amikor éppen adom át az ásót bátyámnak, hogy ő ásson tovább, hirtelen tompa és dühös morgást hallok s abban a pillanatban kiszökik a lyukból egy kis vastag, sárga pof áj u és roppant mérges állat. Jön egyenesen nekünk. Úgy ugrottunk hátra, mint két szöcske s néztük ijedten. ö volt az, a hörcsög. A fogát csikorgatta, csattogtatta es szökött neki az elébe tartott ásónak.' Hörgött, morgott, odáig volt haragjában.

— Hogy mertek betörni az én tulajdonomba s szemet vet- ii az én drága vagyonomra, ouzámra?! — Mintha csak ezt fújta, hörögte volna.

Csakhogy ekkor már bátyám -S felocsúdott az ijedtségből, negforditotta hamar az ásót > a nyelével olyant húzott a nörcsög fejére, hogy annak .gyszerre elmúlt a haragja. Elnyúlt élettelenül, megdöglött.

Örvendezve néztük.

— Látod, hogy igazam volt, — ujjongott bátyám. — Him hörcsög, lesz ennek búzája, ne félj!...

Ujult erővel fogtam hát neki újra az ásásnak. S nem is kellett most már sokáig ásnom.

— Hé, megállj! — kiáltotta bányám, mert máris kiomlott elénk a finom szalmával és pelyvával bélelt hörcsögfészek.

— De hol a búza? — néztem a bátyámra, a fészekben egy szem búzát sem láttam.

— Áss tovább a folyosók mentén — biztatott. A fészekből pontosan négy folyosó vezetett tovább a földbe.

Ástam nagy buzgalommaL '

Az egyik, a bejáró folyosója üres volt, a másik három azonban néhány ásóvágás után ki- szélesedett s hát csak úgy öm- , lőtt ki belőle a drága sok búza. Kettő búzával, a harmadik plédig kukoricával és különféle gyommagvakkal volt tele tömve dugásig.

Majdnem egy mázsa gabonát szedtünk össze a három éléskamrából. Ennyit harácsolt ösz- sze ez a zsugori állat. Majdnem megtelt a zsák búzával s az átalvető kukoricával.

Hü, de boldogok voltunk!

— Ugye mondtam!... Ugye, megmondtam! — hajtogatta! mindegyre bátyám.

A csákányt, az ásót eldugtuk ott, betakartuk földdel, hogy majd visszajövünk értük. Az ' átalvevőt s a döglött hörcsögöt, reám bízta bátyám, hogy vi- i j gyem, ő meg a zsák búzának | fogózott neki. Alig bírtam a i vállára segíteni. Bár tizenhat. j éves korában is erős volt már, J mint egy fiók-medve, olyan ne- ! héz volt a zsák, hogy csak tántorogva, botladozva vitte. De ha még egyszer olyan nehéz lett volna sem engedi meg, hogy segítsek neki. Egyedül akarta ö azt hazavinni s odatenni anyám elé.

Késő délután volt már, mire betérhettünk a dűlő útra. Onnan vagy két kilométer volt [ hazáig.

— Ha minden héten ennyi j búzát lelünk — nyögte bátyám j a zsák cipelése közben — akkor Várj, leteszem egy kicsit s kiszámítom, mennyi búzánk lesz, mire leesik a hó...

S bár félénken megjegyeztem, addigra minden hörcsög betömi a lyukját, s alszik mint a bunda, — ezt is milyen nehezen, s j csak véletlenül találtuk — j ügyet sem vetett rám, minden ■ hús:- 1* pésre megállt pihenni s tovább számolta, szorozta és

sokszorozta a hörcsögöket s a véka búzákat.

Az egyik pihenőnél utóiért egy ember. Cirmes Bálint, aki a legnagyobb gazda volt a faliban. Két szolgát is tartott, öt- ven hold földje volt, ökrei, cséplőgépje, jóformán azt sem tuc- ta, mije van. Kis vastag ember volt, a szemével mindég álmosan pislogott. Máskor szóba sem állt az ilyen gyerekecskékke., most azonban felénk biccentett ■a fejével s a kezemben lévő hörcsögre nézett.

— Most ástátok?... Szép állat. — Morgott még valamit, aztán odajött s megtépdeste ujjaival a hörcsög bundáját, hogy nem hull-e a szőre. Majd a zsá.c búzát méregette a szemével. — Van jó három véka — mondt:-.

Bátyám bosszankodva nézett a zsákra.

— Van ott négy is, — vetette oda. — Abban meg kukorica...

mutatott az átalvetőre.

— Ott ástátok? — kérdezte Cirmes s maga mögé intett.

— Nem. Ott arra, — mutatott bátyám a kiásott lyuk irányába.

Cirmes köhintett, aztán még- egyszer a zsákra nézett, dörmc- gött valami köszöntésfélét, avval elment.

—Három véka! — nézett utána mérgesen bytyám. — Itigy- li, ez az ő baja — mondta.

Végül is vállunkra vettük a zsákot, az átalvetőt, s elindultunk mi is a falu felé. De alaposan megizzadtunk, mire a kertek alá értünk. Már be is fordultunk a hozzánk vezető ösvényre, mikor csak latjuk, hogy két szuronyos csencW jön felénk keresztül a kerten- a kt- pár, fekete ágú szilvafák ke^öt".

Rögtön megálltunk s leteltük a zsákot, meg az átalvetőt. bar magunkat semmiben vé »késnék nem tudtuk, de ahogy csendőrt láttunk, mindjárt erőt vei: rajtunk a félelem.

A csendőrök odaértek hozzánk s egyikük a kezemben levő hörcsögre mutatott:

— Ti ástatok hörcsögöt?

— Igen, de azt szabad, — igyekezett bátyám bátornak mutatkozni.

A csendőr azonban csak maga, elé intett a fejével.

— Lóduljatok előre! — szólt ránk szigorúan.

— Dehát mit csináltunk? — kérdezte bátyám.

A csendőr levette hirtelen a fegyverét s a tusával mellbe taszította bátyámat.

— Előre! — parancsolta. — Vedd csak a zsákot is!

S vállunkon a zsákkal, az atal- vetővel bekísértek az őrsre. A kertek alatt vittek, hirt sem tudtunk adni anyámnak, apámnak.

Bátyám még egyszer megprc- bálta kivenni a csendőrbő , hogy miért visz az őrsre, de 3.3 csak siettette durván. Végül : 5 ráförmedt:

— Megtudod te mindjárt.

Meg is tudtuk.

Mikor beléptünk az őrs Írod: - jába, az őrmester ott ült 3 3 asztal mellett s mellette ott ült Cirmes Bálint is.

A zsákot s átalvetőt le kelletett tegyük az asztal elé s a zsákra rá a hörcsögöt.

Az őrmester Cirrr.ej Bálinthoz fordult.

— Ezek voltak?

Az lustán bólintott:

— Ezek. Láttam. Az én földemen ástak, az én tulajdonomon. Az én drága búzám.

Bátyám clképpedve meredt

rá.

— Hogy? A maga földjén?

Ez a maga búzája?.. . H.ivtatás a 14-ik oldalon)

i i