Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)

1953-08-06 / 32. szám

8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ August 6, 1953 NEM AKARUNK TÖBB KOREÁT! Egy héttel ezelőtt az egész világ kitörő örömmel fogad­ta a koreai fegyversa!net aláírásának hirét. Ezt az örömet máris megkeserítik a jelentések, melyek szerint az U. S. most fndo-Kinában fog erősebben közbelépni, a,francia gyar­mati érdekek megsegítésére. M'nt a New York Times jelentette: John Foster Dulles külügyminiszter “megelégedését fejezte ki” a francia terv­vel szemben, melynek alapján nagyarányú támadást indíta­nak Indo-Kinában. A hirek szerint Dulles volt az, aki ezt a támadást követelte s annak elősegítésére több amerikai fegy­vert ajánlott fel, azaz az eddigi szállítmány fokozását. Paljóslatu valaminek tekinthetjük azt a tényt, hogy ugyana’ kor, mikor a Kongresszus 1 billió dollárral leszállí­totta az Eisenhower elnök által kért általános külföldnek szánt “segély” összegét, az indokínai célokra szánt, közel fél- billió dolláros összeget egyetlen centtel sem szállította le. Az uj tervek alapján azonban ez az összeg sfem lesz ele­gendő. Mint a N. Y. Times irta: “U. S. vezetők szerint a franciák teljes tervének végrehajtása többe kerülne, mint a 400 billió dollár, amit e kormány a következő költségvetési évre az indokinai háború céljaira előirányzott.” A fegyverek szállítása egymagában nem is lesz elegen­dő, mert a Dulles féle, Indo-Kinával kapcsolatos terv a vé­gén ugyanolyan beavatkozásra vezetne, mint ami Koreában történt. Fennáll a veszély, hogy az amerikai népet most egy újabb Koreába akarják belevinni, ami éppen olyan borzal­mas voma, mint a koreai háború, azzal a különbséggel, hogy itt mar nem lehejne semmivel sem szépíteni a tényt, hogy az a függetlenséget követelő indokinai népek elnyomását célzó gyarmati háború. A r.oreai háború megmutatta, hogy a gyarmati hábo­rúkban már sem a nyugati hatalmak, sem azok bennszülött helytartói nem számíthatnak győzelemre. Ugyanakkor azt is megmutatta, hogy az amerikai nép torkig van azzal, hogy megen országokban folytasson végnélküli háborúkat, s az ürüggyel, hogy vissza kell verni a “támadókat”, megaka­dályozz A, hogy a függetlenségre törekvő népek saját uraik legyenek hazájukban. A koreai fegyverszünettel nem elégséges a koreai bé­két követelni, de az amerikai munkásságnak a néppel egye­temben a leghatározottabban követelnie kell, hogy a föld egyetlen más táján se legyen többé uj Korea. 'imiiimiimiiiiiiiiiiiiiiiHimiimiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiíjmiiiHiuiiiiii EGY ÉRTÉKES BEISMERÉS Az Angol Munkáspárt ősszel tífrtí/a .szokásos évi konfe­renciáját. A párt végrehajtó bizottsága ebből az alkalomból nyilváno ságra hozta programmtervezetét, amelyet ősszel a konferencia elé terjeszt. A programmtervezet egy része a brit biivaaiom gyarmati politikájával foglalkozik. Ezzel kap­csolatban Basil Davidson, ismert angol újságíró figyelem­reméltó cikket irt a “The New Statesman and Nation” cimü angol munkáspárti hetilapban. Da idson cikke elején hangsúlyozza, hogy amennyiben az angol uralkodó köröket továbbra is imperialista törekvé­sek vezérlik, “. . . minden leplezgető politika ellenére is mind gyilkosa b és gyilkosabb gyarmati háborúk várnak ránk, mind több életet és értéket pazarolunk el a tengerentúlon és — történelmi paradoxonként — nemzeti függetlensé­günkből e.veszítjük még azt is, ami megmaradt.” Davidson ezután ar a tért ki, hogy Anglia és más, tőkét exportáló ha­talmak. ' ".sorban az Egyesült Államok, továbbra is nagy befektetéseket eszközölnek a gyarmatok nyersanyagkincsei­nek kiaknázására. “A fő cél az — irja —, hogy több hasz­not sze. csenek, mint amennyit odahaza lehet elérni és ál­talában b hasznot is érnek el.” Megemlíti, hogy például Észak-Rhodézia rézlelöhelyein mesés hasznot vágnak zsebre a gyarmatosítók és hozzáteszi: “főleg azért, mert a munka­erő rend ivül olcsó.” A cikkíró ezután a gyarmati kizsákmányolás egy másik formájával foglalkozik, nevezetesen a gyarmati országok ál­lítólagos “fejlesztésével’’. Az angol gyarmatosítók a gva’- matokon kivermelt nyersanyagot dollárért vagy más egyéb valutáért adják el és a befolyt haszon egy részét “fejlesztés j céljából a gyarmatok, rendelkezésére bocsátják. ‘‘A valóság-: ban azon an — irja Davidson — e valutának csak egy kis részét bocsátják azoknak a gyarmatosoknak a rendelkezésé- ! re, amelyek a nyersanyagokat nyújtják. Nagv-Britannia gyarmati fejlesztéséről beszél — idézi egy angol professzor szavait — a valóságban azonban tulajdonképpen az afrikai és malájföldi parasztok azok, akik a tőkét szolgáltatjál Nagy-Brí annia számára. A “fejlesztés” tehát elsö«orbar másoknak és nem az illető területek lakosainak javát szol­gálja.” Davidson később aggodalmának ad hangot amiatt, hogy “az ameri a ak gyors ütemben fészkelődnek be gyarmata­inkba” és “ha gyarmatainkat továbbra is ugv kezeljük, min elsősorban a dollárpiacon értékesitendő nyersanyagok fórrá sait, ezzel csak egyre nagyobb mértékben szolgáltatjuk k magunka az amerikai kapitalizmusnak.” Bevin mindig azzal ijesztgetett bennünket — irja r cikk — gondoljunk csak arra, hogy mi történnék, ha elvesz­tenénk a Malájföldet. De ki az a mi? Az ón és gumiterme lésből szerzett profitok megszűnése súlyosan érintené a tő­kebefektetőt, de mennyiben érintené a brit «ép nagy több­ségét?” - ^ Kátyúban az4európ 4 A 13 hónappal ezelőtt, a nyu­gati külügyminiszterek aláirták az “európai hadsereg” felállí­tásáról szóló egyezményt. Egy esztendővel az egyezmény alá­írása után egyesegyedül a nyu­gatnémet parlament hagyta jó­vá az “európai hadseregről” szóló egyezményt. A többi or­szág kormánya nemcsak, hogy adósa maradt Dulleséknak a ratifikáltatással, hanem még a ratifikálásra való célzásoktól is óyakodik, annyira népszerűt­lenné vált ez a szerződés. Teljes joggal ir tehát a nyugateuropai sajtó “az európai hadsereg” vál­ságáról. “Az európai hadsereg­ről szóló megvalósíthatatlan egyezmény mindinkább dögro- vasra kerül” — irta a “Perspec­tives” cimü francia burzsoá lap. A “The Times” pedig a követ­kezőképpen ecsetelte az euró­pai hadsereg válságát: “Ha va­laki meglátogatja Nyugat-Euró- pa fővárosait és beszélget a kü­lönböző politikai pártok vezetői­vel, azonnal feltűnik neki, mi­lyen kevés a lelkesedés az euró­pai védelmi közösség terve iránt .. Abban a mértékben, ahogy közeledik a ratifikálás időpontja, az általános kép ha­sonlít egy zsúfolt vasúti kocsi­hoz, amelyben az utasok kér­dezgetik egymástól: vájjon jó vonatra ültek-e? Ijedt pillan­tásokkal tekintenek ki a vonat ablakából és most már a fran­ciák kezdenek komolyan gon­dolkodni azon, hogy meghuzzák- e a vészféket?” Miért olyan népszerűtlen a nyugateuropai országokban az európai hadseregéről szóló szerződés? A felállítandó “európai had­seregének mint ismeretes, az lenne a feladata, hogy közös hadseregbe fogja össze Fran­ciaország, Olaszország, Nyugat- Németország, Belgium, Hollan­dia es Luxemburg fegyveres erőit. A közös hadsereg, vagy ahogyan hivatalosan nevezik: “az európai védelmi közösség” valójában ezt jelentené, hogy kivonják az egyes országok had­seregeit saját kormányuk, tör­vényhozásuk hatásköre alól, s valamiféle “nemzetekfeletti ha­tóságnak” rendelik őket alá, amelyben egyre többen az At­lanti Szövetség amerikai főpa­rancsnokát gyanítják. A nem­zetek szuverénitásának ez a pél­dátlan megnyirbálása azonban csak az egyik keserű pirula vol­na itt. A másik: hogy ezzel egy- időben életrehivnák az uj Wehrmachtot, a nyugatnémet fegyveres erőket, amelynek ka­tonai fölényéről a “közösségen’ belül alig kételkedik bárki is. Eredetileg, igaz, a tervezet nyu­gateurópai pártfogói azt akar­tak elhitetni, hogy az “európai hadsereg” keretében nyugatné­met csapatokat alakítanak “a német militarizmus veszélyének eitámadása nélkül”. Ám azóta .ebizonyosodott, hogy az “euró- ai védelmi közösség” nem ké- es megakadályozni, sőt egye- íesen előirányozza a támadó émet militarizmus ujjászületó­ét, nem korlátozza, hanem in­kább táplálja, bátorítja az uj Vehrmaeht agresszív törekvé- ■eit. a szerződés, amelyet 1952- jeu Párizsban aláírtak, 250 ezer oben állapította meg a német ladosztályok létszámát De 31ank bonni hadügyminiszter­jelölt már két héttel a szerző­dés aláírása után kijelentette, nogy Nyugat-Németorszác- 500 ezer katonával vesz majd részt az “európai hadseregében. Ké­sőbbi jelentések pedig arról szá­moltak be, hogy a revansra . éhes bonni tábornokok és politi­kusok még ezzel sem elégedtek meg és egymillió katonát akar­nak fegyverbe hivni. El lehet képzelni, hogy ha már most igy megnőtt az étvágyuk, mi lesz, ha e tábornokok és politikusok ténylegesen is rendelkeznek az egymillió katona felett. Lehet-e ezekután csodálkozni azon, hogy Franciaországban és a többi nyugateurópai országban egyre csökken a lelkesedés az “európai hadsereg” terve iránt, s nemcsak az egyszerű emberek hanem vezető körök is elutasít­ják az egyezmény gondolatát? “Nekünk van egy hadseregünk és elveszítjük, Németországnak nincsen és kap egyet. Ez való­ságban alkalmat ad neki arra, hogy revansot vegyen vereségé­ért és gyorsan biztosítsa kato­nai túlsúlyát az “európai had­sereg” kebelében. A német mi­litarizmus elevenebb mint bár­mikor volt és amerikai baráta­ink szeme láttára éled újjá az “európai hadseregben.” Ezeket, a jellemző sorokat egy francia jobboldali képviselő, Pierre An­dré irta nemrégiben a “Le Mon­de” hasábjain. ‘ Az “európai hadsereg” válsá­gának elmélyülése nagy nyug­talanságot kelt Washingtonban. Külön bosszúság és kudarc, hogy Dulles emlékezetes februári ul­timátumának semmi foganatja nem volt. Most tehát a Dulles- Eisenhower kormány valóságos hadjáratba kezdett nyugateuró­pai szövetségesei ellen, hogy “jobb belátásra” bírja őket. Az amerikai kongresszus külügyi bizottságában határozatot hoz­tak; hogy a jövőben az érde­keltek közül csak az az ország kap amerikai “segélyt”, amely ratifikálja az “európai hadse- reg”-egyezményt. De jellemző az a figyelmeztetés is, amelyet a “Washington Star” cimü ame­rikai lap intézett az engedetlen szövetségesekhez: “Európában egészen biztosra vehetik, hogy akar ratifikálják az egyezményt, akár 5ém, rövid időn belül meg­kezdődik a nyugatnémet csapa­sok felállítása.” Ezek a fenyegetések azonban nem érik el a kívánt hatást. A nyugateurópai kormányok kép­telenek megbirkózni a közvé­lemény ellenállásával. Kétség­kívül egyik fontos tényezője ez az immár több mint egy hónap­ja tartó francia kormányvál­ságnak is. “A francia közvéle­mény — irta a “Le Monde” — úgy érzi, hogy a szovjet béke­kezdeményezések uj helyzetet teremtettek és ha most azonnal ratifikálják az egyezményt, úgy a ratifikálás végül is megváltoz­tathatatlan helyzetet teremt és végleg elvágja a későbbi tár­gyalások lehetőségét.” így esett meg azután ez a már-már bo­hózatba illő fordulat, hogy az. a Jules Moch, kire annak idején politikájának folytatását. Euró- a francia parlament a ratifiká­lási törvényjavaslat előadói tisztségét bízta, pártoló jaientés helyett hosszú indokolást dolgo­zott ki a szerződés — elvetésére. De nemcsak Franciaorszagban áll ilyen rosszul a ratifikálás szénája. Az olaszországi válasz­tások eredményei megmutatták a többi között azt is, hegy az olasz nép nem kevésbbé eluta­sítja az “európai hadsereg” po­litikáját. . S mi a helyzet NyugatOíémet- országban, ahol ratifikálták az egyezményt? “Adenauer szövet­ségi kancellár — jelentette a “Svenska Dagbladet” cimü svéd lap — olyan helyzetbe jutott,' amelyben az elsöprés veszélye fenyegeti egész külpolitikai pro­gramját és ezáltal belpolitikai ! hatalmi pozícióját is. A népek Nyugat-Eur-ipában — csakúgy, mint az egész vilá­gon — a nemzetközi feszültség csökkentését, nem pedig a ka­tonai tömbök válságba jutott politikájának folytatását. Euró­pa szétszakadását óhajtják — s ez elkerülhetetlenül tovább i mélyíti az “európai hadsereg” i válságát. Német monopóliumok előnyomulása (Folytatás az 5-ik oldalról) mok erőteljes támadásba kezdtek az angol vetéiytárs háttérbeszoritásáért a latin- amerikai országokban is. En­nek az előretörésnek roppant gyors ütemére jellemző, hogy Nyugatnémetország 1946-tól 1951-ig több, mint 120-szoro- sára növelte Latin-Ameriká- oa irányuló kivitelét.^ Ez a kivitel az utóbbi időben to­vább növekedett. A latiname­rikai országokba irányuló árukivitelben Nyugat-Német- ország már megelőzte Fran­ciaországot és megközelítette j Angliát. Egyes országok, igyj például Brazília behozatala- J ban Nvugat-Németország már tavaly a második helyre ke- j rült, s Angliát a harmadik helyre szorította. A nyugatnémetországi gyá-| rosok nagy tőkebefektetése-' •o-t eszközölnek a latinameri­kai országokban. A “Mannes- mann”-konszern Brazíliában a kohászati iparba fektetett jelentősebb összeget. Uj üze­met létesített, amelynek tel- jesitőképessége eléri az évi 250,00) tonnát. Krupp sao- paolói nozdony- és vagongyá­rának szidőszerint ötmillió j dollár alaptőkéje van. Az “AEG” és a ■ Siemens-Schuc-[ kert” részvénytársaság az ar­gentínai San Nicolasban léte­sít viliamoserőrriüvet 30 mil­lió dollár értékben. A Kleck- ner Werke igazgatója ez év elején közölte Vargas brazí­liai elnökkel, hogy hatalmas kohászati üzemet akar építe­ni Brazíliában, A vállalat évente 400,000 tonna kész­árut termelne. Vargas meg­ígérte a brazil kormány tel­jes támogatását. A nyugatnémet monopolis­ták térhódítása a kapitalista piacokon, de különösen Latin- A mend kában egyre jobban aggasztja az Egyesült Álla­mok üzletembereit is. Latin- Amerika ugyanis igen fon­tos helyet tölt be az Egyesült Államok külkereskedelmében. Az Egyesült Államok a hábo­rú után^ kihasználta verseny­társainak ideiglenes kidőlését, vagy meggyengülését és ma­gának kaparintotta meg a la­tinamerikai piacok kétharma­dát. 1948-tól kezdve azonban az európai, elsősorban a nyu­gatnémet, valamint a japán előnyomulás következtében pozíciói gyengülni kezdtek. A ísew York Times tavaly meg­írta: “Az újjászülető nyugat­német ipar az Egyesült Álla­mok legveszedelmesebb kon­kurensévé vált a latinameri­kai államok piacain.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom