Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)

1953-11-05 / 45. szám

November 5, 1953

AMERIKÁI MAGYAR SZÓ

Fut a vonat, a szombati kubikos-vonat, mint a pántlika száll utána a nótaszó. . .

• Három cimbora: a testes, kopaszodó Mátyus Ferenc, a megállapodott, sokgyermekes Szekér István és a nehezen lepő, csuzzal kínlódó Jóna Pál csak áll s csak bámul a leghátsó kupé ajtajában. Kubikosnak színe se, ellenben a fülkék úgy meg vannak szállva hivatlak vendégekkel, kofával, kupeccel, javíthatatlan batyuzóval, hogy a látásuk is sok. Mindjárt a szélen, hat ember helyét bitorolva, egy sápkóros, nagyokat pillogató vénasszony adja a jámbort. Sovány, mint az árnyék, tűbe lehetne fűzni, a bugyrai, szatyrai, kosarai viszont annál testesebbek. Tele velük az ülés, de még az ülések köze is. Isten csodája, hogy nem szakadt meg. alattuk ez a cingár vénség.

Mátyus Ferenc, akinél könnyen áll a szó és egyébként is tréfás kedvében van, sipkát emel, meghajlik kicsit és azt mondja a kofák öreganyjának:

— Nénémasszony, ha szabad mögkérdöznöm, maga is kubikos?

— Én-e? — ijedezik a szipirtyó.

— Maga, kedvesem, maga. Mert ez a mi vonatunk. Ezön csak mifajták utazhatnak.

A vénasszony kapkod, pislog, majd a szoknyái közé kotor és előhúz egy divatja-mult, kapocsra járó bugyellárist.

— A jegy — azt mondja — én megváltottam a jegyet. Kínlódtam, lükdösödtem érte, most mög. . .

Elfordult, s hogy támasza legyen, a megdermedt, pissz nélkül fülelő kupénak sivalkodja:

— Hajják? A nehézség gyönne rájuk, ki akarnak túrni ezök a szömtelenök.

— Bagoly mondja a verébnek, nőném — oktatja szépen a fortyogó, lila-piros vénasszonyt. Mátyus. — Maguk túrnak ki minket. Hová szállnak majd a munkások, akik a Hortobágy felől gyónnék? Tudja mög: ez a vonat a fizetésünkhöz jár? az állam böcsüli mög vele a kubikossá- got. De csakis azt, nériém.

Ha Mátyus ordít, biztos, hogy szeppenve hallgat, oda se mer nézni a kupé. így azonban szelídségét gyengeségnek véli és torka szakadtából lármázni kezd a kofák, batyuzók, kupecek helybitorló társasága.

— De nagy legényük!

— Beitták a komék!

— Mit püffeszködtök, nyavalyások?

MátyusL elönti a méreg, nézi, hogy mit kapjon kézbe, mivel üssön szét köztük, a megállapodott, sokat próbált Szekér István azonban leinti:

— Hadd el, Ferkó. Ott ögye mög őket a fekete fene... No, nagyanya — fordul a berzenkedő, diadalát vélő szipirtyóhoz — rakja innét a motyót, mert baj lösz. Az ablakon hajigálom ki valamennyit.

S csudálatos, de, a vénasszony azonnal ért a szóból. Olyan kapkodást müvei, úgy igyekezik, mintha ostorral hajtanák. A kosarak az ülés alá, bugyor, szatyor a polcra s mindjárt van hely, akár táncolni lehetne.

Szekér István, aki úgy látszik, a három ember közt valami vezetőféle, vállon öleli Jóna Pált.

—- Te pajtás — azt mondja — te oda az ablak mellé. Hadd süssön a nap. A lábod mög tödd a padra, ne hasogassa a fájás.

Jóna Pál szót fogad, az ablak mellé ereszkedik. Szeme sarkában könnycseppet csillant a nap.

— No pajtás — esik meg rajta Szekér István szive — nagyon fáj? Nem hagy békén az a büdös reoma?

— Nem azért, nem a szaggatás végett... — magyarázza ellágyulását Jóna. — Amiért vergődnek velem. . . Amiért a dologból is kikiméltek a hétön.

— ügy is köll, úgy röndöli a munkás-testvériség — : tanítja fiatalabb társát a kopaszodó élemedett Mátyus. — Télön, mikó a betoncsöveket eregettük, mikó a vizet köllött gázolni, te jártál az élőn. Mások a napot nézték, a mi brigádunk - mög -2211 százalékra is rávert. Nq^öd köszönhettük. Mert te a jeget se-tekéntötted. Abba is belemünté.i. ■

— Qsz-.á:’., ,ha kéméUmk —- teszi hozzá Szekér — csak a kölcsönt tudjuk,vissza. Ne szomor- kofij,, ne keserogj, Paja fiam. Hetfün fpl a gőzösre,. irány ,S .oboszló, az.. iszapfürdő, belehentö- rögs%:jÉiéyers^ abban a jó melegségben, osztán alásgolgája,. •. mva. Ha -visszajössz, még.u.La- lyicskát, meg azfc .is. táncolva tolod,.

—- Hisi eny ha, úgy lönne- . - 11a úgy lőhetne . sóhajtja , megvjgagrtaltkiya Jóna, s ngm tehet rola,yth* uz^pjára se tekintett. ugV, olyan szÉ^^te£;/u *m tisztelettel, .ahogy most; Székét' Istvánra tekint. Ak^rjcj óakarni}t ntoijd,. de az.

ópitk.e^%em I.úncs „.még egy .ijysn.- brigij í. -Wbadái, Jáí^bm^mA JKSZÖyny ír

Urbán Ernő:

A JUSS

szaggatást, azt is ki vette észre? S este, mikor a megbeszélés volt, hogyan hozta elő a bajt, mit mondott a kompániának Szekér István.

Azt mondta:

— Embörök, szaggatása van, kémélnünk köll a Paját, nyomjuk mög helyötte is.

S úgy megnyomták, úgy iparkodtak, hogy bár egész héten csak üldögélt, csak sütkérezett, tele borítékot visz haza Jóna Pál. S azonfelül beutalást is, orvosi cédulát Hajdúszoboszlóra.

— A testvériség... a munkás-testvériség — muzsikál a szépen mondott szó Jóna Pál szivében, behunyja a szemét és lassacskán elszenderöl.

Arra riad, hogy a vérmes, indulatos Mátyus Ferenc erősen viv valakivel.

— Baja van neki, ezért tötte a padra a lábát a gyerök. S ott is tartja. Üljön máshuva. az ur.

— Pardon, kérem, pardon — ágál fölötte egy lomposbajszu, pecsenyeképü hustorony. — Én is munkás vagyok, én is Borsodból jövök, nekem is jogom van a helyhez. Tessék, kérem, tessék — ráncigái elő öt-hat igazolványt is — győződjenek meg.

Mátyus valami csúnyát akar mondani, de Szekér jelt ad neki a könyökével. Hogy bízza csak rá, majd ő, kár itt kiverni a tüzet.

— Tőgye csak el az ur — legyint az igazolvány gyűjteményre. — Nincs itten röndér. Helyet mög ott keressen, amoda.

S fejével hétra, a kofák gyülekezete felé int.

— Adjál mán egy kis könyeret, Ferkó — mondja Mátyusnak, mintha a pecsenyeképü füstbe ment volna. — Kalbászt azt vöttem azt útra, de a könyeret megfeledtem.

A pecsenyeképü vérig van sértve. Marja a száját, táncoltatja a homlok erét, ütne ez bezzeg, ha merne, ahogy csendőrkorában ütött. Mert hiába az igazolványa zsebszám, a kezeslábast is hiába viseli, Szekér első tekintetre meglátta benne a csendőrt, a hatalmavesztett nagylegényt, ‘‘őrmestör volt ez — gondolja — he nem tiszt- helyöttes. Mert a beszédje, az fene finom volt. A raktárba, mög a számvevőségre fúrja be magát az ilyen. Akták közt durkál, anyaggal üzletöl, mert a kétkezi munka az nemszeretöm neki.”

— No, még mindig itt vagy? — kérdezi a pillantása, de immár szúrósan, s mert kenyeret készül szelni, markába kattanva nyílik ki a “szö- gedi’h a csillagos bicska.

A bajnénak is beillő bicska teszi-e, vagy a várakozást unta el, a pecsenyeképü megvonja a vállát, csinál egy szabályos, zsinóron rántott bal- raátot, s mig odébbtaszit egy bámészkodó kofát., tehetetlen dühében igy méltatlankodik.

— Velem csinálnak ilyet, velem. Az ország- épitővel. Mert azt teszem én, kérem —- magyarázza szomszédainak — az országot építem. Hatszáz ember fizetése van rámbizva. Azt számolom, azzal ölöm az idegeimet. Ásni, talicskázni, a maltert hordani, mi az, kérem? Ha kifárad, legalább nyugodtan alszik az ember. És én? Hát alhatok én?

S beszél, hetvenkedik, sajnáltat ja magát a pecsenyeképü, de úgy, hogy igazában nem a szomszédainak, hanem a neki háttal ülő kubikosoknak beszél. Hogy hallják meg, kit martak el. micsoda fontos személyiségnek gázoltak bele a becsületébe.

Fáradozása azonban hiábavaló. Szekérék olybá veszik amit mond, mintha gunár gágogna, vagy kenetlen szekér nyikorogna..

Különben is Mátyus; levette már a polcról ügyes kis faküfférjét, asztalnak teszi a. maga meg a Szekér munkástársa térdére, háziszőttes vásznat térit rá; a vászonkendőre pedig vigyázva, megbecsülve, egy szép, pirosbarnára sült cipót helyéz.

— Ügyünk — azt mondja — ’bátor nemcsak a hazáért él az. embör.. .

— Nem - - helyesel Szekér —- inkább a családért mög a böes.ü letért.

Melléhez szorítja a cipót, bele a kést és máris ott a márkában a takaros- jószagu gyürke.

— Ezt az otíokának vinném, ha, lőhet — mondja. — örökké a zsebemben kotorász, hogy mit hozott öregapám?,

.— Melyik ? “ érdeklödjjk Mátyus: —r A Valér vagy-a Eóz*i? ' ;.

—i Nem .a — fogja el Székért: a büszkeség .— a legkisebb;, a. té'rfigyerek,,. a J^isfuká .•..H.át- tik — fordüf j’óiuÓPáj .felé.-r- fik mér jiem igye- köz tök? x-’;. hú

el Jóna — sze’ most van útban a harmadik.

— Azért — nyugszik meg Szekér — mer’ akkor család a család, ha zsibog benne a gyerök. Én is nyolcat neveltem, nyolc élőt. . . Nem húson, nem is könyérön, paszulyon mög lebbéncs-feve- sön...

— Meg otán sóskán — Hevet a régi bajon Mátyus. — Mer’ azt mondta a jedző, mikor ák asszonyok sírni mentek hozzá, hogy minek az a sok gyerök? Hajtsák legelni ükét. Dejszen úgyis tudod fattyú, tégöd se a gólya költött.

S diskurálnak, eszegetnek ott, olyan békéin olyan jóízűen, hogy a nyanya, a kofák öregany- ja is megkívánja mehettek az evést.

S egyszer csa]$ megesik a baj: Mátyus Ferenc valami keményre harap. Olyan keményre, hogy a foga is csaknem beletörik.

— A keserves. .. ! — kap a szájához s ki* rántja, ami a fogát veszélyeztette. Nézi, forgat* ja, nem akar hinni a szemének. Szeg az bizony, bárhogy is nézi. Görbe, megcsavarod ott szeg, amilyennel a cukros ládákat szokták összeütni;

— A mocskok — azt mondja — a szégyöntelenök! A legdrágábbat, a mindönnapi kenyerünket se tekéntik. Hát szabad ezt, lőhet ezt? Nem is értőm, te István, mér’ nem vágsz már a nyakuk közé? Tönnap homok a dar ás tészta ban, itt mög ez a szög. . . Hát mire nézi a géhá (G; H.: Gazdasági Hivatal) a világot? Azér’ szenvedj dött, azér harcolt a kubikusság, hogy csúfot űzzenek belüle? x

— Hadd el, testvér — keseredik meg Szekér szájában is a falat. — Járok én a géhára öleget, de mi haszna? Ígérnek, mosakodnak, hogy igy lösz, úgy lösz, az önnivaló mög marad, aki volt. Hitvány. Csak gyűri, nyámmogja, nem bírja élvezni az embör.

— Mer’ a javát azt biztos elsinkófálják. ..

A főnökség, oda mönnél inkább, ott jelöntenéd,;

— Jelönteném én, testvér, csak ott mög, örökké zárva az ajtó. Mérgemben azt irtana rá a múltkor: ez az ajtó befalazandó. Ennek a Jajának a beutalásáéi*’, azér’ is két napig mászkál-;

tam. Mire möglött, mire nagykeservesön kihajtottam az irodán.

— Mer‘ a munka, az máma is a miénk —• dühödik fel Mátyus — hanem az áldás ?!

Csap egy mérgeset a kezével, hogy levan,, kár még a szót is vesztegetni, Szekér se mond rá semmit, a legfiatalabb, Jcpa Pál veszi csak észre, hogy »milyen csendes, milyen gyanúsan csendes, lett az előbb még csupa traces, csupa zsivaly kupé. Hátrapislant, s látván látja, hogy. az egész társaság szeme rajtuk van. Nyilván fi-, gyeitek, minden szavukat meghallották. Szólna, is már valamit, a pecsenyeképü azonban meg-?, előzi.

— Tetszettek hallani, kérem — azt mondja '

— igy van ez, ilyen ára van a mi országépité- sünknek. Szenved a munkás, gürcöl, pedig Írva ’ van, hogy azt mondja: legfőbb érték az ember:'; No és ha Írva van? Az csak olyan szósz, kirakat-1 politika. Ugye kedves munkatársaim? ';,y

A három kubikos, főleg a két, sok harcot; ■ sok nyomorúságot, megért öregebb elámul. Ho- 1 gyan? Ez a senki, ez a laeibetyár rájuk mer hi- : vatkozni? Az ő mérgüket szeretné a maga java- 1 ra fordítani? Nemcsak szeretné, már fordította is. Ko-1 fák, kupecek és megátalkodott batyuzók mind»’ biccégetnek, mind vigyorognak. Szinte várják, hogy gyerünk elő a farbával, lássunk csak hozzá -5 teli szájjal a demokrácia csepüléséliez.

Szekér, aki pedig higgadt, jó.szivü ember,:; belevágta bicskáját az asztalnak kitett fakuffer- í ba, fölugrik és hirtelen fordulással a pecsenye-; i képühöz lép. Legszívesebben emelné a kezét. De nem: csak nézi-nézi, de úgy. hogy a nyakigláb,.-: mázsányi ember megretten és hátrál a kocsiból.

Csend, csak a kerekek csattognak.

Az előbb még k-ajánkodó csemegét leső társa* ság moccanni se mer. Legszívesebben az ablakon 1 ugrálna ki, ha nem robogna a vonat.

Szekér fuj egy nagyot, összeüti a tenyerét, mintha zsákot-emelt volna, és szó nélkül, a helyére ül. . ;J , r

Akkor sírja neki a nyanya, a kofák mit se értő öreganyja: • t

.—. Sze magok is szidták, magok is hibáztatták a demográciát.. . - • - ;

Szekér tekintetre sem méltatja, (te. úgy. feU‘L., hogy, az egész kupénak. beiecseiulűL a füle,, . .

*, . — Minjí szidhatjuk. ,a ..hibát, is hány forgat*

. Látjuk,.,-., -Mep’a miénk;.' Jussunk yan .Kyzzá-. De _ .egy-ilyej’ csibésznek,- ilyen, lacibrty árnak’ .Kdtrtársu ' rábóíint,. :h()gy úgy, van, .ez.u.kú?.'

;hikosbeszéd. ..

v':i; .Fut..a vonat, 4

dső.-kukból iáá^-,5i^^'i^8í5^ ;v %

HSL