Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)
1953-10-29 / 44. szám
-12Gábor Andor: Válogatott cikkek X» Szenvedély nélkül nincs igazi irodalom és nincs újságírás. írásban, művészetben csak az alkothat maradandót, aki — igaz ügyet szolgálva — szenvedélyesen tud szeretni és szenvedélyesen tud gyűlölni. Gábor Andor ilyen ember, ilyen iró volt. Lángolt és lángra gyújtott, égett és égetett. Válogatott versei után most, a könyvhétén megjelentek Válogatott cikkei is: három évtized kötetekre rugó anyagából egy háromszázoldalas válogatás. A kiadó négy szakaszra osztja a könyvet: a fehérterror idején irt bécsi levelekből, a huszas évek végén a szovjet sajtónak küldött — főleg német- országi — tudósításokból, a moszkvai magyar folyóiratban, az “Uj Hang”-ban megjelent írásokból, s végül, a felszabadulás után, hazai földön született Gábor-cikkekből sorakoztat fel szemelvényeket. Egy emberéletnek s a történelemnek is négy különböző időszaka ez. Más és más körülmények, más és más váro- sok-országok, más és más emberek-viszonyok. Ami mégis egybefogja, összeforrasztja az egészet, a- mibe felolvadnak formai, műfaji, időbeli határok: az Gábor Andor olthatatlan lobo- gása, a költő és az újságíró szenvedélyessége. 2. Kevés magyar iró tudott, annyira gyűlölni, mint Gábor Andor. Gyűlölte mindazt, ami rothadó, ami gonosz, ami hazug, idejétmúlt, ostoba, aljas, embertelen. Kegyetlenül és engesztelhetetlenül gyűlölte Horthyék ellenforradalmát, a fasizmust. Hiszen embernek, hazafinak megvolt minden oka erre a gyűlöletre: a fasizmus zsoldosai tiporták le a nép és a költő álmainak beteljesülését, ők fordították kezeteknek? De igen, mindig odaadta, mindenkinek odaadta, mindig ő volt az első, aki odaadta, s mindig ő volt az első, aki odaadta, s mindig jó szívvel adta oda, ám — ez éppen a csoda — minél jobban odaadta, annál jobban az övé maradt,. József apánk az, aki a szó legszorosabb értelmében odaadással ragaszkodik a birtokához.” Tíz sor elég Gábor Andornak, hogy bemutassa s mindjárt izekre is szedje — nem szitok-átokkal, hanem érvvel, fénnyel, sőt gyakran éppen magával a bemutatással azt, akit, az igazságnak utói kell érnie. Személyeket állít a céltábla elé, de persze sokkal többről van itt szó, mint puszta személyes ellenszenvről, gyűlölködésről. Kétségtelen, gyakran síirüsitik személyi indulatok is — jogos indulatok — a gyűlöletet, de a cél valójában sohasem egy ember, hanem a típus és j rendszer, amelyet képvisel. hangsúlyt, kap, mert nagyon mélyről jön és. nagy on igaz. Hogy szeretne otthon len- j ni, a hazai föld tiszta levegő-' j ét mélyen bészivni! Nem mondja ki egyszer sem, de annál jobban érezni szavakból, félmondatokból. “Bár nem vagyok otthon — vagy éppen mert nem vagyok otthon — tudom, hogy holdat, folyót és parti vén füzet kizárólag és egyedülállóan a rémület zsibbaszt”. Ó, ha a hazai holdat, folyókat, parti vén füzeket láthatná — a rémülettől megszabadult magyar földön! Csak kilométerekben volt messze a hazától és a néptől. A legnehezebb napokban nevezi a leggyöngédebb szavakkal népét “a módos-méltóság, a szűkszavú szemérem, a tisztes tisztesség csendes és konok népének.” Az Ady keserűségével, öntépő fájdalmával robban ki belőle a fehérterror éveiben: “Soha nép úgy megalázva' és meggyalázva nem jcolt, mint a magyar”. A vádoló kéz Hortjhyra mutat, s közben a maga és népe sebeit siratja a rázkódtató sikoly: “Magyarok, milyen ; kin magyarnak lenni, ha ez a | kosz is az!” ! Vállalta ezt a kint, vállaltai a hányattatásokat, az emig- rációs kenyérgondokat — s mig idehaza a “magyar” urak átmulatott éjszakák után dé- lig-estig ágyban hemperegtek, őt, a “hazátlan” szám- üzöttet látomások gyötörték a magyar hazáért: “Valaki, vagy valami segítsen rajtuk és rajtunk, mert megszéclit , minden élőt, a kísértetek e , kábító táncforgataga s va- j [amenríyien égnek szökkent, ; őszülő hajjal, remegő térdek- j kel tántorodunk a sírok tá- ] ongó szája felé. Hihetetlen és mégis való, valótlan és még- , is igaz, képtelen és mégsem j cép,- hanem realitás, álom, % w-\ -i 4- -k</-vyyí In a n o.m o 1 _ : temetővé a*virágot ígérő kér- i tét, börtönné a szabadság t földjét és a költőt bevetették j a börtön mélyére, s aztán ki- f űzték a határokon túlra. Ki- 5 űzték, elment, mert a rab- i országban nem mondhatta ki ! nem kiálthatta világgá a ma- I ga vulkánerejü, visszafojtha- t katlan, hatalmas és igaz gyű- | löletét. A “Bécsi levelek”, a magyar újságírásnak ezek a remekei nem ismerik a könyö- rületet a nemzetvesztők, a larutollas hazaárulók iránt. A budai várban dáridózik a siófoki és orgoványi főhóhér, mágnás urak és tiszt urak hajlonganak, isznak, zabáinak körülötte. A várfalak takarják őket, Gábor Andor látja őket. Aki becstelent, gazembert, népnyuzót a tollára vett, abból semmi sem maradt, meg. Úgy nyomta szét őket: kurzuslovagokat, karrieristákat, gerincteleneket, talpnyalókat, ahogy megérdemelték: mint poloskákat a falon. Nagy művészi erővel és néhány ecsetvonással megfesti az arcképüket vagy még inkább a torzképüket, aztán a hegyes icéltoll egyetlen mozdulattal odadöf, ahol a legsebezhetőbbek és ez a döfés halálosan oontos: semmi,, semr marad oelőlük. Itt van József királyi herceg, a árulásnak és az alakoskodásnak ez az arisztokrata senkiházija, aki minden rendszernek elsőként ajánlotta fel szolgálatait, s mi több: még a birtokait is felajánlotta. 1920-ban például kisgazdáknak, farmok létesítésére. “Hallod? — írja Gábor Andor, — József apánk már megint felaján- otta alcsut.hi birtokát ? Hát még megvan neki? Hát még nem adta oda a háború folyamán a hadirokkantaknak? A Károlyi-éra alatt a nincstelen zselléreknek? A diktatúra alat,t a termelőszövetÉs szeretet. Talán első hallásra furcsa, de ez a maró, vágó, gyilkoló, szatírát iró ember csordultig van szeretettel. Azért tud olyan szenvedélyesen és következetesen gyűlölni, mert szenvedélyesen szeret. Rajongva szereti hazáját, népét, az embereket, s ami ezzel egy: az emberi haladást. A hadakozó, halálos sebeket osztó “Bécsi levelek” megmutatnak valakit, akinek seb van a szivében. És ez a valaki: a levelek Írója. A megsebzett ország sebeit vállalta magára — annyi sok becsületes magyarral együtt — és mélyen elrejti őket, dehogyis akarná mutogatni. De ezek a sebek újra és újra felszakadnak, kibuggyan belőlük a vér — és az Íróból kibuggyan a szó, akaratlan, hangsúlytalanul — mégis . morhíűk.- * he-hv áiotií és mein élet, hanem a halálnak, a már halott halálnak tulvilági deliriuma. . . Segítség Milyen forró az a szeretet, amely a szatírák gúnyos, vitázó, verekedő hangján is át- (tüz! Milyen hangos az a ki- I áltás, amely a haláltánc látomásának dobpergését is t.ul- kiáltja! Huszonöt évig volt távol Magyarországtól, s valójában egyetlen percig sem volt távol. 4 Nagyon szeretje az egyszerű embereket', a dolgozó embereket. A harcoshangu költő mellett mi mindeddig csak a bátor, teljes mellel kiálló publicistát ismertük b.enne. A “Válogatott cikkek” uj és igen jelentős, ismeretlen vonással gazdagítják arcképét : az irodalmi riport egyik mestere volt. í A “Pravda” és. a szovjet sajtó más lapjai részére küldte Németországból, Ausztriából, Franciaországból nagyszerű tudósításait: egyik továbbvivő je volt, annak a magyar irodalmi hagyománynak, hogy legjelentősebb Íróink egyszersmind újságok, napilapok számára is dolgoztak. ,Egy-egy riportja kész irodalmi akotás és a legmagasabb mércével mérve is maradandó érték. Ezeket az Írásokat átforrósitja a dolgozó emberek, a hétköznapok egyszerű hősei iránti' nagy sze- retete. Nem lehet elfelejtem “A negyvenhatéves férfi” alakját, aki a weimari Németországban képtelen munkához jutni — noha szakmunkás, noha életerős — azért, mert “öreg”, túl van a negyvenen. Nem lehet elfelejteni elemi erejű kitörését: “Nincs mit csinálni. Ilyen a törvény . . De micsoda törvény ez ?. .. Miféle rothadt rend ez, amely ilyesmit kényszerit az emberre?” G - > yä Nőm lehet elfelejteni az egyszerű falusi proletárcsa- iádot. ahol “titokzatos ke(Folytatás a 15-ik oldálmA ... Hugómnak van egy tizenhat hónapos kislánya, a Juli. Juli egyelőre az egyetlen unoka a családban, ennélfogva mindenki nevel rajta valamit. A nagymama kényezteti, a nagyapa még jobban kényezteti, van, aki azt akarja, hogy Juli állandóan a, járókában legyen, mások szerint foglakozni kell vele. Abban azonban valamennyien egyetértünk, hogy csak a tulajdon mamája nem ért a neveléséhez... a mamája viszont kétségbeesetten kéri, hogy bízzuk rá saját gyermeke testi és lelki ápolását. Juli még csak annyit t,ud mondani, hogy “könyv”, “villany”, “gyere”, “odadom” és “gyi.” így pedagógiai munkánkról nem tud véleményt nyilvánítani. Mindenesetre, a- miót,a Juli a világon van, valamennyien bujjuk a pedagógiai szakmunkákat. Makaren- kótól Dr. Spock-ig elolvastunk minden elolvashatót. Csak éppen azt nem tanultuk meg, hogyan kell "összeGYERMEKNEVELÉS kötni az elméletet a gyakorlattal. | Néhány nappal ezelőtt Juli 1 a karmaim közé került, j Papájának és mamájának előadásra kellett mennie és | megkértek, hogy néhány órára vigyázzak rá. Papa, mama elbúcsúztak. ! Juli derűsen játszott egy pe- ! lenkával — élvezettel rágta sr csücskét. Elhatároztam, hogy mindenekelőtt elfeledtetem vele szülei távollétét és játszani fogunk. (Megjegyzem, Juli észre sem vette, hogy eltávoztak.) Minde: j nekelőtt elvettem tőle a pelenkát és a kezébe nyomtam a mackóját,.. Juli bömbölni kezdett. ! Odaadtam neki a kitömött kutyát. Tovább bőgött és a kutyát hozzám vágta. Felajánlottam, hogy játszunk ke- rekecske gombocskát,. Most már úgy sirt, hogy. egészen elkékült. Megrémültem, visz- szaadtam a pelenkát. Most már nem kellett neki. A kóc- baba sem. Az elszakított képeskönyv sem. Az üres gyufaskatulya sem, és a csörgő sem. Elkezdte íivölteni, hogy “mama, mama.” Pontosan tudom, hogy ha a gyerek bőg, hagyni kell, majd megunja. Csak azt nem tudom, mikor unja meg. Juli bírta idegekkel. Én nem. Megkérdeztem, hogy meséljek-e? — Mem. A “mem” Juli szótárában a legharagosabb tiltakozás. Teljes tanácstalanságomban megfogtam a kulcs-csomót és ledobtam a földre. A kulcsok nagyot csörrentek. Juli abbahagyta a bőgést és felfigyelt. Mégegyszer felemeltem és ledobtam a kulcsokat. — Bumm! — mondta Juli elégedetten és abbahagyta a bőgést. Ledobtam harmaszor, ötödször s kétszáznyolcvanadszor. Julianna nevetett. A derekam j fájt,. Valahányszor abba akartam hagyni, Juli azonnal elhúzta a száját, — ilyenkor rémíilt-engedelmesen nyúltam a kulcsok után. A sze-i szemem, vibrált, a gyomrom! émelygett, -izomlázam volt és j nem mertem abbahagyni. Reménykedve vártam, hogy j Juli megunja. , Nem unta meg. Több mint kétórás hajlon- gás után végleg letettem a j lantot. Bőgjön, üvöltsön, esi-' náljon amit akar, nem megy tovább. Juli rámutatott a kulcsokra: “Bumm, bumm!” — Nincs — feleltem és visszatettem Julit a járókába.— Elég volt, tessék aludni. — Mem. — Nem, nem. Akkor sírj. Ha az előbbi sírást zivatarhoz hasonlítom, akkor ez a most kitört üvöltés orkán, számum, tornádó, ciklon és bóra együtt. És ekkor éktelen düh fogott el. Az a düh, amitől minden nevelőnek óvakodni kell. Megragadtam, én, a sokszor tizenhat hónapos felnőtt a kétségbesetten' kapálódzó tizenhat hónapos tökmagot és felemeltem a kezemet. — Csönd lesz, vagy elverlek. Hitetlenül, rémült döbbe- néssel nézett rárp. A tekinte- i oen ez volt: “Elolvastál két könyvet és azt hiszed, már tudsz gyereket nevelni. .. mert, már te ilyen vagy, mert mindent igy tanulsz. . . bemagolod, tudod az évszámokat, de amikor használni kell, akkor állsz, mint szamár a‘ hegyen...” Persze könnyen lehetséges, hogy mindez nem volt Juli tekintetében, de bennem nyen gondolatokat ébresztett. Visszatértém a csemetét a párnára és bánatosan nyúltam a kulcsok után. Na, gyerünk. . . bumm!— majd csak hazajön az anyád. FEHÉR KLÁRA ' / - Ni ' ,\ AMERIKAI | t'9. October 29, 195Á--------JtX«---_----—í-----<—*
