Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)
1953-10-08 / 41. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ October 8, 1953 tlra: Szabó Taylor János B%ics Rózáinak lent a szegedi hidpiacon volt a korcsmája és vendéglője. Inkább olyan halászcsárdaféle volt, ahová halászok, polgárok és városi urak jártak félliter sillerre, néha katonák is, “őrmestertől” lefelé, ha otthonról volt egy kis extrajövedelem. Mert a katonai javadalmazásból — őrmestertől lefelé — nem nagyon futotta. A hidpiacot makai piacnak is hivták, mert a makóikor- j nyéki parasztok kétszer he- tenkint leusztatták a Maroson kis hajóikat, sülyedésig megrakva zöldséggel, hagymával, turó-tejföl- és sajttal, amit ott adt,ak el — a friss termékekre éhesen váró szegedieknek — a macskafejjel kikövezett hidpiacon. Ilyenkor, a piacosok betértek a környéki korcsmákba és vendéglőkbe és ilyen mó-l don a szegediek visszakap-! ták pénzük egy részét. Az ajtó fölött, hosszú cég-j tábla terjengett: hatalmas arany potykát ábrázolt, á- melyről azonban a aranyozást a tisza szél, meg az újszege-! di homok már régen lekoptat- ták. A potyka fölött és alatt volt, a név: “Bagics Rózái bormérése Az arany potyká- hoz.” Amikor én megismertem, már idős asszony volt, az ak-! kori idők megítélése szerint.! Ma t,alán fiatalnak számita- j na.) Lehet, sőt — bizonyos, hogy akkor sem volt még öreg — csak gyermekszem- j mel nézve, hiszen én gyerek’ voltam még akkor. De fiatal korában veszedelmes személy lehetett, az meglátszott : rajta még akkor is. A főzé-! ,si tudománya meg olyan volt,! hogy mikor a királyi udvar-1 tartás Budára jött: Bagics' Rózái volt meghiva a halpaprikást főzni. De a szármája - is megyeszerte hires volt és polgármesterei meg főispáni lakomákról nem hiányzott sohasem a Bagics Rózái szármája. A nyárson sütött ropogós malac meg egyenesen az ő különlegessége volt, talán őróla mintázták a mélabus, pusztai nótát i “Tiszán innen Dunántúl... Ott sütik a kurtafarku kismalacot Füzfanyárson, cserparázson, Tiszán innen, Dunántúl... — Hejh! —-Búcsúzok a babámtul...” A halpaprikás — amelyik tudvalevőleg nem szeret másodszor vízben úszni — és a szármán meg a nyársonsült, kurtafarku kismalacon túl még jó bort is mért a Bagics Rózái és rossz nyelvek szerint inkább ezért, mer a Rózái társaságáért jártak az emberek hozzá. Sok hires bormérés volt abban az időben Szegeden, a legtöbb a Tisza -partján a két hid között, Bagics Rózái egyike volt azoknak. A legtöbb ételt is adott,, ki volt pingálva az ajtajukra, hogy. “Hideg és meleg ételek minden időben kaphatók.” A hideg és meleg ételek azonban legtöbbször halpaprikásból és balkocsonyából, legföljebb talán paprikás szalonnából és kolbászból állottak. Ilyen j Bagics Rózái szármája volt, a hires Ónozó Poldi korcsmája, a Kis Palcsi, (Tömörkény apósa), Monus Pali fölsővároson; a Vér Andrásé meg a Halász testvéreké a Kálvária utcán a Dugonics térnél, a Piár Ádámé a vá- ros végén a Majsara vezető útnál, ahol ki volt festve egy ostoros magyar a kocsija mellett boros fiaskóval a kezében és alatta ez a fölirat: “Itt megállj — itt a jó bor, itt igyál!” Magyarunk megállt a Piár Ádámnál — en-l gedvé a barátságos felszólításnak — és felhajt,ott egy féldecit a hűvös hajnalban. Aztán fölül a bakra és tovább hajtott a piac felé, bóbiskolva az utón. Hogy az inasok útközben lelopkodták a dinnye egy részét a kocsiról, ez hozzátartozott a mókához. De már azt, hogy a borba maszlagot kevert volna a Bagics Rózái, mint hiresztel- ték: nem hiszem. Abban az időben a maszlagolás már igen csak kiment a divatból: azelőtt is csak a külső tanyai csárdákban volt, divatos, hogy a pénzes vendéget meg- j bolonditsák és azután törvé- J nyes utón kifosszák. — Aj maszlagot — nadragulyáié- vet — borba keverték. Aki: megitta: megbolondult tőle: szerelmi rohamokat, kapott kezdetben, később azt dühöngés váltotta föl, a vendég! tört-zuzott és rombolt maga körül. A szerelmi rohamokért agyba-főbe lehetett verni, az okozott károkat meg lehetett vele fizettetni. Ezért nagyon előnyös volt, az alkalmazása, bár a törvény tiltotta. A városban nagyon veszedelmes is lett volna különösen abban az időben már. De nem is lehetett szüksége Ba- j gics Rózáinak maszlagra. | Elég volt ő magában is, hogy! a férfiakat, megbolenditsa: j (abban az időben még csak férfiak jártak korcsmába.) A maszlagot különben a füvesasszonyok árulták. Én még ismertem ilyen füves-! asszonyokat gyerekkorom-! ban. Az egyik a hires Biczó szüle volt, aki lent lakott az alsóvároson, a Boszorkány- szigetnél és a hires szegedi boszorkányok leszármazottja lehetett, kaik füvekkel és j ráolvasással g y ó g vitottak nyavalyatörést, meg szerelmi; bájitalokat gyártottak kőris-j bogárporból. Hogy közben szerecsikával, a szerecsika j — arzenikum — halálos méreg, úgy lehetett adagolni,! hogy nem rögtön hatott, ha-í nem hetek, sőt hónapok múl-1 va és állítólag nem hagyott í nyomot. A bunyevác lányok j arckendőzésre használják ma! is. Halvány, bársonyossá teszi az arcot, de néhány év alatt tönkre aszalja a bőrt) is ellátták a hozzájuk forduló fiatalasszonyokat, akik megunták az urukat és özvegyek szerettek volna lenni? — Hát ez is hozzátartozott a mesterséghez. Abboan az időben szegény fiatalasszony számára ez volt a legkönnyebb — az egyedüli válási mód. Ebben és ilyesmiben bűnösök lehettek, de abban, amiért megégettek okét, egesz biztosan ártatlanok voltak. Biczó szüle — hát mondom — lent lakott mesterségéhez híven — a Boszorkány-szigetnél és száraz, töpörödött öreg asszonyka volt,, élénk, mélyen bentülő vizsla szemekkel és fürge mozdulatokkal. Jámbor öreg néni volt: a Barátok templomába járt imádkozni, amelyik a Boldogasszonyról volt elnevezve. A Boszorkány-sziget különbért már nincsen meg. Az árvíz utáni Tisza szabályozásnál a folyó ágát feltöltöt- ték és a sziget helyét, az én időmben már csak egy enyhe kidudodorodás mutatta a parton. A legenda szerint az egykori sziget alá volt, temetve Attila hun király hármas arany, ezüst és vas- koporsójában. A part mentén füzes húzódott: sürii, áthatolhatatlan szederbozóttal ! nagyszerű búvóhely vadnak, üldözöttnek, rejtett csó- nyiknak és növesztőhelye mindenféle tiltott füveknek. De a név: “Boszorkány-sziget” föntmaradt arra a partrészre, mint a “Csillagvár” neve, (mely csillagalaku volt, mint a Bedloe Island-i erői) a hires szegedi csillagbörtönre. Mindenesetre a Biczó szüle egyik t,agja volt annak az ősi céhnek, amelyiknek egy- egy' ága: füvesasszony, javasasszony, kenőasszony, bü- bájosasszony, — tudósasz- szony — egy fakultása csak a hajdani gyógyító tudománynak, amit ama az egyetemén tanítanak, de az alapja itt formálódott, bővült, és fejlődött ezek és hozzájuk hasonló egyszerű asszonyok között, az emberiség bölcsőjétől kezdve évimilliókon keresztül, mig a penicillin, streptomicin és egyéb modern csodákig eljutott. Bagics Rózáihoz én borért jártam gyerekkoromban a- pámnak, igy ismertem meg. Apám szerette a bort, de nem volt korcsmázó ember, nem is. nagyon telt neki. Ha borra szomjazott, elküldött, a Bagics Rózáihoz egy literért és azt vacsora uaán -megiszogatta. Anyám is kapott belőle egy pohárral, én is egy féllel és ha véletlenül látogató tévedt be ilyenkor, az is segített. Később elkerültem Szegedről és nem láttam sokáig Bagics Rózáit. Jártam a világot és éppen Amerikába készültem, mikor kitört az első világháború és bevonultam katonának. Az egyik sebesülésem után, 1917 nyarán otthon voltam a kádernél, mint láb- badozó, várva a legközelebbi menetszázadba való beosztást. A katonai hatóságok — nem tudom melyik, talán együtt közösen, “Katona- nap”-ot rendeztek Újszegeden. Erre a napra fölfüggesztették az összes érvényben lévő megszorításokat. A pékek kiflit sütöttek, a szegedi sütőasszonyok ’ a hires ropogós, hófehér cipókat, és az uj szegedi mezőkön szabad- .{■..‘J.iL-.,:! Jé.j Itó.J'"- -i ,f. Vf Hl a titkát akarja kicsikarni. Lehet, hogy a rum, meg a bor tette.1'- Nagyon - m'éleg nyári nap volt. — Sokan kérdözt,ék tülem eztet mán, fiam, — mondta. De eddig még nem vötte ki belülem senki. Nagy titok ez! Hanem neköd, — merhogy olyan jó voltál hozzám, mög hogy én mán úgyse soká használom — mögmondom. Idehallgass! És mondott valamit pár szóban, amire én nagyot nevettem. A rum, gondoltam magamban. — Nem nevetség ez, fiam, — mondta komolyan. — Próbáld ki majd, ha szükséged lösz rá. Egy darabig elbeszélgettünk, aztán elbúcsúztam tőle. — Ha mögén mi felénk jársz, ne feledközzél meg rólam, fiam! • Többet nem láttam. A háború végével kerültem haza, akkor már nem éltr A szármát elfelejtettem, mintahogy a katonaságnál géppuskás voltam ,s nem főztem. Tökéletesen kiment az eszemből. • Vagy tizenöt esztendővel ezután New Yorkban megvettem egy kis vendéglőt a 47-ik utcában. Nagyon gyengén ment, bezárófélben volt — amit én persze nem tudtam és jó pénzt, fizettem érte. Feleségem sokszor, később tréfásan azt mondta, hogy a falakat díszítő képekbe szerettem, bele: azért vettem meg, lehet, hogy volt benne valami. A falakat hatalmas, színes Petőfi-illusztrációk borították vékony olajban vázlat- szerüen odavetve, “Jancsi' és Juliska” a kutnál, “Megy a juhász szamáron”, stb. (az ut.óbbi a művész önarcképe), egy világhírű magyar festő illusztrátor munkája, aki később szégyelte ezeket a munkáit. Pedig nem volt mit szégyelnie. A magyar népmese leikét és lényegét kevés illusztrátor fogta meg olyan bájos egyszerűséggel és biztos kifejező készséggel, mint ez a művész ur, akiből nagy ember lett és akkor elfelejtkezett az egyszerűségről... Lehet, hogy feleségemnek igaza volt és csakugyan izekbe szerettem bele. Elég az hozzá, hogy a vendéglőt megvettem. Az átvétel utáni valamelyik napon egy jól öltözött, testes úriember nézett ki a konyhába, ahol én fehér szakács ruhában dolgoztam. Csak éppen körülnézett, mintha valakit keresne, azután megfordult és kiment. Hallottam, amint az ajtóban megkérdezte a pincért: — Mi az? — a Garainé nincs itten? — Nincs már itt, kérem. Eladta a helyet. Az a Mister Szabó ottan, — az uj gazda, aki megvette tőle. Most ő főz. — Nem a Garainé van már itt? Na akkor én nem jövök többé. — így. Föltette a kalpját és elment,. —Ki volt ez az úriember? — kérdeztem a pincért. (Folytatás a 16-ik oldalon) tűzön nagy kondérokban Totyogott a halpaprikás, parázs fölött óriási háromlábú lábasokban szárma, a sátrakban serpenyőkben sistergett a pirított, máj, a lacipecsenye meg Sült kolbász. Itt találkoztam újból Ba- ; gics Rozáliái. Ö volt a fő- ieliigyleő az ingujjas fehér kötényes katonai szakácsok fölött és egyik kondért.ól a másikhoz sétálva osztogatta parancsait — fekete virágos kendővel, menyecskésen bekötött fejével. Nem sokat változott: most is olyan frissen mozgott és úgy pörgött a nyelve, mint azelőtt. A bakák szülének titulálták, de mégérzett rajt.uk, hogy nem komolyan gondolják. Megszólítottam: — Adj Isten szülém! — Mög — é ismér ? Egy pillanatig elgondolkozott, végigmustrált tetőtől talpig és fürkészte az arcomat: — A Szabó asztalos fia vagy! — Szép szál legény lőtt belüled, fiam. Osztán j szép sarzsid is van, mög me- dáliiád. Régön nem láttalak. Mögembörösödtél. Szeme az oldalamon lógó kulacsra tévedt !— Mi van a kulacsodban, fiam? — Rum, szülém — mondtam— és már akasztottam is le. — Huzza mög — nyújtottam felé. Kicsavarta a dugót, nagyot húzót,t belüle. — Isten éítessön, fiam. Lögyön szöröncséd a fehérnépekkel ! Megtörülte a kulacsszáját 1 a kezével és' nyújtotta visza: — No igyál té is, fiam! — Egészségére, szülém! — Én is meghúztam: és már vissza akartam akasztani a nyakambaé mikor az arcára tévedt a szemem és láttam, hogy vágyakozva néz utána. Nem lehetett akkor pálinka félét- kapni, csak a had- I seregnek. Ott is csak befolyással, meneteseknek, meg tiszteknek. Én is protekció- j val jutottam ■ hozzá. Vissza- ! adtam a kulacsot, volt benne ! egy liternyi. ;— Tartsa mög, szülém — mondtam . .. Használja ; egészséggel! Meleg, örömteli mosolygás ! öntötte el az arcát: — Kö- I szőnöm, fiam. De ha már | ilyen szives vagy, gyere | ögvél egy kis szármát. Én ! főztem. Bevezetett a sátorba, megvendégelt szármával, fehér cipóval és egy pohár borral. Éhes voltam, nagyon jól esett. — Ögyébbel nem kínállak, fiam — úgy is tudom el ] vagy látva, — mondta huncutul — de mög az én időm mán lejárt — tette hozzá | kicsit szomorkásán. A hun- ! cutkodó szegedi asszony ki- kivánkozott belőle. Nevettünk. —- Nagyon jó volt ez a szárma, szülém, nagyon iz- (lőtt, de még hallottam is ró- I la, nagy hire van. Hogy csi- | nálja, mit tösz bele? Egy pillanatra elborult, j felhő suhant át az arcán és I az az érzésem támadt, hogy ja hajdani boszorkányt lá- ' tóm, amint a vizsgáló biztos
