Amerikai Magyar Szó, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1953-01-16 / 3. szám
January 16, 1953 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Irodalom - Művészet - Tudomány Amikor egy zseni eltéved — Válasz Zilahy Lajos cikkére — alanyi hangnemben irt, vallo- másszerü megnyilatkozásával nem akarunk perbe szállni. Sem érzékenységét nem» akarjuk megbántani, sem ideológiai szempontokat nem akarunk felsoi'akoztatni ellene. Megmaradunk az “emberi” általánosságok területén, ha /an olyasmi és megpróbáljuk i lehető leghüvösebb tárgy i- agossággal szembeállítani bizonyos tényekkel, amelyek ellentmondanak Zilahy vallomásainak. Azt mi sem tudjuk, léteik-e még az Athenaeum vagy sem. Azt, hogy Zilahy olyan fájdalmas nosztalgiával idézi maga elé, megértjük; a valóságban azonban ennek nincs lényege, hiszen újabb, nagyobb könyvkiadó vállalatok születtek Magyarországon s ha esetleg már nem is dolgoznak ott “az öreg szociáldemokrata nyomdászok”, vannak helyettük más fiatal szakszervezeti munkások, sőt még az is lehet, hógy a régi nyomdászok ma sokkal jobb állásokban dolgoznak és jobban élnek, mint azelőtt. A- mennyiben pedig ez az Athenaeum — amely se szociáldemokrata nem volt, se keresztény — jelképe lenne általában más régibb intézményeknek, amelyeket az idők változása és vihara elsöpört, uj intézmények születtek helyettük is, amelyeket a magyar nép alkotott magának. Az, amit Zilahy költői antro- pomorfizmussal állít, hogy a nyomdagépek fordítottak hátat néki, nem áll, mert őmaga volt az, aki hátat fordított. A régi intézmények két borzalmas világháborút zúdítottak a magyar népre, a- melynek elvitathatatlan joga, hogy újakkal helyettesítse és azt remélje azoktól, hogy a béke magasztos müvét fogják szolgálni. Ezekben az uj intézményekben a magyar nép minden jel szerint “otthon” érzi magát s amikor Zilahy azt állítja, hogy “a szó: itthon, haldoklik”, költői madárnyelven átveszi a ^magyarellenes reakciós propaganda régi szólamát, amit egyébként a “vasfüggöny” csatasorbaállitása is bizonyít. Zilahy ugylátszik, miután évekig habozhatott, végérvényesen átment a másik oldalra, arra, ahol a szökevény magyar politikusok élvezik a. jelenlegi napfényt, ha nem is mind és ha nem is tudják, hogy meddig. Ezt is bevallja a maga irói módján, amikor azt állítja, hogy ä kritika “kikérhette a magyar irodalomból”, Je még pontosabban jelzi, amikor azt mondja, hogy magyar útlevelét bevonták és hazátlanná tették. Most két további tényre teli hivatkozni. Az egyik az, iogy Zilahyt a Magyar Nép- íöztárspság a háború után a> teremtették meg a könyvtárak eddigelé elképzelhetetlen nagy tömegét, úgy a közkönyvtárakét, mint-a gyárak, az iskolák, a kulturházak és tanyaközpontok dús könyvtárait. Hódmezővásárhelyen annak idején, amint Móricz Zsigmondi feljegyezte, 1922 augusztusában egyetlenegy könyvet sem adtak el, ma pedig csoportokban tanyázik a könyvvásárló nép a könyv- kereskedésekben és a könyvtárakban és 1952 augusztusában már 2,500 könyvet adtak el ugyanott. Csak meg kell nézni, át kell lapozni a havonta megjelenő magyar- nyelvű könyvek jegyzékét hogy az ember ámulva-bá- mulva lássa a magyar irodalmi kultúra termékeit^ Már túl hosszúra nyúlt ez a cikk, hogy irók, könyvek, példák emlegetésével dagasszuk. Egy más alkalommal még visszatérünk erre a témára. Az iróemberek paradicsoma ma az uj Magyarország, Zilahyra a magyar népnek szüksége lett volna, ha beáll az ország szellemi építésének munkájába. De Zilahynak nem kellett. Hogy miért maradt Amerikában, az az ö titka, de hogy még mindannak tetejében, hogy vezető irodalmi posztját cserben hagyta, és ellenkezőjére fordítja az igazságot és a népi Magyar- ország illetékeseit vádolja azzal, hogy földönfutóvá tették, az valóban “enyhe túlzás,” Zilahy részéről ez az állás- foglalás súlyos, történelmi cselekedet. Érzi ezt ő is. Cikke úgy hangzik, mintha saját maga felett mondana halotti beszédet. Nemcsak az iró szörnyű nyelvi problémája rejlik emögött. “írónak vére az. anyanyelvi, írja s nélküle az iró halott. Úgy is beszél magáról, “mint egy halott iró- társ”-ról, “akihez egykor a barátság némi szálai fűzték.” Thomas Mann nem igy vélekedett, és ha Mann jelenleg1 azért tartózkodik Németországban, mert amint kijelentette, Amerikában egyelőre fojtogatják a gondolat- és szólásszabadságot, ez azt mutatja, hogy Zilahy célzásokkal súlyosbított vallomása az. iró problémájáról nem tárgyilagos igazság. Zilahy amikor saját öngyilkos irói holttestét parentálja el, alapjában véve az olvasók érzelmeire akar hatni, forró szimpátiájukat akarja felgyújtani meggyőző érv helyett, de alatta annak az Írónak “hasogató fájdalma” szaggat, aki tévútra ment és sajátmagát Ítélte halálra. FILM — DRAMA — MUSIC legnagyobb szeretettel ölelte keblére. Zilahy volt a Nobel- dijas Szentgyörgyi profesz- szorral együtt a, Magyar- Szovjet Barátság társelnöke. Zilahy volt a legnagyobb magyar iró s valóban az irók legelső helyére került. Dédelgették, kitüntették. A magyar irodalom úgyszólván a lábainál hevert. Ha ez egy nagy Írónak az álma, akkor Zilahy eldicsekedhetik vele, hogy elérte. Az uj Magyarországnak szüksége* lett volna arra az Íróra, aki a háború alatt, a náci- és nyilasuralom idején sem adta be derekát. Zilahynak sohasem volt ha- • tározotí politikai állásfoglalása, — holott ez ma már maga is állásfoglalás, — de miért is lett volna: a “keresztény” kurzus , főemberei támogatták, az Athenaeum adta a tiszteletdijat. Amikor a “Hid” cimü folyóiratot kiadta, a címmel is jelezte, hogy hogy hid, “szellemi egységfront” akar lenni az ellentétes politikai áramlatok közt, mert ő is, mint Ady is, az egész magyarságnak akart írója lenni. Zilahy mindent elérhetett volna a Magyar Népköztársaságban, amit akart. Hogy ennek fejében e. is várták volna tőle, hogy ne csak a levitézlett “úri” osztályok életéről és alakjairól írjon, hanem irodalmi géniuszával segitse az évezredes eltiportságból és a háború aléltságából magára eszmélt és uj életet kezdő magyar dolgozó nép munkáját, az csak természetes. Zilahy eljött Magyarországról, üzleti útra, és. senki sem álmodta, hogy nem fog visszatérni. Nem tért vissza. Hogy miért nem, azt most nem feszegetjük. Tény'az, hogy nem tért vissza. Politikusokról, más, kisebb jelentőségű Írókról, ha vannak ilyenek, azt monda- nók, hogy kiszöktek. Közben Magyarországon az irodalom, a könyvkiadás, olyan méreteket öltött — és ez a második tény, amit le akarunk szegezni — amilyenre még nem volt példa Magyarország történetében.! A könyvek, az értékes köny-| vek sokfélesége, gazdagsága, tipográfiai tökéletessége, reméljük, elég bizonyíték egy iró szemében, hogy a kultúra felivelő vonalban emelkedik. A dolgozó magyar nép évezredes szomjúsággal veti magát az irodalomra és nemcsak a szépirodalomra, hanem a műszaki szakirodalomra is. Ez érthető olyan agrár országban, ahol az ipar különféle történeti és gazdasági tényezők következtében el volt nyomva, most pedig olyan uj kor virradt a nemzetre, hogy a nyomorból soha kievickélni nem tudó, félgyarmati földműves országol iparosítani akarják s a nép egész munkaerejét e nagy céj érdekében mozgósítják. Ezévt i rabját filmesitette meg Londonban, most egy negyediket mutat, be filmváltozatban. “Androcles and the Lion” Róma hanyatlását mutatja be, a keresztények üldözését, mindaddig, amig az segíti Caesart és a semmitévc patríciusokat hatalmuk fenntartásában. A darabban, mely egyike Shaw legjobb szatíráinak, az iró az uralkodók kétszínűségét figurázza ki. Pascal, aki a film producere, angol és amerikai filmsztárok egész sorát vonultatja fel. A főszerepeket Jean Simmons, Robert Newton, Victor Mature és Maurice Evans játsz- szák. A rendezés Chester Ers- kine munkája. A filmet a Capitol színház mutatja be. Az uj Shaw film nem olyan került mint a Gabriel Pascal j korában készítettek. Ennek oka 1 az, hogy a szellemes, az uralko- | dókat kigunyoló darab párbeszédei legnagyobbrészben el- | vesznek a filmben, melybe a feszültség kedvéért betettek olyan karaktereket, akik az eredeti Shaw darabban nem léTöbb bika, mint tehén.. Ausbury Parkban N. J. Elvin G. Fornoff egy ide közelfekvő dairy farm tulajdonos egy különös kedvezőtlen rekordot ért el. Az elmúlt 18 évben most született a 22-ik. bikabor ju a tehenészetben Ezzel azután az egész kis csorda 22 bikából és csak 5 tehénből áll. Mr. Fornoffot teljesen hidegen hagyja az, hogy ez egy teljesen különleges rekord, inkább több tehenet szeretne, mint bármilyen rekordot. ‘Shipper Next to God ■ Jan de Hartog, a kiváló francia darabiró “Skipper Next te ! God” cimü filmváltozata kerüli 1 oemutatasra január 12-én, hét- I főn az 55-lk utcai Playhouseban Az Excelsior Pictures hozza forgalomba. A főszerepet Pierre Brasseur, az amerikai mozilátogató közönség által is ismeri kiváló színész játssza, akinek szerepét annakidején az elhunyt John Garfield kreálta. A rendező: Pierre Laurent. Az angol feliratokat Justin O'Brien irta, aki a “Symphonie Pastorale” angol bemutatását is felülvizsgálta. A film alapját képező darabot a Broadwayn mutatták be. Brasseur úgy a színpadon, mint a mozivásznon arat óriási sikereket 1927 óta. Ez a film pedig a francia iró egyik legsikerültebb alkotása. 4 * * Yehudi Menuhim hangversenye Január 21-én este 8.30-kor tartja Yehudi Menuhim, a világhírű hegedűművész ezide newyorki hangversenyét a Carnegie Hallban. Menuhim Beethoven, Bartók és Mendelsohn szonátákat játszok műsorán, valamint Paganini, hegedühang- versenyéből a La Campanella részletet. Jegyek elővételben kaphatók a Steinway Hallban, 113 W. 57th Street. A hangverseny zongorakisérletét Adolph Baller látja el. * “Androcles and the Lion” Gabriel Pascal, aki eddig G. Bemard Shaw három szindaIrta: Dr. POGÁNY BÉLA “Már nem vagyok többé magyar iró”, Írja Zilahy Lajos az “Az Ember” 1953 január 3-iki számában megjelent írásában. Zilahynak a közeljövőben uj regénye fog megjelenni magyarul Londonban a Lincolns-Prager-cég kiadásában “Krisztina és a király” címmel s az “Az Ember”-ben megjelent Írása ennek az uj regénynek az előszava. Zilahy elmondja benne a közte és Magyarország közti szakítás kissé homályos, szubjektív történetét. Zilahy a maga szempontjából súlyos és fájdalmas kérdések tömegét veti fel. Ennek a feltétlenül nagy és nagyszabású Írónak, az Írás egyik magyar mesterének véd- és vádbeszéde a toll varázslatos művészetével, nem a tények bizonyító erejével, hanem az érzelmekre és képzeletre gyakorolt hatásával bizonytalan, bár sokatmondó célzásaival és utalásaival, szóval egy nagy iró szuggesztiv hatalmával — főleg avatatlanok előtt — magát tisztázni látszik, viszont a magyar népkormányt — bár óvatosan — hibás félnek beállítani és vádolni igyekszik. Előbb elsiratja az Athe- naeumot, ezt a régi hatalmas magyar kiadó- és nyomdavállalatot, amelyről azt hallotta, hogy már megszűnt s nem tudja, hova lettek nyomdász- Jjarátai, az “öreg szociáldemokrata” munkások. Aztán elmondja, hogy 1947 őszén jött New Yorkba, amikor még ő se tudta, “hogy a szó: itthon, már haldoklik. Hónapokon belül újabb és újabb csörömpölő redőnyökkel eresz kedett közénk a Vasfüggöny” magyar útlevelét elvették DP lett ‘s bár semmiféle politikában nem ártottam magam, ma már én is árulója vagyok a Népdemokráciának.” Ezt ugyan Zilahy humoros megjegyzésnek szánta, az emberben azonban felvetődik a kérdés, vájjon nem kötik-e a zseniális képességű embereket eltéphetetlen kötelékek azokhoz a népközösségekhez, amelyeknek létüket és lángeszüket köszönhetik. Az Athenaeum megváltozott, uj vezetőségét vádolja, hogy “Ararát” cimü regényének csonka és fésületlen kéziratát szándéka és heves tiltakozása ellenére kiadták s bár nagy könyvsiker lett, a kritika “visszamenőleg is a legdurvább hangon kergetett ki a magyar irodalomból.” Az “Ararát” befejezett formája, “valami háromszáznál több oldalon” 1949-ben “The Du- kays” címmel megjelent ugyan New Yorkban (795 oldalon), Zilahy hasogató fájdalmára bevallja, hogy “már nem vagyok többé magyar iró.” A fordításokból, bármily szépek, nem érzi, hogy az ő volna. “Valami nagyon nagy dolog halt meg bennem”, irja s a cikk végén mint “egy halott irótársáról” beszél önmagáról. Zilahynak ezzel a költői, 7
