Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)

1952-11-07 / 3. szám

November 7 1952

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

9

MÓRICZ ZSIGMOND:

Ki szép, ki jé

A SÍKSÁGI KIS ÁLLOMÁS a ragyogó, átlátszóan harmatos reggelen már tisztára söpörve várta a személyvonatot. — Mihály, az újonnan kinevezett vasúti szolga boldogan, megelégedett arccal nézte végig munkáját. Kézben tartotta a nagy nyirságsepríit, amelynek vonásai olyan szépen meglátszanak a pofban, mintha rajzolva volnának. Kár azt eltaposni.

— No, Mihály! — szólt rá a forgalmi tiszt, aki a vonatot várva ott sétált le s föl — maga már kész ember. Csak meg kell házasodnia.

A legény katonásan kihúzta magát.

— Igenis, csak volna kit! — felelt.

— Ej, hát nincs babája a faluban?

A legény oldalra billenti a fejét.

— Hát instállom, én már nemigen veszek el paraszjánt!

A tiszt ur nevet. Persze, egy hete már, hogy ‘‘véglegesítve” van Mihály ur.

Amint bejött a vonat, meg is mondta bizalmasan a vicinális kalauzoknak:

— Ajánljanak ennek a fiúnak egy nekivaló, rangbéli lányt, mert ez már nem vesz el parasztot.

—- Kommendálok én magának Mihály — szólt egy öreg, jóizii altiszt — olyan egy jánt, mind a tiz ujját megszopja utána.

— Ki lenne az? — kérdezte Mihály, mint aki nem könnyen áll kötélnek.

— A 37-es őrnek van két lánya. A nagyobbik jó vón magának. Nem igen csúnya, de nagyon dógos. A kisebbik igen szép, csakhogy nem szereti a munkát, csak a cifrálkodást.

— Hm.

— Gyüjjön be az esti vonattal, majd a tizenegyessel visszagyün. Addig úgy sincs dolgo itt.

— Megeshetik.

— Megalkudtak mán? — kiáltott feléjük a forgalmi tiszt,.

— Meg.

— Akkor mehet.

S a takaros “kávédaráló” döcögve, nyögve, szuszogva megindult.

"Igj^"történt, hogy Mihály estére elkéredzett s bement a szomszéd városba a nagy állomásra. Ott már várta az öreg altiszt, aki mindjárt gondja alá is vette Mihályt s kivitte a szomszédos §7-es örházhoz.

Jóestét köszöntek be.

— Nini, András koma, hpl jár itt! — fogadta őket a roppant nagytermetű őr, a túlságosan kicsiny és lányos csecsebecsékkel telezsúfolt szobában. Számos vasutas-ruhadarab tette ismerőssé s szépen feldiszitett házioltár tette ünnepélyessé a szobát.

András koma bemutatta a vendéget, ki légyen, mi légyen, mi járatban vagyon. Mihály sorra parolázott s jól megfogta a lány kezét; min- gvárt látta, hogy ez a nagyobbik, mert nem igen volt szép.

A másik lányt sehol se lehetett látni.

— Na tessék leülni... Csorba ur a jármi állomáson van?

Csorba ur, mármint Mihály, kihúzta a derekát, hátraszegte a nyakát s torokhangon beszélt, hivatalosan. S olyan szakszerű fejtegetésekbe merültek, mintha a vizsgálóbizottság előtt volnának. A 37-es őr nagy fejével bólongatott, meg volt elégedve a fiatalember felfogásával és azt mondta neki;

— Jövője van magának, barátom!

A nagyobbik lány ott ült a sarokban, egy karosszékben az anyja mellett s előrehajolva közömbösen hallgatta a pohár mellett okosan dis- kurálók beszédét. Mihály buzgón beszélt’s oda se nézett rá, azon törte a fejét, hol lehet a kisebbik lány ?

Egyszer csak felállt és kiment. A konyhára volt kiváncsi. Jól számított; ott hevert a kisebbik lány az ágyon. Csinos hétköznapi ruha volt rajta.

— Hát maga mért nem jön be?

— Minek? — vont vállat a lány s összébb igazította magán a ruhát.

— Hát diskurálnl.

— Minek menjek? ’sz maga Julcsához jött, nem énhozzám.

— Ahá — gondolta magában Mihály — hát •a másik a Julcsa. Derék lány. Elnézte ezt is.

— Takaros cseléd! — gondolta róla s meg- 5zólaIt:

— Én ahhoz jöttem, aki nekem tetszik. Nem Julcsához, se nem Borcsához.

— Haha!... — kacagott fel a lány — én

nem vagyok Borcsa.

— Hát?

— Majd bolond vagyok megmondani.

— Hát csak mondja meg, ha nem ^szégyelli

— Majd.

A lány felült. Restellt ilyen sokáig ott fet- rengeni a legény szeme előtt.

Igazá^ formás, gömbölyű, pirosarcu, nevető- szemű lányka volt; olyan hamiskinézésü volt a szeme, hogy Mihály mindig nevetett, ha rápillantott.

— Na gyüjjön be, na.

— Itt is jó.

— Persze. Minek vóna jó itt, ha odabe is

lehetünk. ____

Mihály már csak azért beszélt, hogy ne halll- gasson. Elkapta a lány kezét s húzta. De ez nem hagyta magát.

— Körmére ütök.

— De visszaütöm.

— Majd előveszem a seprüt.

— De összetöröm.

— Haggya mán a kezem, mert olyat kiáltok!..,

— De be is tapasztom a száját!

— Beleharapok.

■— Na!... — és odatartotta nagy barna öklét, amelyben elveszett a lány gyermekkeze, annak arca elé.

A lány a dulakodásban lefordult az ágyról s egyszerre csak ott volt a legény ölében, a két karja közt. Most már igazán nem volt menekülés. A Mihály fejét megcsapta valami hőség s hirtelen átölelte a lányt, majd összetörte.

Ebben a percben kattant a kilincs. Mire kinyílt az ajtó, már kibontakoztak. Julcsa jött ki. Az összeszoritott szájú nagy lánynak villogott a szeme.

— Hívom, osztán nem gyün — szólt Mihály mentegetőzve.

— Mér nem jössz! Egv-kettő.. Tessék! — szólt rá húgára Julcsa.

Az lesütötte a fejét, hogy eltakarja az- égő arcát.

— Én nem vagyok úgy kicsipve, mínte te — mondta.

— Mer lusta vagy.

— Nem is vagyok olyan friss az őtözésre...

— Nem! Éppen te nem vagy! Egyebet se szeret, csak a cifrálkodást.

Mihály közbeszólt:

— Jó magának igy is. így is elég. szép.

Rögtön megbánta, amit mondott.

— Elég szép ő. Kivált mikor felhúzza az orrát mint a pulyka. Olyankor kell látni.

A kisebbik lány csípőre tette a kezét és visz- szanyelvelt.

— Tessék innen bemenni, hagy szedem rendbe magam. Olyan vagyok, mint egy izé.

— Egy borzaskati — szólt Mihály.

A két lány elnevette magát. A nagyobb epésen, a kisebbik vidáman.

— Katinak hijják? — eszmélt fel Mihály,

— Úgy hát! — mondta Julcsa.

— De bizony nem úgy, hanem Katicának! — felelt a kisebbik.

— Katica! — pittyesztette el a szkját Julcsa.

Azzal kinyitotta az ajtót s előre eresztette

Mihályt.

A legény elfojtotta a mosolygását s az asztalhoz ment; mindenki a helyére ült.

A két férfi a vasút mentén való tehénlegeltetésről beszélt, amibe az asszony is beleszólt néha, hogy az álmosságtól szabaduljon.

Mihály ránézett a kövér asszonyra s látta, hogy a pillája majd lecsukódik s egyre ásít. Ettől őrá is átragadt az ásitás. Elfojtotta, de könny gyűlt szemébe az erőltetéstől.

— Álmos, öcsém?

— Én? Dehogy.

És egyre jobban elálmosodva hallgatta a diskurzust. Még neki nincs tehene, nem érdekli a kérdés.

— Mennyit fizettünk tavaly szénáért, lányom? — kérdezte az apa? S a lány komolyan, nyugodtan, biztosan felelt.

— Először hét forintot, azután ötöt,, tavasz- szal százat.

— Derék lány! — bólintott Mihály és újra ásított.

Végre bejött a kis borzas Kati is, aki most “helyre Kati” lett, amilyen csinosan átöltözött. Egészen kisasszony.

— Mán felöltözött? — kérdezte Mihály s már egy cseppet sem volt álmos.

Katica elnevette magát: t,

Idebe halotti tort tartanak ?

— Micsoda beszéd ez? — szólt rá szigorúan az apja, det a kislány nem -respektálta a szigorú

ráncokat.

— Na hát, hogy ilyen csendben üldögélnek.

Mihály hangosan felkacagott,

— A mán igaz! — kiáltotta.

Katica felsrófolta a lámpát & amint világos letL a szobában, mindenkinek földerült, az arca.

.— Játsszunk valamit! Tud maga kártyázni?

— .-kérdezte Katica.

—- Filkózni. azt tudok.

—f Azt elhiszem, hisz olyan íilkó maga Í3.

—* Ez a. lány nem tud becsületet — mondta Julcsa.

A többiek nevettek.

Pár perc múlva olyan parázs ütösdi játék folyt négyük közt az asztalon, hogy na!

Olyan hirtelen elrepült áz idő, hogy mindenki elámult, mikor bejött a tizenegyórás vonat.

Mihály- ezután sűrűn eljárt a 37-es önékhez. Mindjárt második jöttekor valami furcsa «meg-, figyelést tett. Julcsa alig vetett ügyet rá, egészen átengedte őt Katicának. Mihály csak mosolygott s erősen megszorította a Julcsa kezét, amit ez kelletlenül engedett oda neki. S amig Katicával hancurozott, bolondozott, jól látta, hogy Julcsa egy percig sem pihen: dolgozik, mintha ő ott sem volna.

Már feltűnően sokszor volt itt. Jókedvűen jött, fütyörészve, mint aki tudja, hogy félve várják. Az őrék nem tudták mire vélni, hogy., még most sem nyilatkozik. De Mihály nem hagyta apró megjegyzésekkel, tüszurásokkal kivétetni, magából,., amit nem akart.

A szülők egy ideig „sajnálták, hogy Julcsa megint árván maradt, de lassan beletörődtek, ezt nem lehet.parancsolni, ki kit szeressen.

így húzódott a dolog egész őszig.

Akkor a nagy darab ember, a 3-7-es őr megharagudott, ő- nerm hagyja tovább az orruknál fogva vezettetni magát.

— Hát öcsém, — rukkolt ki — száz szónak is egy a vége. Szeretném tudni, mi céllal, szándékkal jár a házamba.

— Hát kedves bátyámuram, tudhatja azt maga, ha akarja.

— Tudni, nem tudom, de gondolom. A lányom miatt...

— Igen. Feleségül szeretném venni a Julcsa

lányát.

— A Katicát.

— Nem. A Julcsát.

— Julcsát?

— Azt.

Az apa fölállott s körüllépegetett a szobában. Akkor kikiáltott a konyhába.

— Hé. Gyertek csak be,, lányok!

Bejött mindenik, Katica frissen, nevetve, Julcsa mogorván, kelletlenül!

Az apjuk kézen fogta mindeniket s Katicát odapenderitette a legény elé.

— Hát ezt akarod, — ugy-e?

— Nem én... — aztat! —és fölkacagott;,

— Hát ha mondom, hogy a Julcsát, akkor a Julcsát!

Általános elámulás.

Katica elképedve vetette szemét az ott álló legényre.

— Hát akkor mit bolonditott engem nyár

óta?

— Én nem bolonditottalak. Nem eleget cicáz- tam veled?

— Hisz ép a. Cicázzon avval, akit el akar

venni. , .*

— Há! — mondta okosan Mihály. — Nem értesz te ahhoz hugám. Van akivel cicázunk. Van akit feleségül veszünk! Mert hát olyanok a jányok, kf szép, ki jó...

És vidáman megfogta a Julcsa hirtelen boldogságtól ' remegő, becsületes, dolgos kezét.