Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)

1952-11-07 / 3. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

November 7 1952

BETTY SMITH:

FELHŐKARCOLÓK

ÁRNYÉKÁBAN

(Regény egy amerikai család életéről)

Copyright 1952 Harper Bros.

E regény eredeti cime: A Tree Grows In Brooklyn. Fordította Kilényi Mária Harper Bros. engedélyével közöljük.

(3)

Francié a legvénebb embert bámulta. Ez a (legkedvesebb játéka: mindenfélét elképzel -az emberekről. Az öreg ritkás, csimbókos haja ugyanolyan szürke volt, mint beesett arcán a borosta. Szájaszélére megszáradt köpet ragadt. Ásított. Nincs foga. A kislány megbabonázva, undorodva nézte: becsukta a száját, beszivja ajkait, nincs is már szája, álla majdnem az orráig ér. Francié az öreg ócska kabátját vizsgálta. Kilóg belőle a bélés, manzsettája leszakadt. Ügyefogyottan, elernyedye ’ terpeszti szét a lábát. Zsíros, ragadós nadrágnyilásán hiányoznak a gombok. Szakadozott cipőjéből kibújik mindkét nagyujja. Egyik cipője többszörösen össze- Csomózott cipőzsinórral van befűzve, a másik .egy darab piszkos madzaggal. Vastag, mocskos lábujjain letöredezett a szürke köröm. És Francié fejecskéjében kergetődztek a gondolatok....

— Öreg. Hetvenéves is elmúlt. Abraham Lincoln idejében születhetett; talán azt hitte, ó belőle is elnök lesz. Williamsburg kis falucska volt abban az időben; Flatbushben talán még indiánok laktak. Nagyon régen volt. — Francié egyre az öreg lábát bámulta. — Valamikor régen ez az öregember is kisbaba volt. Édes lehetett és tiszta és az anyja megcsókolta rózsaszínű kis lábujjait. Éjjel, ha dörgött az ég, biztosan a bölcsőjéhez ment az anyja, megigazította takaróját és csucsujgatta: —, Ne félj, itt a mama. — Kiemelte bölcsőjéből az anyja és arcával fejecskéjéhez simult s azt mondta: — Tje édes drága gyerekem. — Olyan fiú volt, mint az öcsém, egyik percben kiszaladt a házból, a másikban be, csapkodta az ajtót. És miközben szidta az anyja, talán az motoszkált a fejében, hogy valamikor őbelőle elnök lesz. Aztán felnőtt, erős fiatalember lett belőle. Boldog volt. A lányok rámosolyogtak, megfordultak utána az uccán. Visszamosolygott rájuk, talán rá is kacsintott a legszebbre. Biztosan megnősült. Gyerekei lettek .és a gyerekek nagyon szerették, azt hitték, ritka jó papa. Sokat dolgozót és karácsonyra ajándékokat vett a gyerekeknek. Idővel azután a gyerekei is megöregedtek, azoknak is lettek gyei’ekei és az öregembert senki sem szereti, arra várnak, mikor hal már meg. Csakhogy ő nem akar meghalni. Élni akar, pedig milyen öreg. Semmije sincs. Mi öröme elhet az életben ?

Csönd volt a pékségben. Az ablakokon beáradt a nyári nap, poros sugárutakat lövelt a földre. Nagy zöld dongó cikázott keresztül-ka- jsul a poros sugárutón. A bóbiskoló öregembereken kívül senki sem ült az üres helyiségben. A gyerkőcök kint játszanak, mig megjönn a kenyér. Visító éles hangjuk mintha nagyon mesz- sziről jönne.

Francié hirtelen felugrott. Szive hangosan vert. Megrettent. Maga sem tudta miért, egyszerre csak egy harmonikára kellett gondolnia: teljesen széthúzzák, teli, erős hangot ad. Azután a harmonika, összecsukódik... mind jobban és jobban bezárul. . . bezárul... Megnevezhetetlen, irtózatos rettegés fogta el Franciét. Egyszerre megértette, hogy a földön sok-sok édes kisbabából ilysvalami lesz valamikor, mint ez az öregember. Kirohanni innen, különben ővele is ez történik! Egyszerre csak fogatlan öregasszony lesz belőle s utálatos lába miatt undokodnak tőle az emberek.

Ekkor a pult mögött valáki nagy robbajjal kinyitotta a két ajtó szárnyát; megérkezett a kocsi a kenyérrel. Egyik segéd a pult mögé állt. A kocsis dobta a kenyereket, a segéd elkapta s rögtön a pultra halmozta az árut. A gyerekek az uccán meghallották, hogy kinyitották az ajtót s ahányan voltak, özönlöttek befelé. Francié megelőzte őket, már a pult elé állt. Lökdösődtek verekedtek körülötte..

— A kenyeremet akarom! — követelte Francié. Egy nagy lány jókorát taszított rajta, hogy mit képzel, kicsoda. — Mi közöd hozzá! Mi közöd hozzá! — kiáltotta a gyermek. — Kérem hat

kenyeret és egy tegnapi pitét, de ne legyen nagyon összelapitva! — sikqltotta, a pult szélébe kapaszkodva.

A segéd megdöbbent erre az izgatott kis gyermekhangra; odatolta neki a hat kenyeret, kikeresett egy darabot a tegnapról visszamaradt süteményekből, azt, amelyik a legkevésbbé nyomódott össze, elvette a gyerektől a két tizcentest. A kislány utat tört magának a tömegben; közben elejtett egy kenyeret. Alig tudta fölemelni, mert talpalatnyi hely sem volt, hogy lehajoljon érte.

Kint az utcán leült a gyalogjáró szélére. Berakta a kenyereket meg a cukrászsüteményt a papirzsákba. Egy asszony ment arra, gyerekkocsiban kisbabát tóit. A baba kapálódzott lábacskájával a levegőben. Francié odanézett, de nem a gyerek kicsiny lábát látta, hanem valami idétlen husdarabot egy viseltes, nagy cipőben. Rémület fogta el megint. Futva tette meg az egész utat hazafelé.

A lakás üres, mindenki elment hazulról. Mama felöltözködött, színházba ment Sissy nénivel. Tizcentes jegyet vettek a délutáni előadásra, a karzatra-; Francié elrakta a kenyeret és a süteményt. Rendesen összehajtogatta a staniclit, legközelebb megint abban hozzák a kenyeret. A kicsiny, ablaktalan hálószobába ment; ketten aludtak itt az öccsével. Leült a sötétben a vaságyra s várt, hogy elüljön benne a rémület.

Kis idő muiva hazajött a testvére. A vaságy alá mászott és kiráncigált alóla egy rongyos kesztyűt.

— Hová mégy? — kérdezte Francié.

— Labdázni a grundra.

— Veled mehetek?

— Nem jöhetsz.

A kislány mégis utánament. A csapatból három gyerek várt lent az utcán az öccsére. Egyiknek ütő, a másiknek baseballhoz való kesztyű volt a kezében, a harmadik nem hozott magával semmit, azonban edzőnadrágot vett fel erre az alkalomra. Megindultak az üres telek irányában. Greenpoint felé. Neely észrevette, hogy Francié követi őket, de nem szólt. Az egyik fiú oldalba- lökte:

— Te! A testvéred utánunk jött.

— Ühüm — hagyta rá Neely. A fiú hátrafordult. Ráorditott a kislányra.

— Eriggy a fenébe!

— Szabad országban élünk — vágta vissza Francié. — Azt csinálok, amit akarok.

— Hát persze — hagyta rá az öccse. A fiuk többé nem törődtek vele. A kislány továbbra isr követte őket. Két óráig semmi dolga; akkor nyitják ki ismét a könyvtárt.

A két fiú lassan csoszogott. Mintha csak Franciét ugratnák. Minduntalan megálltak, a járdát nézték, eziistpapirt keresgéltek, felszedték az összes cigaretta végeket. Ezeket eltették a legközelebbi esős délutánra: majd elszívják a pincében. Nem sajnálták az időt. Belekötöttek egy kis zsidógyerekbe, aki a zsinagógába igyekezett. Elálltak az utat, majd tanakodni kezdtek, mit csináljanak vele. A kisfiú állt és várt és álázatosan mosolygott. A gyerekek végül eleresztették. Előbb azonban kioktatták, hogy a jövő héten mit szabad tennie, s mi tilos.

— Ide ne merészeld tolni a képedet ebbe az utcába! — parancsolt rá a banda.

— Nem fogom — Ígérte a gyerek. A fiuk

elképedtek, azt hitték, ellenkezni fog. Egyik fiú kivett zsebéből egy krétavéget és reszketős vonalat húzott a járdára. /

— Át ne merészeld lépni ezt a vonalat! — szólt a parancs.

Nem kellett volna ilyen könnyen engedni — gondoltam kisfiú. Megsértette a gyerekeket. Bele kell menni a játékba.

— De az egyik lábamat ugye rátehetem a járdára?

— Még csak az kellene! De köpni se merj a járdára! — szólt az utasítás.

— No jó. — A zsidógyerek egyet sóhajtott. Úgy tett, mintha nagynehezen belenyugodna a parancsokba.

A legidősebb fiúnak erre uj ötlete támadt. — és ne merészelj szóbaállni a keresztény lányokkal. Megértetted? — A fiuk továbbmentek. Az meg csak bámult utánuk.

— Gol-lee! — motyogta, égnek meresztve, nagy, barna kidülledt szemét. Meghökkent, hogy ezek a go jók felnőttszámba veszik. Eszeágában sincs lányok után járni — se zsidólány, se kereszténylágy után. Folytatta útját s egyre azt motyogta: Gol-lee, gol-lee.

A fiuk lassan lődörögtek tovább; suttyomban a nagyfiúra sandítottak, aki azt a megjegyzést tette a lányokról. Várták, hogy most disz- nólkodni kezd, de bele sem foghatott; Francié öccse ugyanis azt mondta:

— Ismerem ezt a fiút. Tisztességes zsidó. —■ Neelly ezt a kifejezést bizonyára a papától hallotta, valami zsidó kocsmárossal kapcsolatban, akivel az apja jóismeretségben volt.

— Tisztességes zsidó? Olyan nincs — mondotta a nagyfiú.

— Ha nincs, hát akkor nincs. De ha volna, akkor ez a fiú biztosan azok közé tartozna — felelte Neely. Úgy tett, mintha egyetértene a többiekkel, mindamellett a maga .véleményéhez is ragaszkodott. Ezért kedvelte őt mindenki.

— Mondtam már: tisztességes zsidó, olyan nincs — mondta a nagyfiú. — föl se lehet tételezni.

—r A Mi Urunk Jézus Krisztus is. zsidó volt —idézte Neely a mamát.

— A többi zsidó utazott rá és megölte — vágta el a nagyfiú a vitát.

Mielőtt jobban belemélyedhettek volna ebbe a teológiai vitába, egy kisfiú fordult be a Humboldt Streetről az Ainslie Streetre. Kosarat vitt a karján. A kosár tiszta, rogynos kendővel volt lebontva. Egyik sarkából, mint valami kókadt zászló, pálca meredt ki. Hat darab perec volt rá- szurva, Neely csapatvezére, a nagyfiú, kiadta a parancsot s a gyermekek koncentrált támadást- intéztek a perecárus ellen. De az nem hagyta magát, kitátotta a száját és üvöltött: — Anyuuu!

A második emeleten ablak nyílt. Egy asszony hajolt ki rajta. Duzzadó mellén összefogta krepp pongyoláját és lekiáltott az utcára:

— Hagyjátok békén! Azt a rühös kölykeit, takarodjatok a ház elől!

Francié fülére tapasztotta kezét. Különben meg kell gyónni jövő héten a papnak, hogy parázna szavakat hallgatott.

— Mi nem csinálunk semmit, néni — mondta Neely behízelgő mosollyal. Ezzel a mosollyal mindig levette a lábáról a mamát.

— Ne szemtelenkedjetek, mert ellátom a bajotokat! — mondta az asszony. Azután éppen olyan barátságtalanul rákiáltott a fiára: — Te pedig egy-kettő, gyere föl a lakásba. Majd adok én neked! Nincs egy percnyi nyugtom tőled,— hogy egy kicsit szundikálhatnék. A perecesfiu fölment az emeletre. A banda továbbsétált.

— Klassz nő — bökött a nagyfiú fejével az ablak felé.

— Klassz — helyeseltek a többiek.

— Az én papám is klassz — folytatta egy kisfiú.

— Mi közöm hozzá? — kérdezte mélán a nagyfiú.

— Csak úgy mondtam — mentegetődzött a kicsi.

— Az én öregem csöppet sem klassz — mondotta Neely. A fiuk nevettek.

Továbbsétáltak. Meg-megálltak az utcán és mélyen beszivták a Nejvton Creek szagát. Ez a kis folyó néhány utcával adébb a Grand Street felé kanyarog.

— Tyű, de büdös — állapította meg a nagyfiú.

— Ühüm! — hagyta rá Neely elégedetten.

— Ez a legbiidösebb csatorna a világon — lódította egy másik fiú.

— Ühüm.

És Francié is azt susogta magában, hogy: Ühüm. Büszke volt erre a szagra. A szagról érezte, hogy a közelben folyóvíz kanyarog; igaz, piszkos, de mégis csak a folyamba ömlik és a folyam a tengerbe torkollik. A kislány képzeletében ez a förtelmes büdösség messze tengereket járó hajókat, kalandot jelentett. Nagyon szerette ezt a szagot.

A fiuk a telekre értek; ott volt a hepehupás kitaposott pálya. Ekkor egy kis sárga pille röpült el a gaz fölött, örök emberi ösz'tön: elfogni mindent, ami fut, repül, úszik vagy mászik. A fiuk pár pillanatig nézték; de érdeklődésük gyorsan lelohadt és belefogtak a négy játékos baseball- mérkőzésbe. A saját külön szabályaik szerint játszottak.

Vadul játszottak. Káromkodtak, izzadtak, rúgták egymást. Az arratévedt járókelők ácsorog- tak egy darabig a grund mellett. A fiuk ilyenkor hülyéskedni kezdtek. Hencegtek, mutatták, mit tudnak. Az a szóbeszéd terjedt el a fiuk között, hogy szombat délutánonként száz cserkész járja a brooklvni utcákat: felfedő útjukon megfigyelik a grundokon folyó alkalmi mérkőzéseket. Sokatigérő jövendőbeli játékosok után szimatol-, nak.

— Folytatjuk —

8