Reformátusok Lapja, 1972 (72. évfolyam, 1-7. szám)
1972-02-01 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 nek nemcsak otthona, hanem szíve ajtaját is meg ne nyitotta volna. Nem volt olyan szolgálat, amelyikre azt ne mondotta volna: vállalom! Erejéből mindenkinek jutott. Honnan merítette elfogyhatatlannak látszó erejét? Ebből az ézsaiási hitből, “akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul” (40:31). E nélkül a hit nélkül nem is lehet az ő életét megérteni, mert hányszor kellett szeretteinek aggódni és így kétségbeesni: nincs tovább, életének ereje kiégett! S mégis újra felkelt, újra a munkába vetette magát. Ereje megújult. S végül a családjáé volt. Ároni kezek ringatták bölcsőjét, s mint református lelkész fia, már gyermekkorában megtapasztalta, hogy a család és otthon lelki szépsége az élet legnagyobb kincse, s azt is, hogy a szeretet a legnagyobb erő, a legnagyobb hatalom. Hosszú házaséletükben szelíd és jóságos nejével együtt bebizonyították számtalanszor, hogy az igazi “szeretet soha el nem fogy”, kiáll minden próbát és megpróbáltatást. Amikor lányáról, fiáról, fia- ként-szeretett vejéről, menyéről, unokáiról vagy idős bátyjáról beszélt, szavaiból nem a “zengő érc, vagy pengő cimbalom” hamis hangja, hanem az őszinte szeretet melegsége áramlott. Annak melegségében a mi lelkünk is sokszor megfürdött. Halálhíre azért didergett belénk a pusztító szél hidegségével... Néhai Moór Artúr a miénk volt. Mindnyájunké! Most már teljesen az Istené. Gazdag örökségéből mindnyájunknak jut, mit kedvenc költőjének eme szavaival ad át: “Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.” (Ady) Ez a hit summája, a sikeres, győzedelmes élet titka, amelynek a sírontúli folytatása az, hogy a hazatérő lélek “szemtől szembe meglátja az Istent”, hallja az Ő szavát: “A nemes harcot megharcoltad, futásodat elvégezted” s vedd el most már jutalmadat, “az örökélet koronáját”. Marsaiké József Imádság Dr. Moór Artúr koporsójánál Mindenható örök Isten, kegyelmes mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által, aki azért küldötted a Te egyszülött Fiadat e földre, hogy eltörölje a halált, az életet és halhatatlanságot pedig világosságra hozza az evangélium által, dicsőítjük a Te szent nevedet, hogy ennél a koporsónál nem úgy bánkódunk, mint akiknek nincsen reménységük. Bánkódunk, mert egy hűséges férj, egy nemesszívű édesapa, egy példás szeretető nagyapa távozik el tőlünk; bánkódunk, mert egy atyai jóbarátot, hivatásában magasra nőtt kollegát, ároni sarjak palástta- lan papját, magyar és református közösségeink áldozatos szolgáját, közéletünk ihletett vezetőjét veszítjük el benne. De nem reménység nélkül bánkódunk, mert a bizonyságok fellege erősíti bennünk a hitet, hogy ismert ő Tégedet, az egyedül igaz Istent, és akit Te elküldtél, a Jézus Krisztust. Ismert és szeretett. Szeretett és engedelmeskedett. Engedelmeskedett és nem tartotta áldozatnak a kereszt hordozását. Meg vagyunk azért győződve, hogy amint a Krisztussal együtt szenvedett, Vele együtt meg is dicsőítetik, s e dicsőség nem hasonlítható semmi dicsérethez, amit mi róla mondhatunk. Áldott, ezerszer legyen hát áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki bánkódásainkban ilyen élő reménységgel vigasztal. És vigasztalj is meg, Atyánk, minden szívet, mely áhítja kezed simogatását. Vigasztald meg a család tagjainak a szívét, hogy a fájdalom mély kútfejéből erőt és életet meríthessenek. Vigasztald meg mindnyájunk szívét is, hogy akik egyek vagyunk most Előtted a hitben és szeretetben, egyek lehessünk abban a reménységben is, melyről Te magad mondod, hogy meg nem szégyenít. Amikor pedig a mi időnk és óránk is elérkezik, akkor adj nekünk békességes elköltözést, a Te országodba való boldog bemenetelt és örök üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. Dr. Bütösi János Magyar nyelvű tanítás a kerületi ifjúsági konferencián A szervezeteknek éppúgy megvan a maguk ideje, a születés, növekedés, felnőttség, elöregedés kora, akárcsak az egyéneknek. Azzal a különbséggel, hogy a szervezetek életében (az egyházat sem kivéve) van még egy kor, amelyben úgy tűnik, mintha újjászületnék, megifjodnék, reneszánszhoz érne az illető intézmény. A nyugati kultúra világában ez ismert jelenség. Amerikai magyar református egyházaink mintha egy ilyen, reneszánsz, korba értek volna, úgy tűnik. Manapság sokkal többet beszélünk arról, hogy kik vagyunk, honnét jöttünk, mit hoztunk magunkkal, mivel gazdagítjuk azt a kultúrát, amiben élünk. (Jelzem, ez egyben korszellem is, mert az amerikaiak, alighanem a lélektan hatására, igen-igen hangsúlyozzák az “identifikáció,” az azonosítás, jótékony és fegyelmező hatását.) Még nemrégiben sokkal fe- szélyezettebbek voltunk valahányszor sajátosan magyar vagy református téma előadódott. Egyházainkban, a gyülekezet megmaradása érdekében, talán túlgyorsan is ‘angolosítottak” némelyek... Az ilyesminek mindig megvan a maga reakciója. Ennek a reakciónak egyik megnyilvánulási formája az, hogy a harmadik és negyedik generáció érthető érdeklődéssel fordul atyáik hite, múltja, élete felé. Kerületi konferenciánkon egy külön csoportfoglalkozás (workshop) volt a magyar nyelv, múlt,
