Reformátusok Lapja, 1969 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1969-03-01 / 3. szám

4

REFORMÁTUSOK LAPJA

A CARTHAGÓI HARANGOK

A pápai öreg kollégyiom terme Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.

Ajkuk néma, mint a faragott képeknek,

Pedig verekedő vad fickók lehetnek:

Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek, Kemény hideg-vasra valló emlékjelek;

Van, kinek hiányzik félkeze, félláha . . .

Ilyenek is járnak Pápán iskolába.

Ki históriában kutat világeszmét,

Tudós Bocsor István professzor tart leckét.

Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,

Alig egy féléve még tömlöcre vetve,

Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,

Megint kathedráján a hatalmas elme.

Tilalmas részére a honi történet,

Hanem Carthagórul s Romárul beszélhet, lm, beszél is bőven ékesszavú ajka,

Visszatért diákok szomjan csiiggnek rajta.

... “S a dicső Carthagó, mondja a professzor, Végső viadalra keseredett ekkor.

Ezer éves múltját üti vala arcul,

Hogyha lemond gyáván a rátukmált liarcrul.

Maga dölyfös Róma egyedül ha támad,

Nem győz bős haragján Carthagó hadának.

Barbár Massinissa, gaz numid szövetség,

Ez pecsételé meg Carthagó elestét.

Ám Carthagó népe a bús végveszélyben Nagyszerű halálra buzdult föl kevélyen.

A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,

Tódultak alájuk, nőtt a had naponta.

Carthagói férfit asszony nem marasztott,

Hont védeni mentek urak és parasztok, Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám Nem kötött le többé, — beálltak ezerszám.

S a zsönge diákok az iskola padját Fegyverért esengve önként odahagyják . . .

Ó, a boldog ifjak, ép erős legények,

Mint irigylik őket rokkant lábú vének!

S ezek is elmentek, nem sújthatva mással,

Sújtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.

Talpra pún! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat! Nincs kard? — Egyenesre igazítsd kaszádat! Nincs elég húr írja, hogy nyilad röpítsed? —

Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed! Lelkes honleányok örömest lenyírják, —

S szereli aranyhúr a harcosok íjját.

De a hadhoz pénz kell s Carthagónak nincs már, Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.

Carthagói delnők, híres csodaszépek,

1

Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket,

Smaragdot, rubintot, zafírt, amethystet,

Napkeleti topázt, díszét minden dísznek —

S most leszedik sorra, ami rajtuk drága S közkincsül teszik le hónuk oltárára.

O, szent hazafiság magasztos tűz-láza!

Az egész Carthagót felgyújtja, felrázza.

Mindent a hazáért! . . . S kiki egyet értett:

Sem isten, sem ember, — első a közérdek!

Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek És a harangokból ágyúkat öntöttek! ...”

Mily prelekció ez? Ügy zeng, mint az égbolt... Eszmél a professzor, elhallgat, — elég volt.

Hogy is volt? — Carthagó, harangok és ágyú .. . ?

Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!

S mégis: a teremben nem mosolyog senki,

Csönd van ... tüzes arcok ... s könnyezik mindenki. Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.

Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:

“S Carthagó —- elesett.”

Kozma Andor