Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-04-01 / 4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 Tiszta szívvel . . . gyermek szájjal . . . Sokszor vettem már elő a toliam azzal a szándékkal, hogy a fenti cim alatt elmeséljek egy-egy apró eseményt gyermekeim életéből. Olyan pillanatokat, amelyekben angyal-lelkűk ártatlanul kiejtett szavai nyomán a mindig-mindent-jobban-tudóból, a felnőttek örökké felülről aláhajló oktatójából — törpévé lettem. Hosszú évek óta hordozom magamban annak a rövid epizódnak az emlékét, amelyikről most szeretnék beszámolni. Elmondom azért, hogy üzenetté, tanítássá váljék a számomra . . . s talán mások számára is. Kongott-bugott a pittsburghi harang. Esti bűnbánati isztentiszteletre hívogatott. Olyan erővel és csodálatos zendüléssel folyt szét az öblös bimm-bamm Hazelwood házai felett, mintha nem is akarná elhinni, hogy bizony a mi drága kálvinista magyar népünk errefelé nem igen érzi a szükségét annak, hogy “aprócska” urvacsorai előkészületekre, esti áhítatokra járjon. Pedig másnap Nagypéntek lesz. Az a péntek, amelyiken egyszer . . . régen, Krisztus cipelte felsebzett vállain a keresztet, hogy majd meghaljon rajta . . . értem . . . érted . . . Lemostam szappanos szivaccsal a mindig masza- tos kezecskéket, még egyet fényesítettem a lakkcipőkön s mint a villám, már száguldott is a három gyermek lefelé az emeleti fürdőszobából. Repültek! A lépcső legalsó fokánál már csak a súlyúk vitte őket s nevetve, nagy lihegéssel kötöttek ki nadrágjuk legöblösebb részén. Háromnegyed hét volt. A két kisebb szuszogó nagy igyekezettel illesztgette, gyűrte magát a kabátjába, amikor másodszor harangoztak. A templomtövi parókia ablakai zizzenve remegtek a betóduló fön- séges harangszótól. A legnagyobb gyermek, Niácska mellett álltam. Megakadt szemén a tekintetem: riadt volt. Talán lázas?! — minden anya legelső gondolata fogott meg s már próbáltam is leolvasni tenyeremmel homlokáról, hogy igaz-e? De mielőtt hozzáérhettem volna, hatalmas cseppekkel megindult szeméből a könny. Hullt? Patakokban ömlött! Sokszor előfordul, hogy egyetlen pillanat alatt az egész életünkre kiható hatalmas érzés fut keresztül a lelkűnkön. Van, amikor nem is saját magunkban indult el az érzés, csak reánk ragadt valakiről, mégis olyan hatalmas és megrendítő, hogy bénának érezzük magunkat fizikailag. Nem tudjuk, mitévők legyünk. Niácska hangos zokogásba tört és mint egy sebzett madár elrepült, felrohant vissza az emeletre. Ez nem ő! — döbbentem meg. Akármelyik, de nem Nia! Sohasem történt még vele ilyesmi. Ő mindig ki szokott jönni egyenesen mindennel, ha valami baja van. Mi történhetett? Amig a lépcsőket róttam felfelé, próbáltam visszagondolni az utolsó órák eseményeire. Semmi jelet nem találtam, semmit, amiből gyanút foghatnék. Nia az ágyrahajolva sirt szobájában. Könnyes, kipirult arcát egészen a párnákba rejtette. Se szóval, se simogatással nem sikerült ösvényt találnom kis szivéhez. Talán jobb, ha magára hagyom egy pár percre? Csöngettek az utcai ajtón. Lefelé indultam sietve. Félúton járhattam, amikor figyelmes lettem a két kicsi izgalmas hangjára: “Nia sirik!” magyarázták fontoskodva és megszeppenve a belépő ismerős gyülekezeti tagnak. “Hallom, Niácska sir”, indult felém a látogató, de mielőtt válaszolhattam volna, ijedt kiabálás szántotta keresztül a házat. “Anyu! Anyu!” rohant lefelé Nia, olyan riadtan, mint akinek nagy baja van és utóvégre ki más segíthetne? Anyu mindig segített eddig is. Kivette a kezéből a szálkát, bekötözte mutatóujját, mikor késsel megvágta, bekenegette a mellét Vicks-szel, mikor náthás volt . . . Anyu . . . persze anyu most is segíteni fog! Valósággal a karomba esett. Odavezettem a díványhoz, leültettem magam mellé, babusgattam, kitöröltem szeméből könnyeitől csapzott haját. “Mi baj van? Mi az kicsim?” Mint két kis kőszobor, úgy állt a két ijedt szemű testvérke mellettünk, a vendég meg feszélyezett udvariassággal és részvéttől borús arccal tiszta zsebkendőjét ajánlgatta szerényen. A zokogástól és felindultságtól alig érhetően ejtette ki Niácska a szavakat: “Anyu ... én nem . . . akarom, hogy Jézus meghal . . . jón ... azt mondtá . . . tok, hogy ott lesz ... a heaven-ben, mikor . . . mi . . . megyünk . . Nem tudom meddig tartottam görcsösen magamhoz szorítva kis testét. Percekig sirtunk, sirtunk . . . most már együtt. Csak azt tudom, hogy az én nagycsütörtök esti istentiszteletem a második harangozás után, bent, a parókián kezdődött. Kicsit megkönnyebülten beszélni próbáltunk. A töredezett szavakból óriási gyermekprobléma bontakozott ki. Nia azt hitte, hogy Jézus másodszor jön el és hirtelen az a félelme támadt, hogy holnap megint meg fogják feszíteni az emberek. Éppen Husvét felé tartottam már a mesémben, mikor édesapja belépett palástját felvenni. “Na, mi az? De mindenki sir!” lepődött meg. A húsvéti igaz mesét már ő és vendégünk fejezte be. Túl telitett volt a szivem. Elhalkult bennem a szó. Niácska úgy ült a templomban az este és Nagypéntek délelőtt is, mint valami kis megtestesült bizonyosság. Tudatos örökös. Úgy ült, mint aki már Nagypénteken is látja Husvét reggelének csodálatos fényességét. Csak én nem. Én még sohasem törtem össze Nagypénteken. Pedig nagyon sok bűnbánati imádságot elmondtam már. Kitünően tudtam a konfirmációs kátét és az apologetikát. Tudtam, mindig tudtam, hogy meghalt értem Krisztus. Meghalt a jobb kezem felüli szomszédomért is, meghalt a bal kezem felüli szomszédomért is, igy halt meg én értem is. Dehogy is igy halt meg . . . Nyolc éves kicsi lányom kisirt nagy szemei mutatták meg számomra, hogy nem igy kerültem a megváltottak sorába. Hanem ... én voltam az első ... a legelső, akiért meghalt. Mert nekem volt legjobban szükségem a megváltásra. Nemcsak a katonák, a nép, a siratok,
