Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-06-01 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 A PREDESTINÁCIÓ Irta: Dr. Vass Vince V. Predestináció és szenvedés Láttuk, hogy semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy az embernek módjában áll szembehelyezkedni az Isten akaratával. De akkor fel kell tennünk a kérdést: — meghiusulhat-e az isteni akarat? Nyilván látjuk, hogy az Isten nem kényszeríti az embert, de nem szűnik meg munkálkodni azon, hogy önkéntes vágyódást és engedelmességet ébresszen fel a lázadó emberszivben. Ilyenkor az Isten tanit, hiv, fegyelmez, és meg akarja győzni a világot. Felhasználja nevelő eszközül a bűn fatális következményét: a szenvedést. Áldássá teszi azt, ami átok. Néhány példa megmutatja, hogy hogyan. A tékozló fiúnak módjában állott el- tékozolni minden örökségét s idegen tartományban lesülyedüi állati színvonalra. Nem akadályozta meg ebben az Isten. De úgy vezette a züllött fiú életkörülményeit, hogy az megtörjön, magába szálljon, megalázkodjék és — elinduljon vissza, hazafelé, önként. Jónásnak az volt a rendeltetése, hogy Ninivébe menjen és prófétálja az Ur üzenetét. Jónás nem engedelmeskedett, ellenkező irányba indult el. Mit csinált az Isten? Vihart támasztott, megtörte, bünbánatra vezette Jónást s mikor az még Ninive kapui előtt is duzzogott, a nap hevét Is felhasználta Isten, hogy elindítsa Jónást a maga rendeltetésének útjára. Az Isten mindennel tud rendelkezni és mindent avégre tud alkalmazni, hogy figyelmeztessen, felébresz- szen, ösztönözzön, magunkbaszállásra inditson. Vigyázz, állj meg, fordulj vissza! — kiált ránk az Isten sokszor jelekkel és csodákkal, betegséggel és leverettetéssel, bukással és csapással. A szenvedések forrásai Mi rendesen az okait keressük a szenvedéseknek. Miért történt? Mi volt az oka? — kérdezgetjük különösen a mások szenvedéseivel kapcsolatban, azért, hogy Ítéletet mondhassunk. Nem ez a fontos, hanem az, hogy mi célból történt, mire akar vele figyelmeztetni az Isten. A szenvedések okai többfélék, de a cél mindig ugyanaz. Vannak szenvedések, amelyek egyszerűen a természet fatális folyásából származnak s azért zúdulnak reánk, mert ehhez a világhoz tartrozunk: betegségek, szerencsétlenségek, elemi csapások. Ezekkel annak megismerésére eszméltet Isten, hogy semmik vagyunk, ne bizzük el magunkat, érezzük meg, hogy szükségünk van az O mindenható erőire. Vannak szenvedések, amelyeknek oka az embereknek együvé tartozása. Szenvednünk kell mások miatt, a szülő a gyermeke, a gyermek a szülők bűnei miatt és mindnyájan egymás bűnei miatt. Úgy összetartozunk, hogy minden, amit cselekszünk, következményekkel jár mások életére is. Valami titokzatos utón megérkezik hozzám talán másik földrészen lakó embertársam bűneinek a következménye. Viszont az én bűneim következményei is tovább gyürüződnek az élet óceánján végtelen távolságokba időben és térben. Évszázadokkal ezelőtt vagy többezer kilométer távolságban elkövetett bűnök miatt szenvedünk sokszor. Krisztus szenvedéseinek és halálának is külső, látható oka nem volt más, mint az emberiséggel való szolidaritása, amit önként vállalt magára, amikor “az Ige testté lett és lakozott miközöttünk!” Ezekkel a szenvedésekkel a felelősséget ébresztgeti bennünk Isten. Megérezteti velünk, hogy van kollektiv felelősség is és összefogó harcot kell indditani a bűn ellen. Egyúttal szánalmat, szeretetet és irgalmasságot is ébreszt bennünk a szenvedők iránt. A szenvedések harmadik forrása a saját bűneink. De akármilyen okból származnak is a szenvedések, mögöttük mindig Isten áll az O sokszor busuló és szenvedő szivével és nevelni, magunkbaszállásra vezetni, uj utakra téríteni akar minket. Minden vihar, ami körülöttünk támad, ezt kiáltja felénk: vigyázz, baj van, gondold meg, fordulj vissza, hajolj hozzám! Bizonyára olvasóink között is vannak sokan, akik utólag meg tudták állapítani, hogy a próbatételek, csalódások, a csapások és szenvedések, amelyek akkor nagyon keserűek voltak, végeredményükben javára szolgáltak életüknek és Isten kegyelmes vezetése nyilvánult meg bennük. “Azoknak, akik az Istent szeretik, minden javukra van.” (Róm. 8:28.) Minden szenvedésnek az a célja, hogy közelebb hajtson minket saját rendeltetésünkhöz. A Krisztus golgotái keresztjéről pedig egyenesen porba- sujtó erővel hangzik felénk a kiáltás: ismerd meg, milyen nyomorult vagy; lásd meg, hová vezet a bűn; tekints reám és hajolj hozzám; jöjj vissza! A halál rendeltetése A halált is a bűn hozta a világba. “Mert a bűn zsoldja a halál.” (Róm. 6:23.) Ezt a fatális valóságot is arra használja fel Isten, hogy rendeltetésünk útjára hajlítson minket. Mivé lenne az emberiség, ha nem volna halál? Milyen szabadon járnánk a bűn útját, ha nem kellene arra szüntelenül gondolnunk, hogy egyszer mégis az Isten színe elé állunk Ítéletre?
