Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-06-01 / 6. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA Mennyire odanőtt volna már életünk a természeti világ fatális folyásához, ha a halál nem figyelmeztetne arra minket, hogy egyszer elszakad minden kötelék, ami ehhez a világhoz fűz bennünket? Gondolj a halálra! Ez is egyik eszköze Istennek arra, hogy magához hajlitson minket. A nevelő szenvedés Világos, hogy kizárólag a magam akaratából nem vagyok képes a saját rendeltetésemet megvalósítani. A bennem lakozó bűn miatt. Világos az is, hogy saját magamtól még arra se vagyok képes, hogy el tudjam fogadni azt a kegyelmet, amit Isten a Krisztusban felkínál, az Igében elém állít, a sákramentumokban pedig kiábrázol. Ezért alakítgat bennünket Isten. Néha-néha letör belőlünk valamit úgy, hogy feljajdulunk. Csiszol, kalapál minket úgy, hogy vérzik a szivünk. Vihart támaszt körülöttünk úgy, hogy azt hisszük, reánk szakad az ég. Mindezt azért teszi, hogy ébresztgessen minket. “Azt bünteti, kit szeret.” Arany János közismert verssora igy nyer mélységes értelmet: “Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze.” Nem jogász az Isten, de Atya. Nem azt nézi, hogy az elkövetett bűnökhöz mekkora büntetés illik, hanem azt, hogy a megjavításhoz mi szükséges. Minden szenvedés nevelő szenvedés. Megtisztít, megaláz, letör . . . Megaláz, mert ebből a forrásból táplálkozik a hit. — Vigyázzunk tehát. A szenvedések ne elvadítsanak, ne megkeményitsék szivünket, de, mint ébresztőóra, felserkentsenek. Jaj annak, aki szenvedések nélkül éli le az életét! Vájjon van-e ilyen ember? Jaj annak, aki elvadul a szenvedések közt, mint Ezsau! Az a szenvedés, amely nem nevel minket, kárhozatba megy át. Boldog az, aki a szenvedések közt való viaskodásban megtalálja önmagát és alázatos szívvel Isten karjai közé omlik, mint Jákob! GÉZA EMLÉKÉRE Árva menekült magyar fiút temetett három pap Pittsburghban április utolsó napján. Annakidején elsőnek érkezett barátjával, Mihállyal, a pittsburghi első magyar református egyházhoz. Amikor Camp Kilmerben megszólítottuk, hogy van-e hová mennie, szerényen felelte: “Nincs senki rokonom se otthon, se itt Amerikában és szivgyenge vagyok.” Magunkhoz vettük, elhajtottunk vele Pittsburghba. Orvos akart lenni, de gyenge szive miatt fel kellett adnia szép álmát. Mrs. Anderson, egy kedves öreg presbiteriánus asszony adott neki szállást, ellátást ingyen. Géza közel maradt életálmához: a Szem és Fülkórházban lett laboratóriumi segéd. Itt dolgozott egész haláláig. Karácsony után a régen esedékes szivoperációt végezték el rajta. Felépült belőle, de április közepén hirtelen gyengülni kezdett s április 26-án meghalt. Halála előtt az ismerős szemorvosoknak meghagyta, hogy a szemét azonnal ültessék át, ami meg is történt. Földi vagyona nem volt, sőt mások keresztyéni szeretetéből élt. “Mások a szivüket adták nekem, hogy segítsenek rajtam, én a szememet adom olyannak, aki nem lát. Mást úgysem hagyok hátra. Köszönöm, köszönöm, amit velem tettek.” Mivel jótevője, Mrs. Anderson, két évvel ezelőtt meghalt, a beteg szivü fiúról egy másik amerikai család, Mrs. Samuel Hamiltonék gondoskodtak. Az operáció és kórházban léte alatt Mrs. Demas Barnes, az említett Mihály spon- sora volt vele s próbálta Gézát lelkileg erősíteni. Több magyar család és barát felkereste őt betegágyánál. A kórházi kiadást és a temetési költségeket pedig egy másik presbiteriánus, a 85 éves Mable Gillespie vállalta. Róluk Írja Mrs. Barnes: “Mrs. Hamilton and Miss Gillespie took me to Homewood Cemetery to help select his final resting place. I think Géza would approve our choice: a lovely little circular garden atop a hillside, surrounded by a low hedge. Nearby is a large weeping willow with a bench beneath.” Ez a története egy árva magyar fiúnak. Sírját ennyi felírás jelzi: “Feichtinger Géza, élt 27 évet. Béke poraira.”
