Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-05-01 / 5. szám
22 REFORMÁTUSOK LAPJA ságos” (12) “Édes”-től. “Nem érdemiem”, mert “A régi intést elfeledtem — Anyám.” (13) A fiókáit saját szivéből etető pelikán madarat nem véletlenül avattuk az anyaság szimbólumává. Az anyák szorgos munkavállalása, szerénysége és jószivü lemondása az önzetlen szeretet megtestesülését jelenti szemünkben. így él emlékezetünkben József Attila édesanyja is, akinek a “szájából édes volt az étel.” (14) Olyan mély átérzéssel ir róla nagy fia, hogy úgy tetszik, mintha személyesen is láttuk volna valamikor, ahogyan “Nyikorgó kosárral ölében — ment a padlásra, ment serényen.” Példaadása velünk él ma is: “szürke haja lebben az égen — kékitőt old az ég vizében.” (15) Márvány szobor szerűen él szemünkben Erdélyi József “örökké dolgozó” édesanyjának az alakja is: “Ül a földön s a kisteknőből — Töm, töm liba után libát — Dereka, lába, keze zsibbad — De ő nem kíméli magát.” (16) Ét együtt örülünk a felvidult lelkű Sinka Istvánnal, amiért “rozsot daráló”, mindig fáradt édesanyját egy ritka percben vidámnak is láthatta: “Egyszer volt szép az anyám tánca — mikor kendőjét gyepre hányta — a Korhány vizénél Pusztapándon — s bokázó lába pásztortüznél, öles apám örömére — szállt, mint az illat a virágon.” (17) A munkában rostokoló fáradt anya-képnél is szomorúbb talán a fiatalon özvegységre jutott anyák sorsának az emléke. Ilyen “szenvedő madonnáról” énekel a “kora nászban, kései bánatban” fakadt Juhász Gyula is: “Az apámat én sohasem láttam — lenn pihent már a nagy, nyirkos ágyban — mikor engem penészes odúban — édesanyám ringatott a bubán.” (18) “. . . virrasztóit fölöttem éjeken — s lázam leste aggón és remélve — ó, ez a fény volt glóriám nekem.” (19) Az anyai szeretet mécsese busán bár, de mégis világított Juhász felett, s ő tudta is ezt értékelni: “. . . Én áldom miatta — és el nem sirt könnyűit dalba sírom — és el nem mondott bánatát megírom!” (20) Ugyanezt tette Babits Mihály is a “kedélytelen, árva nő”, Hajnalka megörökítésével. (21) Mennyivel melegebb érzés gyullad a szivünkben a muzikális lelkű anyákat felidéző költemények olvasásakor! Jól ismerjük közülük Szabó Lőrinc multba- szálló édesanyját, tudjuk róla, hogy a Megfagyott fiú történetét, meg a Lengyel Himnuszt olyan üde szár- nyalásu és “szivszaggató” hangon énekelte, hogy fiának még a szive is reszketett, s ami után, a nagy csendben “csak hallgatni lehetett.” (22) Rokoni szeretettel emlegetjük Arany János szüleit, szinte látjuk őket a “kis bogárhátu viskóban”, amelyik “szentegyház vala” s ahol a költő csupán hallomásból is elsajátíthatta a zsoltárokat már gyermekkorában. Szabó László édesanyja is éneklő asszony volt, olyan, aki mindig “korán kelt és az ágyat — Mig megvetette, hangja áradt.” Kihallatszik, “kihull az ének” az utcára is és a naponként arrajáró baktert megállítja egy-egy percre: “Bunkós botján kalapja fészkel — Átkulcsolja kérges kezével” . . . “Szeméből nagy könnycsepp szivárog — Én ide — mond — templomba járok.” (23) Ugyanez a templomos érzés fogta el a “hókucsmás házukba váratlanul hazaérkező” Tollas Tibort is: “Még a szivem is félre vert — Anyám benn zsoltárt énekelt.” Azóta is igy gondol anyjára, aki gondolatban sűrűn . . látogatja meg fiát — Dalokból szőve Bibliát.” (24) Kietlen és szegény az anya nélküli gyermek sorsa. Hiányzik az ölelés, a dajkamese, hiányzik még a feddő szó is. A tragikus sorsú Radnóti Miklós olyan megrázó fájdalommal sóvárog a “véres szökevény”, az “ikreket szülő ’, szülésben elhalt “anyácska” után, amihez hasonló kifejezőerővel kevesen írtak az árvák érzésvilágáról irodalmunkban. (25) Reviczky Gyulái is úgy ismerjük, mint aki korán elhalt édesanyjától örökölt “Aranykötésü imakönyvében ’ próbált társra találni “kopár ifjúságában.” (26) . . . Sorolhatnám vég nélkül a különböző anya- aicokat költészetünk kincsestárából. Legalább egy könyvrevalót kellene azonban írnom, hogy mindegyikükről meg tudjak emlékezni érdemlegesen. Ilyen rövid cikk keretében meg sem próbálkozhatok vele. A már szivünkbe lopakodott költőanyák további felsorolása helyett három uj kép bemutatásával fejezem be ezt a “felsőbb világgal összekötő” gondolatok között tett rövid barangolásomat. Mutatvány-képeknek szánom őket. olyan édesanyákról, akiknek törékeny alakját a legfrissebb magyar költészet faragta márványba. Lehet, hogy “nagy lesz a súlya a képeknek” és hatásukra suhogni fognak bennünk is a “sorsok, törvények, álmok”, mert hozzájuk avatunk “hazát és világot” ... De amig suhognak, addig hiszem, hogy tanítássá is válnak. Haranginé Juhász Antónia • ★, ★ ★ Jegyzetek: 1. Füstbe ment terv. — 2-3. A királyfi három bánata. — 4. “István öcsémhez.” — 5. Mécs: A királyfi három bánata. — 6. Három narancs. — 7. Petőfi: Szüleim halálára. — 8. Fényes koszorú. — 9. Anyakép. — 10. Buba éneke. — 11. Az anyám és én. — 12. A “Vallomások és Tanulmányokból.” —- 13. Itthon. — 14. A Dunánál. — 15. Mama. — 16. Anyám. — 17. Anyám balladát táncol. — 18. A csavargó dala. — 19. Lámpások. — 20. Édesanyám. — 21. Anyám nevére. — 22. Tücsökzene: Anyám dalolt. — 23. Édesanyám. — 24. Hazafelé. — 25. Huszonnyolc év. — 26. Imakönyvem. ÖRÖKSÉG — KALÁSZ MÁRTON — Sohasem láttam táncolni anyámat — a szőlő gálic-petlyes kacsait tördeli máig is emlékeimben két zsák búzáért, nyolc véka rozsért. Arról se tudok: ő fiatalon széparcu volt vajon, szitakötő testét csodálták a részaralók, s szőke apám pünkösdi nyargaláskor csak házuk elé kötözte lovát? Én csupán szárizét láttam vagdalni téli hajnalon a tűzhely előtt, zsákot foltozni csöndes udvaron; aztán szőlőbe menni s alkonyaikor virágot lopni titkon holt apámnak. így zuhog bennem az emlékezés, s most ádáz örvényként dobálja lelkem — anyám, akinek húsa homályában gyilkos ágait növelte a rák s nem segíthetett rajta senkisem, ily örökséget hagyott a fiára. Nem okolás ez; szájába, tudom, átok sohase fért . . . Csak a szegénység lopott ki mindent érhálós kezéből. Hisz cseléd voltam s fél napig gyalog eljött utánam a messzi tanyára.
