Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-08-01 / 7. szám
28 REFORMÁTUSOK LAPJA olyan valóságos szentély volt, amelybe csak a kiválasztottak, a dedikált lelküek léphettek be. De aki megérezte az elhivatottságot, az minden áldozatra, munkára, ha kellett éhezésre is hajlandó volt érte. Ma . . . társadalmi szükséglet. Foglalkozási ággá lett. Talán azért van olyan kevés közöttük a “kiválasztottakból”. Szent-Györgyi Albertot könnyen művésznek, vagy filozófusnak gondolhatja bárki, ha elbeszélget vele. Az emberi szervezet, a molekulák, baktériumok és vitaminok titkainak széles ismerete megértő bölcsességgé, mélyen érző lélekké hasonulva látszik előbujni tekintetéből. Az a kevés idő, amit vele tölthettünk meggyőzött arról, hogy a Reményik Sándor emlékkönyvébe irt Ravasz-mondás: “A poéta mystikus kenyér, amellyel a meghívottakat, az Ötezreket megvendégelik”, nemcsak a költőkre, de a tudósokra is vonatkozik. Közben elköltöttük a vacsorát is: sietnünk kellett a clevelandi repülőtérre. Az autóban már a kinti magyarság életét boncolgattuk. Hogyan szolgálhatjuk hazánkat idegenben? Mi az, ami környezetünk megértésében, uj életünk megszokásában segithet? “A munka. Dolgozni, dolgozni kell.” Rövid feleletében a legpraktikusabb és legcélravezetőbb tanácsot süritette össze Márta, Dr. Szent-Györgyi Al- bertné. “A másokra támaszkodás és a panaszkodás nem más, mint megfutamodás a felelősségvállalás elől.” “Önmagunk megbecsülése minden munkavállalás és önbizalmunk növelése, ha sikerül elvégezni”, — erősitette meg uram is a lélekismeretre valló szavakat. A Szent-Györgyi házaspárnak minden joga meg van arra, hogy ezekhez a problémákhoz hozzászóljon. Nem volt könnyű számukra sem a kezdet. “Ennek örülök a legjobban” — vallotta be büszkén és asszonyos nyíltsággal Márta. “Nehezen kezdtünk uj életet. Dolgoztunk, küszködtünk. Nem vagyunk senkinek a lekötelezettjei.” Az egyetem ünnepélyén csak egy páron voltunk magyarok. Megvallom, nagyon jól esett elveszni a tömegben, végighallgatni Scott professzor szavait és élvezni, szittani az elismerés lelkes tapsát. így érezhetett sokkal előbb az a magyar, aki Párisban vagy Bécsben beült egy teltházu hangversenyterembe végighallgatni Liszt Ferenc játékát. Biztosan célja van az Úristennek azzal, hogy időnként egy-egy nagy magyarnak külföldre irányítja a lépteit. Talán nem az anyanyelvűnkön marad hátra utánuk munkájuk gyümölcse, de idegen nyelven is a magyar fajnak, a magyar tehetségnek állítanak benne örök emléket. “A lényeg ott van, hogy az egyén egész ember legyen, s akkor lehet súlya olyan vonatkozásban is, mint magyar.” Szent-Györgyi Márta ezekben a szavakban a félremagyarázhatatlan igazságot fogalmazta meg. Magunkkal vittük autónkban Ludwig Piroskát, az east chicagói magyar református lelkész leányát, aki az aznap kapott “college” diplomája szerint is a biológiai fakultás büszkesége, komoly reményeket keltő hallgatója volt Oberlinben. “Sok szerencsét a jövendőben, kedves kollega” — biztatta búcsúzóul a fehér hajú, de fiatalos mozgású és lelkületű magyar tudós. Dohnányinak, Rózsa Miklósnak, Reiner, Ormándy, Fricsay és a többi ma már nagynevű muzsikusnak, hiszem még Bartók Bélának is önbizalmat növelő érzés volt úgy megállni először a külföld kritikája előtt, hogy előttük egyszer már élt egy magyar Liszt Ferenc. Az uj magyar generációk “Piroskáiban” ugyanezt az érzést fakasztja majd az a tudat, hogy Szent- Györgyi Albert neve megnyitotta számukra idekint is az orvosi-kémia “szentélyeibe” vezető utat. Huszonöt esztendő távlatából, gyermekkori emlékeimből régi igazgatóm szavai élednek fel bennem: “A világ orvostudományának történelmében a Nobel- dij megszerzésével most ugyanolyan nagy dicsőséget hozott Dr. Szent-Györgyi professzor ur a magyar névre, mint a múlt században Semmelweis Ignácz felfedezése.” Az egész osztály megilletődve, tágra- nyilt szemekkel ült a tintafoltos, zöld iskolapadokban és alig hittünk a fülünknek, amikor a végén kijelentette: hazamehetünk, egynapos öröm-vakációt kapunk. Sokáig foglalkoztatta kíváncsiságomat iskolánk fejének magyar büszkeséggel teli beszéde. Talán azért is, mert soha azelőtt nem láttam még ilyen egyöntetűen lelkes-ragyogónak a körülöttem élő felnőttek arcát, mint azokban a napokban. Hogy nagydolog a nyerés, azt már akkor is tudtam. Erőket összemérni: valóságos gyermekábránd. De .... a szegedi paprika? . . . Hogyan lehet győzni laboratóriumokban? . . . Elgondolkoztam. Jó volna találkozni azzal a Szent-Györgyi Alberttal egyszer. Vájjon milyen lehet? Huszonöt év múlva, most történt meg ez a találkozás. “Élveztük az együtt töltött időt” — olvasom Szent-Györgyi Albertnénak azóta érkezett leveléből. Mi ugyanezt érezzük — sokszorosan. Az a “szellemi becsületesség és intellektuális őszinteség”, amely Szent- Györgyi professzor ur etikai mottója, együttlétünk alkalmával is olyan nemes atmoszféraként lengte körül az illusztris házaspárt, hogy bennünket is bűvkörébe vonzott. Beszélgetésünk közben megéreztük, hogy az első Nobel-dijas magyar tudós számára az élet nemcsak kutatásainak alanya. Az emberiségnek humanista eszközökkel való erkölcsösebb, emberibb életre irányuló nevelése éppen olyan őszinte szívügye, mint a fizikai élet testünkben rejlő csodáinak, titkainak a felfedezése. Haranginé Juhász Antónia ★ ★ ★ Dr. Szent-Györgyi Albert 1893-ban, Budapesten született. Régi nagynevű erdélyi család leszármazottja. 1917-ben orvosi diplomát szerzett Budapesten. Utána 12 évig külföldön dolgozott (Németország, Hollandia, Anglia, U. S. A.). 1927-ben filozófiai doktorátust tett kémiából Cambridge-ban. Visszatérve Magyar- országra egyetemi tanár volt először Szegeden, aztán Budapesten, ő az első magyar, aki Nobel-dijat nyert, 1937-ben. Az elmúlt 15 év alatt Woods Hole, Mass.- ban az Institute for Muscle Research laboratóriumának igazgatója. Dr. Szent-Györgyi Albert több nagynevű egyetem diszdoktora, ugyancsak számos ország tüntette ki akadémiai tagsággal és különböző tudományos dijakkal is. "Minden szépben és megtapasztalásra váró ismeretlen dologban misztikum van. Az igazi művészet és tudomány telve van vele. Akinek a számára ez az emóció ismeretlen, aki nem tud időt tölteni csodálkozásra, hogy olyankor megihletődöttségében felitatódva földbe gyökerezzék a lába, az annyit ér, mintha halott volna: szemei zártak." — Einstein.
