Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-08-01 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 29 KÖNYVNAPI TALÁLKOZÁS MÓRICZ ZSIGMONDDAL Irta: Füry Lajos Húsz évvel ezelőtt, 1942 szeptember 5-én halt meg Móricz Zsigmond, a magyar irodalom nagy realista Írója. Regényeiben és novelláiban hétköznapi gond- jainkat-bajainkat emelte a művészi tükör keretébe. Majdnem riporteri szenvedéllyel alkotott. Meséit az élet hiteles fordulatai vitték, építették. S ahogy a maga életútja haladt, úgy vonultatta elénk rendre a magyar kisváros, a magyar polgárélet képeit, majd felidézte a falvakoníuli rejtélyes népi életet, a tanyák, a végtelen pusztai legelők világát . . . Halálának évfordulójára emlékezvén közöljük Füry Lajos és Móricz Zsigmond első személyes találkozásának történetét. — P. E. ★ ★ ★ Hosszas tanácskozás után a Széchenyi Könyvkiadó Vállalat úgy határozott, hogy a májusi könyvnapra megjelenteti az én első könyvem is. Sokáig járt a kézirat kiadótól kiadóig és lektorokon át a biztató és elutasító határozatokkal, mig végre nyomdába került. A budapesti májusi könyvnapokra teljes pompájában tobzódott a tavasz. A Muzeum kert orgonái dúsan pompáztak lila köntösükben és ontották buja illatukat az aszfalt felé. A nagy kiadóvállalatok óriási díszes sátorokat állítottak fel és a sátor körül bordó bársony karszékekben hires filmcsillagok és művészek, a társadalmi élet ismert nevei ültek. A hangszórók időnként bemondták, hogy Herczeg Ferenc mikor dedikálja könyveit a Singer és Wolfner sátránál, vagy, hogy Bethlen Margit grófnő és Bajor Gizi művésznő melyik sátornál tartózkodik. A Széchenyi könyvsátora egészen kiszorult a Kálvin térre, a Kecskeméti utca sarkára. Szerelemhegyi Ervin, Vándor Kálmán, Farkas István és a legfiatalabb Írói nemzedékből Gedelényi Mihály és én álltunk a sátor előtt. A nap pazarul ontotta aranyát, a Kecskeméti utca gesztenyefái virágbaborultan, mint valami nagy, fehér lámpások bólogattak és a májusi szél néha felénk hajtotta a szökőkút magasbatörő és szivárványosan szétporladt páráit. A Muzeum felől a hangszóró többször ismételte: Az Athenaeum könyvsátrában tizenegy órától kezdve Móricz Zsigmond dedikálja müveit. A sátrak közt hullámzott a pesti közönség. A legtöbb volt a diák és a diáklány, de néha megállt egy taxis és kiválasztott valamilyen könyvet, néha egy piros sapkás hordár és a korzóról idetévedt nők. Az első könyvet egy gimnazista lánynak dedikáltam. A nevére is emlékszem, mert kérte, hogy neki dedikáljam. Desewffy Nórának hívták és az írásbeli érettségire készült a Veres Pálné utcai gimnáziumban. Olyan szép volt, mint a budapesti tavasz és a hangja úgy csengett, mint a szökőkút visszahulló vizének a csobogása, mosolya olyan volt, mint a gesztenyefák lombjai közt tündöklő napsugár. Sokáig nem jött senki könyvet venni. Mica, a Széchenyi könyvelárusitója is unatkozott és árgus szemmel nézett a nagy sátrak felé, ahol tolongtak az emberek. Aztán egyszerre, mint az áradat megindult a tömeg felénk, egyenesen a mi sátrunkhoz egy férfi nyomában. Az embergyürü körülfolyta a sátrat és Móricz Zsigmond elém állt. Előbb csak kezet nyújtott, aztán megölelt: — Hát ha te nem jössz el hozzám, majd eljövök én. Nagyon szégyeltem magam, mert a Vezértalyigás cimü elbeszélésem megjelenése után felhívott telefonon a szerkesztőségben és sokáig beszélt velem és érdeklődött Írásaim után. Hivott fel a Nyugathoz és hivott ki beszélgetésre Leányfaluba. Talán a Nyugat miatt, talán azért, mert akkor Szabó Dezső körül csoportosultunk, én egészen elfelejtettem a meghívást. Erre célzott most. Megnézte a könyvem, megforgatta a kezében, gratulált és a kezembe nyomta: — No, ird csak alá nekem! — A pesti aszfalton, a színes, zamatos, szatmári beszéd úgy csengett, mintha Turistvándi, Kölese, vagy Csege utcáján állanánk. Úgy beszélt, mint Túri Dani, a Sárarany, az Isten háta mögött, vagy a Barbárok magyarjai. Aztán odafordult Micához és súgott neki valamit. Mica boldogan mondta be a hangszóróba: Móricz Zsigmond, a Széchenyi könyvsátornál az uj magyar irók társaságában dedikál. A kifutófiut kétszer is fel kellett küldeni könyvekért. Déli harangszókor belémkarolt és átmentünk a Kecskeméti utcába egy pohár sörre. Tudtam, hogy milyen elfoglalt és mennyit dolgozik, mégis szakított időt számomra. Folytatásos regényt irt a Pesti Naplónak, elbeszélést a Nyugatnak, évente három regényt az Athenaeumnak, színdarabokat, film- és hangjátékokat, tanulmányokat folyóiratoknak. Irt reggeltől késő délutánig minden nap. Akárcsak Balzac, addig nem ült le ebédelni, amig tréfásan meg nem jegyezte: “Na a mai ebéd árát már megkerestem.” Keveset beszélt és nem adomázott. Nem mondta el benne élő témáit és terveit, hanem megírta. Nem politizált, csak az irodalom érdekelte. Nem szidta és nem irigyelte irótársait, akármilyen anyagi vagy erkölcsi sikerük volt. Néha panaszkodott ugyan a könyvkiadókra, akik sokszor fukarkodtak az előleggel és sokszor mást akartak, mint amit megirt. Fáradhatatlan volt. Azt mondta: az Írásban elfáradni nem lehet, csak felüdülni. Amikor dolgozott, hőseivel együtt sirt és együtt nevetett és énekelt. A párbeszédeknél hangosan beszélt és a Sári bíróval együtt káromkodott. Elpusztíthatatlan őserőt hozott magával a Túr mellől a fővárosba és a magyar nép szeretete soha nem veszett el a városi kozmopolita életben. Negyedszázad telt el azóta, de szavai, mintha csak most mondaná, úgy csengenek a fülemben: “. . . A mi népünk eredetiségében, nyelvében és kulturkincseiben kimerithetetlenül gazdag, az Írónak ebből a forrásból kell merítenie, soha csalódni nem fogsz és soha nem leszel témahiányban . . .” GONDOLATOK "Amit az ember igaznak szeretne látni, azt készséggel el is hiszi." — Bacon. "A kormányformák úgy változnak, mint az emberek jelleme ... Az államokat a bennük foglalt emberi természetek alkotják. Az állam azért az, ami, mert polgárai azok, amik." — Platon.
