Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-03-01 / 3. szám
A SZÓZAT DALLAMOT KAP Az 1820-as években a sajókápol- nai parókián Egressy liszleleíes volt a prédikátor. Kis gyermekeinek volt egy dajkája: Gábor Zsuzsinak hívták. Ez a Zsuzsi nemcsak a legszebb falusi leányka volt az egész Piíiy- palatty völgyön, hanem énekelni is olyan szépen és szivhezszólóan tudott, hegy a zenében és éneklésben jól képzett Egressy iiszteleíes is ámulva hallgatta a bölcsőt ringató s mindig dudolgaíó szép parasztleánykát. Gábor Zsuzsi reggeltől estig mindig dalolgaioll. Szebbnél szebb és régibbnél régibb dalok százait tudta s gyakran vele dalol- gatta a tőle tanult dalokat Egressy tiszteleies ur egyik fiacskája, a nyolc esztendős Béni is. Mikor ketten együtt énekelni kezdtek, még a parókia előtt ballagok is megálltak s elbüvölten hallgatták, mint énekel a zsellérleányka és tanítványa, a kis papfiu. A saj ókápolnai parókián később elhalgatott az ének. Gábor Zsuzsi feleségül ment a falu egyik öreg legényéhez s a papgyerekek is szétszóródtak. Némelyik a sírba került közülök — Gábor országos hirü nagy színész lett, Béni pedig dalszerző, akinek szerzeményeit országszerte énekelték és szerették, mert minden dallamában volt valami magyar iz, amit onnan hozott, a régi falucskából . . . 1844 tavaszán sokáig viaskodott Egressy Béni Vörösmarty nagyszerű költeményének, a Szózatnak megzenésítésével, Országszerte ismerős volt akkor már a költemény, hiszen még 1836-ban megírta a nagy poéta, de csak most, évek múlva jutottak arra a gondolatra, hogy jó volna dalszárnyat adni a Szózatnak s ezért pályázatot írtak ki a megzenésítésére. Ebben fáradozott Egressy Béni is, de egyre csüggedtebben érezte, hogy nem képes megalkotni a dallamot. Pedig már talán száz dallamváltozat is hevert kottalapjain, dübörgő, jajgató, zsoltározó dallamok a "sors kezé''-ről, a véres zászlóju szabadságról, a "jobb kcr"-ról s a "nagyszerű halál"-ról. De a fenséges dallamokból hiányzott még valami, ami átmelegitené és egyben magyar lélek magyar dalává tenné a gyönyörű költeményt. Csüggedten félretolta a koilalapo- kat asztalán, könyökre dőlt, pihentette fáradt fejét ... És akkor . • • a gyerekkori messzi táj, a Piitypalatty völgye jelent meg előtte, a sajckápolnai parókia s annak tornácáról Gábor Zzuzsi énekét hallotta a fáradt művész. A messzeségbe figyelt s felidéződött lelkében, ahogy Gábor Zsuzsi egy egy- ügyü népi dal utolsó sorait dúdolja kedves, természetes hangján: "Ha megvágod kis kezedet. Ki süt nékem lágy kenyeret?!" Annyi melegség, annyi féltő szeretet zengett abban a dallamban, hogy Egressynek kigyult tőle a szeme és szinte önkívületben nyúlt a kottalap után. 1844 májusában a méltatlankodó és félháborodott zenekritikusok azt írták Egressy Béninek a Szózathoz készített dallamáról, hogy merénylet a fenséges költemény egész szelleme ellen, hiszen nem átallja a dallamba beleszőni egy végképp oda nem illő parasztnóta foszlányait, azt, hogy: "Ki süt nékem lágy kenyeret?! ' A mükritikusok megborzadtak tőle, de a Szózat dallambemutatóján a színházi közönség — mikor fülével és szivével felitta a Szózat dallamát — ujjongani kezdett s mint az egykorú Írások mondják, vörösre tapsolták a tenyerüket. A Szózat dallamának utolsó sorában felismerték a régi szép paraszti nótafoszlányt. Egressy Béni, miközben meghajolt a tapsoló, ujjongó közönség előtt, bizonyára a messzi távolba is nézett, ahol Gábor Zsuzsi tanította őt a féltő szeretetnek erre a nótájára, amely ott fog élni ezután immár a Szózat dallamában is. VIRÁGOK BESZÉLGETÉSE IRTA: SÁRKÖZI GYÖRGY — Külön indákon tekeregve bus virág voltam, bus virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál. Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében. — Külön indákon tekeregve bus virág voltam, bus virág vo’tál, Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál. Már-már sirósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, s lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csipős könnyként. — Egymás mellett és egymás ellen nyiltunk mi, nyugtalan virágok, Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok, Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen. — Egymás mellet és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok, Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan, Mint hulló csillagok figyelnek „egymás útjára lefutóban. Sz. L.
