Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-02-01 / 2. szám
20 REFORMÁTUSOK LAPJA NÓTAMESE . . . Mondanom se kell., hogy ez eddigelé: ismeretlen műfaj. Meghatározásom szerint a fogalom azt jelenti, hogy most a nóta mesél el valamit. (Méltóztassanak a "dajkamese" fogalmához hasonló összetételre gondolni. No, ugy-e?) Hiszen ha a nóták egyszer elmesélnék életüket, sorsuk alakulását, tapasztalataikat . . . hol-hogyan-mikor kezdtek szájról-szájra szállni . . . mért időztek egyik ajkon tovább . . . oly soká ... a másikról elhessegette őket egyetlen sóhaj . . . miért? . . . Oh, ha a nóták beszélni tudnának . . . Pedig beszélnek . . . Még az óhazából hozott öreg papírjaim közt apró cédulái találtam. Két strófa volt rajta. És ez a név: Bódis káplár, 1911 julius, Budaörs . . . íme a két strófa: 1. Kapitány ur azt mondja a huszárnak: "Maradj itten, édes fiam, zupásnak! Három csillagot varrsz a gallérodra, gallérodra... egész század hallgat a kommendódra!" 2. "Kapitány ur, köszönöm a jóságát. Adja másnak azt a három csillagját. Van énnekem odahaza galambom, de galambom... annak a kék szeme az én csillagom." Engem az első sor egyszeriben hazaröpitett. Úristen, vissza kerek ötven esztendővel. Boldog békeidőkbe. Amikor nem kis mértékben parádé volt a katonai szolgálat. Kivált a cs. és kir. lovasezredeknél. Akkoriban szorgalmasan gyűjtöttem a katona- nótákat. A pesti 10. számú huszárezred csupa somogyi és tolnai legényre szabta a zubbonyt. Földijeim voltak. Ahol csak egy keveset tágíthattak a galléron, már szólt a nóta. A fentidézeti kis románc "káplár ur Bódis" műsorából kívánkozott papirra egy forró júliusi napon. Nagyon izgalmas körülmények között. Scse fogom elfelejteni. Izgalmas? Hát igen, a békeidők katonai szolgálatában a személyes becsület kockázata untig elég izgalmat és fejfájást okozhatott a zsinórcs attila hordozójának. És ez a nóta majdnem megcsufolta nyolc scmcgyi huszárgyerek katonai becsületét. Legalább harminc napi kaszárnyaárisiom, sőt egyes zárka réme galoppozott velünk jó félórahosszat a budaörsi szőilök közölt. Mindez saját személyes tartalékos tiszti felelősségemmel súlyosbítva . . . ★ ★ ★ Járőr, azaz "pairul" szolgálatot teljesítettünk a budai hegyvidéken folyó hadgyakorlatok alatt. Déli egy óra körül járt az idő. "Káplár ur Bódis" úgy Ítélte meg a helyzetet, hogy nagyon közel vagyunk a lefújáshoz. "Gyerekek, ott a szőllő mögött átnyergelünk", vontam le harminc fok Celsius mellett a jóslat legközvetlenebb következményét. Jó takarásban voltunk. Közhuszár Keszthelyi, akinek állítólag a kártya is azt vetette ki, hogy az égszínkék mundérban legmagasabb rangja a "ló- slrázsa" leend, ezúttal is a kantárszárak középpontjaként guggolt le a táltosok elé. Mi a sövényen belül sgy hatalmas cseresznyefa alatt hüsöliünk. Jól eseít az árnyék. Felfrissül az ember egyszerre. Megindult a mókázás a legények közt, amig káplár ur Bódis baritonja ketté nem vágta a szót: "Gyere pajtás abférolni . . ." (Ezt már ismertem.) "Nincs szebb csillag . . . nincs szebb huszár." (Ejnye, Bódis, hát csak avétt portékát kapunk?) Ekkor gyújtott rá a harmadik nótára. "Még egyszer, Bódis!" Kezdi is már: "Kapitány ur azt mondja . . Most ereszti hosszú szárra a hangot . . . azaz eresztené . . . Hrrr . . . hrrr . . . hrrr . . . Mi az? Talán a lovak éreznek valamit? Felugrik az egész társaság. "A bundás keservességit! No megállj .... ezért . . . ." Egyszeriben a huszármarkokból olyan polyoli-cseresznyezápor zudult a lovak előtt nyugodtan hortyogó Keszthelyi fejére, hogy akár lekváros de- relyének álmodhatta a fél arcát . . . Csak úgy harsogott a szőllő a hahotázástól. Közhuszár Keszthelyi rémülten ugrik fel .... Ebben a pillanatban éles pfiff . . . pfiff . . . pfiff, puskaropogás a szőllő felső vége felől. Ennek azián fele se tréfa! Nyakunkon az "ellenség". Bódis jóslata becsapott. Csakugyan. A szőllő- karók közt rohamlépésben törtetnek előre a "borja- sok". A bakézerek. (De jó szemük lehetett, hogy ránk találtak. Még szerencse, hogy akármilyen jó volt a szemük, a löveg az "vak" volt. Arra hamarjában nem is gonndoltunk, hogy a Bódis baritonja lehetett a legjobb nyomravezető.) "Lóra! Itt a gyümölcsfák közt utánam!" Az imént még mi szedtünk a fákról, most aztán a fák szedtek le rólunk egyet-mást. Kiről bőrt, kiről csákógombot. Patrulführer Buruncnak a csákója is ott maradt az egyik cseresznyefán madárijesz.őnek. Hosszas és nagyon kínos vergődés után (a végén még vagy húsz falépcsőn kellett lebotorkálnunk lóháton) leértünk a szőllő alján elnyuj tódzó faluba. De milyen állapotban! A nyergek — nem volt idő a megeresztett hevederek meghúzására — a táltosok nyakán diszlellek. Szegény huszárok, összegörnyedten, torz zsokék módjára küzködlek az egyensúllyal. Fura látvány volt. Ma is nevetnem kell, ha magam elé képzelem őket. A faluban látszólag teljes csend és rend honolt. Minél közelebb értünk a hosszú és egyetlen utca másik végéhez, annál nyugodtabbnak hangzott a nyolc pejkó galoppja . . . ga-lopp . . . lopp . . . lopp. Én a végén már a nótát is kiéreziem a ritmus fölé . . . káplár ur Bódis tempójában . . . Halt! Itt a falu vége. Nincs ellenség. Visszafordultak a bakézerek. Le a lóról! Meghúzni a hevedereket! A veszteség listára mindössze Burunc csákója és két f síheveder került. Ezeket csakugyan elvesztettük. Hanem kerekedett helyette olyan hangulat, hegy ma — egy félszázad múltán — is meritek belőle. Frissül a lelkem, ha rágondolok. Egész Budaörs határáig fujtuk "káplár ur Bódis"-sal, hogy: "Van énnékem odahaza galambom, de galambom . . ." ★ ★ ★ Vájjon ismeri-e ezt az öreg katona nótát valaki az olvasók közül? Ha igen, kinek mit mesél ez a nóta . . . mondja el ... és ezzel megteremtjük izi- ben a "nótamesét', mint műfajt is. LANTOS ANDRÁS
