Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-02-01 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 21 GONDOLATOK egy Rembrandt=kép elárverezése után Nincs a világnak az az egzisztenciális filozófusa, aki számomra érzékelhetőbben és logikusabban tudná felvázolni az egyéniségnek, az “individuumnak” a fogalmát, mint tudós keresztapámnak, Dr. Vass Vincének sikerült évekkel ezelőtt. Nem kierkegaardos, még- csak nem is a hozzá hasonló modern teóriák kiértékelésében ecsetelte, hanem legelőször is feltárta előttem magát az Evangéliumot s annak üzeneteiben a karakternevelő mélységeket. Sokszor jutnak eszembe ma is szavai és későbbi allegorikus képfestései, amikor a filozófiának és az irodalomnak ugródeszka- szerű felhasználásával különböző korokba röpitett, hogy az ott kínálkozó illusztrációkban elémbe tárhassa az egyéni szabadság, egyéni feleleősség és egyéni hit szintéziséből született individuumot úgy, ahogy az két lábával a földön, de egész leikével mégis Teremtő Ura előtt áll. Amerikai hazánkban az emberek szeretnek játszani, incselkedni a kollektivizmus fogalmával. Hívják ezt akár a “to keep up with the Joneses ’ magatartásnak, akár a divatos liberalizmus szelének, ma már oly sokban hasonlít egyik ember, teória, vallás és nevelési rendszer a másikhoz, hogy legtöbbször csak külsőségeikben látszanak eltérőknak, nem lényegbeli különbségeikben. A mai ember általában nem tud mit kezdeni magával, ha egyedül van, mert nem ismeri önmagát. A tömegben van otthon. Egyenruhában. Azt olvas, amit a hirdetések dicsérnek; olyan BÉKE IRTA: JUHÁSZ GYULA És minden dolgok mélyén béke él És minden tájak éjén csend lakik S a végtelenség összhangot zenél S örök valók csupán mély álmaink. És minden bánat lassan béke lesz És mindenik gyötrődés győzelem S a kínok kínja, mely vérig sebez, Segít tullátni a szűk életen. Testvéreim: a boldogság örök S e tájon mind elmúló, ami jó S az élet, a szép, nagy processzió. Mely indul örvény és sírok fölött, Az égi táj felé tart csendesen S egy stációja van: a végtelen. időközökben cseréli autóját, ahogy azt társadalmi helyzete illőnek bélyegzi; azt eszik, amit mások is szeretnek és szinte észre sem veszi, hogy még a vallását, annak hittételeit és szimbóliumait is a kisebb-nagyobb fajsúlyú divatos hirlapirók és Hollywood interpretálásában teszi magáévá. Ma a legtöbb ember fél “más” lenni, fél kilátszani a sorból, fehéret mondani egy csomó fekete vélemény ellenében, nem mer kockázatot vállalni a közösség kollektiv fedezete nélkül. Nem egyéniség. Sokszor cseng fülembe a múltból keresztapám bátorítása: “Az igazság mellé állj és ne tántorogj! Tiszta és nagy ideált ültess a szivedbe és ne engedj . . . Merj Sidrák, Misák és Abednégó lenni! Merj Dániel lenni!” —■ példázgatta nekihevülve. — “A többit bizd az Úristenre. Ő majd elbocsátja az ő angyalát és bezárja az oroszlán száját! ’ Nem egyszer hozzátette bölcs önmérséklettel s mintegy a maga számára is: “Ne aggodalmaskodjunk, türelmetlenkedjünk, ha életünk, szolgálataink eredményét nem látjuk mindjárt. Még az se csüggesszen el, ha nem a mi korunkban válnak hasznossá. Bízzuk az “időzítést” az Úristenre . . .” A Biblia tanulságának igazolására még az amerikai üzleti-élet is szolgáltat egy-egy ragyogó példát. Ilyen volt a közelmúltban a nagyértékü Erickson-féle képgyűjteménynek a new yorki Parke-Bernet Galleries- ben lezajlott elárverezése, közelebbről az egyik világhíres Rembrandt-kép, “Aristoteles Homérosz mellszobrát vizsgálja” sorsfordulása. A hírlapokban közölt helyszíni fényképekre visszagondolva ma is előttem van James Rorimernek, a Metropolitan Museum of Art képviselőjének az arcán a győzelmes mosoly abból a pillanatból, amikor eldőlt, hogy múzeuma nyerte el a képet 2,300,000 dollárért. Ilyen hatalmas ösz- szeget festményért a világon eddig még soha sem fizettek. Az egész művészvilág ámulva figyelt fel az eseményre. Ha a korbeli távolság miatt talán egy kicsit merésznek is hangzik a nagy holland mestert Dá- niellal összehasonlítani, a prófétát tollal, Rembrandtot ecsettel a kezében, én mégis nagyon hasonló egyéniségeknek érzem elképzelésemben. Dániel ugyanolyan hittel és mesterien megkonstruált müvei állt népe és az emberiség elé, mint amilyen mély hittel és alapos technikai tudással vált Rembrandt élete derekán a 17-ik század festőprédikátorjává, szolgává Isten kezében. Dániel akkor fogott könyve Írásához, amikor a kiválasztott nép tengernyi szenvedés közepette roskadozva viselte Isten büntetését, s amikor olyan kevésből állt volna az életükön való könnyebbités, csak hajlaniok kellett volna az uralkodó, pogány szóra. Nagy Sándor óta folyamatosan éreztette hatását közöttük a sok tekintetben kecsegtető hellénizmus is. Az olimpuszi görög istenek, a magasabb kultúra mitológiájában éppen olyan felkínáltak voltak számukra, mint Babilónia és Egyiptom pogány istenei. Rembrandt istenszolgálatát is a történelmi helyzet tette döbbenetesen időszerűvé sok-sok emberöltővel később. Európa katolikus országaiban egy úgynevezett hivatalos katolikus festészet virágzott. Más volt a helyzet Hollandiában, ahol a. puritánságában szigorú Református Egyház hittételei értelmében sem nem rendelt, sem nem vásárolt bibliai tárgyú festményeket. Amikor Rembrandt bibliai témát dolgozott ki: kizárólag belső indíttatásra, saját költségén, rendelés nélkül készítette el. Célja is más volt velük.
