Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-06-01 / 6. szám
ARCKÉPEK: Olajos Pál ISTEN ÉLTESSE 100-IK SZÜLETÉSNAPJÁN! Különös öröm levelet kapni hazulról. A betűk üzenetén kivül egy-egy kis darab magyar levegő is érkezik bennük. Van amikor a szavakból, legtöbbször a sorközökből bújik elő. A mai postával érkezett törökszentmiklósi levél számomra még egy különleges szempontból is nagy értéket jelent. “Kedves Hugóm!” Közvetlenség, melegség árad már a megszólitásból is. A sorok Írója nagyapám, dédapám, sőt ükapám is lehetne. Ablakom előtt olyan vidám-hangosan feleselnek egymással a frissen ébredt kerti rigók, mintha a figyelmemet akarnák magukra hívni. Követem ker- getődzésük, röpködésük irányát. De csak egy percre. A tűlevelű fenyők és szilfák ágairól visszatüző korareggeli nap fénye Törökszentmiklósra csalja, viszi a tekintetem. Rokonszenves arcú, élemedett férfi hajlong, tesz- vesz a Kossuth utcai Olajos-ház kertjében. “A reggelt ráköszöntöm, mert testvérmód kiváncsi vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat bácsi?” Szinte akaratlanul fordult Mécs László soraira a nyelvem. A száz esztendős “kertész” kezében megáll a kara- szoló. Szellemi frisességtől ragyogó meleg tekintetét szemembe meriti és ő is a versbeli válasszal szól vissza: “Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.” Illik ajkára a felelet . Ráillik egész életére. ★ ★ ★ Olajos Pál nagytiszteletü ur 1862 augusztus 26-án született Zemplén megyében, Gesztelyen, ahol klasz- szikus műveltségű édesapja 46 esztendőn keresztül pásztorolta a református magyarokat. A teológiát Sárospatakon végezte el, kitűnő eredménnyel. Először Hernádkakon lelkészkedett, majd 1893-ban — nem sokkal az ugyancsak papi családból származó Nyodolay Etelkável történt házasságkötése után — visszakerült Gesztelyre, apja örökébe. Törökszentmik- lóson 1908—38-ig szolgált. Felesége 1954-ben halt meg. A nyugalmazott pásztor ma együtt él családjával: 65 éves özvegy orvos fiával, 67 éves özvegy leányával és annak fiával és egy nyugalmazott tanítónővel, aki nevelt leánya. Harmadik gyermeke már régen meghalt, egyik unokája pedig a háború hősi halottja. Olajos Pál 62 éves koráig segédlelkészi erő nélkül, egyedül végezte nagynépességü egyházközségeiben a lelkészi funkciókon kivül a hitoktatást és a hivatalos munkákat is. Templomokat, iskolákat építtetett. Hűségesen, önzetlenül szolgálta Urát és embertársait egész életén keresztül — “lelkeket oltott az evangéliumból”. ★ ★ ★ “Meleg szeretettel és áldáskivánással köszöntőm.” Végére értem a levélnek. Szemem azonban vissza- vissza kalandoz az előző sorokra. Kutatom a szavai mögött meghúzódó gondolatokat: Vájjon mi ennek a száz éves református lelkipásztornak, apának és nagyapának a tanácsa számunkra? Mire tanit az élete? Nyugalomba vonulása alkalmával János 15:8-11 verseit hagyta szeretett gyülekezetére utolsó üzenetként. “Ne engem emlegessetek. Emlegessétek Krisztust, akinek szállást készitgettem szivetekben, s akinek nevében pásztoroltalak benneteket’ — kérte őket. Amikor családtagjai nem veszik észre, Olajos Pali bácsi még ma is kiszökik kertjébe ásogatni, kapál- gatni, hogy “szebb legyen a föld”. Ez az egyik oldala munkásságának. A másik, nagyobbik részt régen elmondott prédikációinak utóhatásai alkotják. Bizonyságtevései, tanácsai szájról-szájra, szivből-szivbe szállnak. Most, 100-ik születésnapja küszöbén egyenesen minékünk üzen az 1938-as igehirdetésének szavain keresztül: “Nem tudok én néktek más egyebet hagyni, nem is adhatok értékesebbet, kívánatosabbat és maradandóbbat annál, amit én is Istentől kaptam Krisztus Jézusban. A Krisztus evangéliuma ez, az Örök Ige, mely az ég és a föld elmúlása után is megmarad örökké. Krisztus békességét bízom reátok!” H. J. A. APÁM IRTA: GULYÁS PÁL Nyár volt. A délutáni ég szeméből egy csillogó könnycsepp esett, utána reszkető zápor porozta a viruló vidékeket. Az állomásról egy akácos erdőn keresztül kellett haza tartani, de beteg voltam, nagybeteg s kesergőn aléltak el testemnek tagjai. Apám, az én szakállas zord apám, a zugó fák előtt megállt és aztán széles vállát felém hajlítva igy szólt: “Kapaszkodj csak belém, fiacskám!" És úgy cipelt a záporon keresztül, mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák. Azóta húsz év telt el és én most is érzem erős szivének dobbanását. ★ ★ ★ Debrecen szülöttje, Gulyás Pál, vézna, félvak, de lobogó lelkű ember volt. Versei korán elismertté és kedveltté váltak országszerte, bár alig mozdult ki szülővárosából, ahol mint középiskolai tanár működött. — 1944-ben, 45 éves korában halt meg. Megjelent munkái: Testvérgályák, 1923; Misztikus Ünnepi Asztal, 1928; Tékozló, 1934; Az Alföld Csendjében, 1942 (összegyűjtött versei). Gulyás Pál nagyon jó műfordító is volt.
