Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)

1960-01-01 / 1. szám

12

REFORMÁTUSOK LAPJA

ezt mi nem tehettük, mert csak félnapunk volt, hogy Heidelbergtől Kölnbe érkezhessünk. Ezért a vonaton útazást kellett választanunk, aminek természetes hátránya az, hogy nem gyönyörködhettünk egyszerre mind a két part szépségeiben és gazdagságában. Robogó gyorsvonatunk még a szemünk számára sem engedett elegendő időt; hogy is gondolhattunk volna hát arra, hogy szánk el tudta volna mondani a tovasurranó tájak minden darabjához fűződő történelmet vagy legendát. Mert itt igazán történelem élt körülöttünk.

A folyó másik oldaláról láttuk Worms városát, ahol már Cézár és Attila is jártak, amihez fűződik a Nibelung-ének legtöbb emléke, a Brünhild meg Krimhilda viszálya — de a mi számunkra ennél sokkal fontosabb és nagyobb esemény: a birodalmi gyűlés, amelyikre odaidézték Luthert, aki ott mondotta el híres bizonyságtételét: “Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!” A kilencedik században épült impozáns székesegyház, ahol ez történt, ma is áll, de a hajdan erős várfalakból már csak kevés maradt. Ellenben könyvekből olvastuk, hogy áll még a Luther óriás szilfája, ami akkor még kis fiatal hajtás volt, amikor a reformátor példának használta, állítva, hogy az ő tanítása éppen úgy megmarad, mint ahogy az a fiatal szilfa megnő és magasabb lesz a város tornyainál. (A debreceni liceum-fa történetének hasonmása.)

Az arany Mainztól a szent Kölnig (ahogy ott nevezik) valóban minden városnak vagy hegynek a múltjáról vagy a történelem vagy a szájhagyomány legendája beszél. Mainz nagyon régi város, már a rómaiak idejében keresztyén vértanúk vére hullott itt; vandálok többször elpusztították, egyszer Attila is; ezer évvel később itt alakúit a rajnai városok ligája; itt tartózkodtak legtöbbször a trubadúrok, közülük a leghíresebbet a kathedrálisban temették el. Azóta, egész napjainkig, sokszor cserélt gazdát: hol a franciák, hol a németek foglalták el és tartották birtokukban; a város is többször elpusztúlt, hatalmas székesegyháza hatszor égett le tűzvészben vagy háborúban.

Innen kezdve aztán már nincs elég idő a csodák bámúlására, olyan gyorsan és olyan sok tündéri látvány suhan el szemeink előtt. Egyik kis város vagy falu szinte a másikat követi lent a keskeny vízparton, míg fölöttük fent a domb- vagy hegytetőn egyik várkastély a másik után bűvöli el álmélkodó tekintetünket. Mindegyiknek más a formája, nagysága, romjainak megmaradt alakja. Az egymással szemben álló hegyek között a folyó néha összébb szűkül, más fordúlatánál kitágúl; mindenütt elég mély ahoz, hogy hajóknak roppant nagy számát hordja hátán. Elálmélkodtunk a nagy hajóforgalmon, amit itt láttunk. Sok köztük a személyszállító is, gőzhajók vagy motorosak,

kisebbek, nagyobbak. Nem egyről vidám utasok integettek vonatunk utasainak; mi meg azt izentük vissza válaszunkkal, hogy szeretnénk az ő helyükben lenni: ők sokkal többet látnak és minden látványosságot tovább élvezhetnek. Nekik el is magyarázzák, hogy mi az, amit látnak.

Hát sok dolga lehet annak az úti kalauznak, aki ezeket a magyarázatokat végzi! Itt már nemcsak századok, hanem ezredév is beszél e romok múltjáról.. Ingelheim volt a kedvenc nyári palotája Nagy Károlynak, aki ide gyűjtötte össze birodalma fejedelmeit, itt fogadta fényes ünnepségek között más uralkodók követeit — jóval előbb, mint magyar őseink beérkeztek volna a Duna-Tisza közé. Attól kezdve szinte minden században más kézre került Ingelheim és a mellette fekvő Johannisberg, a világ egyik legszebb és leg- csodásabban termő hegye, míg végre a “Szent Szövetség” ezzel a drágagyönggyel jutalmazta meg a bécsi kamarilla fejének, Metternich grófnak a szolgálatait! Ma is az ő utódainak birtokában van, akik drága pénzen méretik itt a világ egyik legkeresettebb borát.

Igen, itt már a rajnai bor termőföldjén járunk. Az egész Rajnavölgy, egyik végétől a másikig, csupa szőllő. A folyó partjából felfelé, végig a bájos hegyoldalakon, egészen fel a hegyek tetejéig: mindenütt szőllő. A hegyoldalakon természetesen terrászokat építettek a gondos és szorgalmas kezek, hogy nagyobb legyen termő területük és tökéletesebb lehessen a gondozásuk. Mert itt az egész környék népe mind a szőllőnek él, hiszen a szőllőből él. Elképpesztő, de egyben lelket emelő az a csodálatos szorgalom, ahogyan ez a nép szőllőit gondozza. Az egész úton folyton az erről tanakodó gondolatok töltötték be a telkemet. A lovagvárak urai, a zsarnok kényurak, akik nemcsak e hegyek Istenadta áldott borát, hanem azon keresztül valósággal a népük vérét is kiszívták és még a lelkét is örökös rabságban tartották: — hová lettek?! Nincsenek sehol, lassan még gyászos emlékük is elenyészik. De itt maradt a nép és itt maradt munkás kezeinek Istennel együtt érlelt gyümölcse, itt maradt a világ legnagyobb szőllőskertje. És míg e csodalátványban gyönyörködöm, csak azt fájlalja szívem, hogy nem szüretelés táján járunk itt, amikor éreznénk az egész völgyet betöltő finom illatot és együtt örülnénk a boldog szőllőművesekkel. Emlékszem rá, van régi könyveim közt két szép kötetem, amiben ilyen szerencsés utazók írják le a rüdesheimi szüretet és ennek a vidéknek sok más báját, ahogy azt félszázaddal ezelőtt látták. Ám ma is úgy van, hiszen évezredek óta érik itt a szőllő minden nyáron, hogy ősszel, késő ősszel, a- mikor már szinte rothadni kezdenének szemei, megadja zamatos nedvét azoknak, akik megdolgoztak érte. Nagyságos áldása ez az Isten-