Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 nek, és világraszóló bizonysága az ember lankadatlan szorgalmának. Vonatunk tovább siklik velünk. Bingen. Látjuk a híres Patkánytornyot, amiben ezer évvel ezelőtt patkányok rágták agyon a gonosz Hatto püspököt, aki előző napon nemcsak elutasította éhező jobbágyai segítség-kérését, hanem nagy pajtájába bezáratta és ott elevenen megégette őket. Régi és uj várkastélyok, Rheistein, Bacharach, Schönburg, Pfalz — még a nevüket sem győznénk mind felsorolni. Aztán a Lorelei, a magas szikla, a- minek a tetején ült éjszakánként Rajna atya leánya, az aranyhajú szépséges tündér, Lorelei. Olyan édesen énekelt és olyan bűbájos volt dala, hogy a hajósok mindenről megfeledkeztek, míg őt hallgatták, és a kormány nélkül maradt hajók ott zúzódtak össze a szikla aljában. Lahnstein, a templomosok lovagrendjének utolsó végvára, utolsó ostromának megrázóan drámai történetével. Stolzenfels, a Hohenzollern császárok kedvenc nyári palotája, hasonlít Heidelberghez, olyan a fekvése is meg az építészeti szépsége. Nem győzünk átfutkosni a vonat egyik ablakától a másikhoz, hogy mégis meglássunk mindent, amit csak megláthatunk. Koblentz a következő nagy város, ahol a Moselle folyó ömlik a Rajnába. Stratégiai hely, a rómaiak már Krisztus előtt várat építettek a hegytetőn. Mostani híres erődjét (Ehren- breitenstein) a poroszok építették fel, amikor a várost visszavették a franciáktól; hogy azonban azóta, kivált a két világháborúban mi történt vele, én bizony nem tudom hirtelené- ben megmondani; nem is kérdeztem felőle senkit: ugyan ki törődnék a huszadik század világháborúival a Rajna völgyében, ahol rég letűnt századok emlékei megtaníthatták volna “fel- világosúlt” korunkat, hogy mivé lesz a harcok dicsősége! Bonn felé már elmaradtak a hegyek és bájos vidéken robog velünk vonatunk Köln felé. Jó lett volna, ha megállhatunk Bonnban, ahol most a német kormány székel; de sietni kellett: még aznap este meg kell érkeznünk Brüsszelbe, hol másnap reggel igehirdetésemet várják a menekült magyarok. Ezért történt, hogy megváltoztattuk eredeti tervünket és Kölnben is csak egy órát időztünk, éppen csak annyit, hogy átmenjünk a pályaudvarral szemben lévő székesegyház megtekintésére. Legalább képről mindenki ismeri a gótikus templomépítésnek ezt a legtökéletesebb remekét, aminek leírása nem férne bele a mi kis lapunkba. Azt már kevesebben tudják, hogy ezt az 1248-ban elkezdett óriás épületet tulajdonképpen csak 1840-ben kezdték befejezni és 1880-ra készültek el vele, felszentelve I. Vilmos német császár és az összes német fejedelmek jelenlétében. Századokon át oly befejezetlen alapépűlet volt, hogy a francia háborúk alatt hadiraktárnak is használták. Aki ezt a roppant templomot nem látta, nem tudná elképzelni sem, mert nincsen mihez hasonlítanunk. A szem alig tudja felfelé követni falainak páratlan magasságát, sőt még egyenes vonalban is az egész templomnak szemünkbe alig befogható nagyságát, minden képzeletet meghaladó méreteit. Minthogy odakint nagy égiháború volt kitörőben, a sötétszínű berakott ablakokon át nem hatolhatott be semmi napsugár, a templom lámpáit pedig — úgy gondolom — nem világításra szánták; sötét az egész szörnyű nagy épület; nem félhomály ez, hanem egészen homály. Ahogy illik is Róma kathedrálisához. Nem tehetek róla: én nem tudtam gyönyörködni abban a sok művészi alkotásban, amelyikért mindegyikért bizonyosan jó pénzt kellett fizetni mestereiknek; engem folyton csak az a megválaszolhatatlan kérdés bántott, amit a régi római is mindig kérdezett: cui prodest? kinek használ? mire való ez a borzalmas kőtömeg? Isten dicsőségének nincsen rá szüksége: kis imaházak éppen úgy tudják azt hirdetni, mint végig az egész Rajnavölgy szőllő- hegyei. A hívő keresztyéneknek is aligha használ, mert még elképzelni is nehéz, hogyan lehetne ekkora templomot Istenhez vágyó emberekkel megtölteni és hogyan lehetne nekik itt az örökkévaló igét hirdetni? Az emberi hang elveszne itt a rengeteg mellék-kápolna helyiségeiben. Nem is arra építették ezt. Hanem olyan ereklyéknek az őrzésére, mint a Bethlehembe ment három keleti bölcs (vagy király?) csontjainak meg ezekhez hasonló más ereklyéknek a megőrzésére. Szobrok, szentképek, oltárok, gyertyák és örökös perselykérés. Bizony elég volt nekünk félóra is ebben a világhírességben. Jobban gyönyörködtünk a modern állomás nyüzsgő életében, és kedves vendéglőjében uzsonnázás után másik vonatra ültünk^ hogy az Brüsszelbe vigyen bennünket. A gyorsvonat hamarosan kivitt az elvonúló égiháború fellegei és zápora alól, és a leg- bájosabb vidékeken keresztül vitt nyugat felé, szembe a lemenő nappal. Aachenben csak messziről láttuk Nagy Károly híres székegyházát, császári székhelyének mai modern képét; hamarosan átérkeztünk Belgiumba, ahol megint egészen más tájak és egészen más építésű városok fogadtak bennünket. Mikor Liege felé jártunk, váltig kerestem, hogy hátha megláthatnám a világháború híres (Maginot-) erődvonalának valamit nyomát. Nem láttam bizony semmit sem belőle. Békés völgyek gyönyörű zöldjén legeltek jámbor tehenek. Inkább az tűnt fel, hogy mennyivel kevesebb volt az ember, mint a német városokban, falvakban. Pedig szombat délután volt, amikor — Amerikában legalább — többen járnak az útcákon, mint a hét más napjain. Természetesen nem láthattam semmi jelét annak sem, hogy itt
