Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 ISTEN NEVÉBEN A “Heidelbergi Káté” első kérdése igy hangzik: "Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?" A felelet rá ez: "Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok nem önmagámé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem a Sátán minden hatalmától megszabadított és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül mégcsak egy hajszál sem eshetik le a fejemről; sőt inkább mindennek az én javamra kell szolgálnia; azért engem Szenllelkével biztosit az örökélet felől és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek." Azzal — hogy elismerjük, hisszük és valljuk, hogy mi mind testestől, mind lelkestől, akár élünk, akár halunk, nem önmagunké, hanem a mi hűséges Urunknak és Megváltónknak a tulajdona vagyunk — a ke- reszlyénségnek legmélyebb és a reformációnak a legegyetemesebb igazságához érkeztünk, amelyet nem lehet eléggé ismételnünk: nem magunkéi, hanem Istenéi vagyunk! Akik pedig Isten gyermekeinek és az Ur Jézus Krisztus követőinek vallják magukat, azoknak feladata az, hogy minden cselekedetükkel, beszédükkel, tehetségükkel, lelki és anyagi kincseikkel és egész életükkel az Isten dicsőségét szolgálják! A keresztyén gyülekezeti közösség is azért van, hogy abban az Isten dicsőségét szolgáljuk! Nemcsak a külső templomot kell megujitani, hanem szükség van arra is, hogy az egész gyülekezet és annak belső, lelki élete is megújuljon! Meg vagyunk győződve arról, hogy minden elvilágiasodott egyházi életet, a spirituális egyházi élettel kell kicserélni! Amint az emberek az első “Ádámban mindnyájan meghalnak” és a második Ádámban “a Krisztusban mindnyájan megelevenittetnek”, úgy az Egyház is elbukik és megsemmisül, ha csak földi, világi és emberek által alkotott intézmény akar lenni! Ha azonban az Egyház fundamentuma és feje az Ur Jézus Krisztus lesz, akkor az Egyház megmarad és átformálja, ujjászüli azt a világot, amely világban van! Amint a Krisztusban felismerjük Isten szabaditó kegyelmét, az egyetlen vigasztalás uj életet teremtő erejét s hálából oda adjuk életünket a Krisztusnak, hogy mint az Apostol mondja: "Éljünk többé nem mi, hanem a Krisztus éljen mi bennünk" — úgy bontakozik ki a mi elmúló életünkben is a lélek és igazság megújult, boldog élete, melynek törvénye a szeretet, megdicsőülése az örökkévalóság dicső reménye, így tesszük meg a tökéletesedés utján azt a lépést, melynek vallomása: "Közülünk senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Urnák élünk, ha meghalunk, az Urnák halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk — az Űréi vagyunk." A tudósok szerint a tenger mélységében van egy pont, ahol mindig csend honol. Ilyen annak az embernek a szive is, akinek megvan ez az egyetlen vigasztalás: “Mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, az én Uramnak, a Krisztusnak tulajdona vagyok.” Lehet, hogy szegénység, lehet, hogy betegség, lehet, hogy csalódás támadja életét, de lelke legbensejében mégis ott van a vigasztalás: “Egyetlen hajszál az én Atyám akarata nélkül le nem eshetik a fejemről, és Ő úgy rendez mindent, hogy végül is mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia.” Ezt a vigasztalást kínálja nekünk az Isten az Ö Szentfiában, a Jézus Krisztusban. Boldog ember az, aki megnyitja szivét e vigasztalás előtt és úgy indul el az élet útjára ajkán a Zsoltáros vallomásával: "Az Ur az én őriző pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom." Atyáinknak e vallomásával induljunk mi is életünk feladatainak betol.ésére. Keressük ennek az életnek tanácsát, útmutatását és akkor hiszem, hogy a mi hitünk, mint egykor atyáink hite, áldott gyümölcsöket érlel egy boldogabb jövendő számára. Segítsen erre bennünket az Isten! Dr. Böszörményi M. István (Kivonat a bridgeporti református egyház 1959-es évkönyvének lelkészi jelentéséből! Szabad földön, keresztyének között, a huszadik században "Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyiíkosnak sincs örök élete . . ." (I. Ján. 3:15.) Hosszú idő óta szüntelenül foglalkoztatja a világsajtót a róm. kát. egyháznak közép-korra emlékeztető protestáns üldözése Délamerikában. Columbiában mintegy 140 ezer protestáns él s a parlament újabban egy 3 miniszterből álló bizottságot állított fel, hogy a helyzeten változtasson. 1948 óta Columbiában 116 protestáns embert öltek meg, 66 protestáns templomot égettek fel, vagy romboltak le, több mint 200 iskolát és sokszáz protestáns imaházat zártak be. Ezrekre tehető azoknak a protestáns keresztyéneknek a száma, akiknek az üldözés következtében el kellett hagyni otthonaikat. A közelmúltban egy 14,000 protestáns hivő által aláirt beadványt juttatott el az “Istentiszteleti szabadság Columbiai Bizottsága” a parlamenthez, melyben kéri, hogy szüntessék meg a protestánsok üldözését lehetővé tévő embertelen törvényeket.-k 'k -k Ma, amikor politikai, gazdasági és más válaszfalakról olyan sokat hallunk beszélni világszerte, jó volna elgondolkozi a római egyháznak őszintén és becsületesen a fenti adatok feleit. Vájjon mennyiben keresztyén és krisztusi az a hittan, mely ember- gyűlöletre tanítja tömegeit? S lehetséges-e a meglévő világ-válaszfalak mellé újabb, de természeténél fogva éppen olyan szenvedéseket jelentő válaszfalakat építeni olyanoknak, akik Krisztus nevét az ajkukra veszik? S lehet-e atomfegyverek helyett a kereszttel, annak jeligéje alatt, embereket ölni akkor, amikor azoknak egyetlen bünük, hogy a Szentirást elegyilel- lenül hiszik és Istent — a nagy reformátorok útmutatása nyomán — ez evangéliumok tanítása és kívánalmai szerint óhajtják imádni? Ezt mondja a Szentirás: “Ha azt mondja valaki, hogy: szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az; mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van tőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is." 1—r
