Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 Ebbe a kétségbeejtő töprengésembe küldte bele Isten kegyelme Dr. Schaeffer apánkat. — Annak a pittsburghi gyűlésnek az első napján külön ebédre hívott és bizalmasan közölte velem, hogy a Belmissziói Tanács engem kíván meghívni az akkor felállítandó lancasteri magyar tanszékre. Az eljárás demokratikus jellegének megőrzése érdekében azonban megkérdezik a lelkészi kart, hogy ők kit ajánlanak erre a feladatra. A lelkészek titkos szavazásában három-negyedrészük engem ajánlott. így kerültem én Lancasterbe — és így küldött Isten irgalma megnyugvást az én lelkem háborgásába. Sohasem felejtem el biztatását: “Tudjuk, hogy Clevelandban már is ezer dollárral nagyobb a javadalmazása, mint Lancasterben lesz — és ez mindig így is fog maradni — de azért én még is abban bizakodom, hogy sohasem fogja megbánni, hogy a gyülekezet szolgálatából a közegyházéba lép.” Mindegyik jóslata igaznak bi- zonyúlt. Sőt még azt is megengedte jó Istenünk, hogy ő adhatott tanári munkámról olyan szolgálati bizonyítványt, aminél szebbet még sohasem láttam. És ugyancsak ő mondta azt a közismert megállapítást e tanszék munkájának felfüggesztésekor: “It was the greatest blunder the Board of Home Missions ever made.” (A Belmissziói Tanács legnagyobb baklövése volt.) Az események megint szomorúan igazat adtak neki. Azt is meg kellene írni valamikor, hogy mily elszántan harcolt e tanszék fenntartása érdekében, eltűrve még méltatlan megaláztatásokat is. Amikor pedig én nem nézhettem tovább az illetékes tanácsok egymással való küzdelmét és lemondtam erről a holtomig siratott állásomról: megint csak ő szerveztette meg a Belmissziói Tanáccsal a magyar titkári állást, amire akkor közegyházunknak kétségtelenül nagyobb szüksége volt, mint a magyar tanszékre. Sajnos azonban, ebben a munkában már nem sokáig állhatott mögöttem ez az én drága második Apám. Az Evangéliumi és Református Egyház megalakúlása után megszűnt a Belmissziói Tanács és a helyére szervezett Nemzeti Missziói Tanács más főtitkárt állított be, Dr. Schaeffert pedig az egyetemes zsinat nyugdíjba küldte. (Húsz évvel később íme még mindig “szüntelenül munkálkodik”!) De még volt annyi ideje, hogy a REFORMÁTUSOK LAPJA felől is gondoskodni tudjon. Arról is lehetne hőskölteményt írni, hogyan vezette át ezt a lapot szírieken és zátonyokon Bernáth Árpád, miután éveken át “forró krumpli” módjára dobálták azt a lelkészek egyik kézből a másikba. Amikor végre 40 lelkész fordúlt hozzá ennek kérésével: megengedte a mostani szerkesztőnek, hogy titkári teendői mellett el- vállallhassa e lap szerkesztését is. Tiszta szenzáció volt, hogy a már négy oldalasra lezüllött kis lapocskának az uj szerkesztésben első húsvéti száma 24 oldalon jelent meg és azóta is állandóan megmaradt mai 16 oldalán. Az első számba Dr. Schaeffer írt szép cikket e címmel: Husvétja van a Reformátusok Lapjának. Akkor alig volt több 300 előfizetőnknél. Istennek hála, ma több mint tízannyi van. A Magyar Egyházkerület megszervezése körül kifejtett munkáját már előző cikkemben érintettem. Most csak a velem személy szerint kapcsolatos dolgokról kívántam bizonyságot tenni. Pedig milyen keveset írtam még! Nem szóltam még arról a legnagyobb kiváltságról, amikor belátogathattam philadelphiai hivatalába. Nem mehettem be egyetlen egyszer sem úgy, hogy hivatalos ügyeinknek megtárgyalása után ne kezdett volna beszélgetni arról a munkájáról, amin éppen akkor dolgozott. Prédikációiból, értekezéseiből, készülő könyveiből egyik részletet a másik után olvasta fel; elbeszélgetett róluk sokszor óra hosszat is; sohasem sajnálta az időt; sohasem lehetett volna azt észrevenni rajta, hogy már szeretne véget vetni a látogatásnak — éppen az ellenkezője volt az igaz: mindig marasztott, mindig hívott, és sohasem volt alkalma ennek a szegény magyarnak azt megéreznie, hogy mennyivel fölötte áll ez a drága egyházfejedelem tudásban, bölcsességben, hitben is, de szeretetben is! Soha el nem lehet felejteni ezt a páratlan kiváltságot; egész életemben nem volt ilyen kincsem. Az én jó Édesapám termetre körülbelül akkora volt, még arcvonásaikban is volt néminemű hasonlatosság, kivált a szemek nézésében. Méltán tekinthettem hát Dr. Schaeffert második Apámnak; hiszen az én igazi Apámtól olyan korán elkerültem, vele olyan keveset éltem, beszélgettem; Isten ebben az O kiváló szolgájában küldött számomra csodálatos helyettest! Hadd mondjam meg még azt is, hogy nemcsak Apám volt, hanem Lelkészem is, sőt családomnak is lelkésze. Drága első feleségemet ő temette el; második feleségemmel ő esketett össze. Csak az fáj, hogy az utolsó években oly ritkán mehettem be hozzá. Megszűnt a philadelphiai központba bejárásom jelentéstételre, a- mióta a Nemzeti Missziói Tanács főtitkári hivatalát St. Louisba helyezték át; később pedig az én összeköttetésem is megszűnt ezzel a Tanáccsal. De azért valahányszor ebben a szomszédos világvárosban hétköznap jártam: mindig igyekeztem benézni hozzá, hacsak rövid időre is. Pedig hozzá nem rövid időre szeretnék menni. Szeretnék ott ülni lábainál mindennap és tanúlni tőle. Bölcsességet, tudást, ékesszólást, kedves humort és páratlan szeretetet. És lenyűgöző alázatosságot. Hiszen Jézus tanítványa. És hiába legkisebb: mégis a legnagyobb mindnyájunk között. Apostol. Valóban Isten küldöttje mindnyájunk életébe. Tóth Sándor
