Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-03-15 / 6. szám

12 REFORMÁTUSOK LAPJA den gonosztól, megőrzi a te lelkedet, megőrzi a te ki- és bemeneteledet!” És nem csak rossztól őríz meg, hanem megőrzi számunkra a jót. Nincs az a vaskazetta vagy modern páncélszekrény, melyben biztosabban őrizhetnéd kincseidet, mint ahogy Isten őrzi örök javaidat. Élete alkonyán Írja Pál fogságából: “Szenve­dem ezeket, de — tudom, kinek hittem és bi­zonyos vagyok benne, hogy O az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni.” Mint egy hon­talan járta a világot az ige drága értékeit osz­togatva szét zsidónak, pogánynak; ingyen vette, ingyen adta egész magát is. Végűi e földön sem­mije se maradt, csak szakadozott sátorháza; mégis, aki szegénységéből sokakat gazdagított, a világ leggazdagabb emberévé tette őt, mert olyan élet lefolytatására képesítette, amely méltcn volt a halhatatlanságra. Nem vette ki e gonosz világból, de végig megőrizte őt. Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját te rajtad . . . Semmi nem csinál akkora változást a föl­dön, a természetben, mint a világosság. Életre támaszt, felvidít, elűzi a sötétség félelmét. Min­dent láthatóvá, érthetővé tesz. Sötétségben már egy gyertyafény is nagy áldás, hát még a nap­fény! Önmagunkat azonban csak Isten világos­ságánál értjük meg. “Az Úr az én világosságom és üdvösségem! Az Úr az én életemnek erős­sége: kitől remegjek?” — énekelte boldogan már Krisztus előtt a zsoltáríró. Pedig mekkora ho­mályban élt még akkor az emberiség! Aztán egyszerre nappal lett, mikor eljött a megtes­tesült világosság és többé nem a tudomány mesterséges fénye, hanem “az élet vala az em­berek világossága”. Nem azt jelenti ez, hogy most már bárkinek is e földön egyetlen fényes, felhőtlen nyárból áll az élete. Vagy hogy a baj-bú-bűn elhomályosító és fenyegető felhőit könnyebb elűzni, mint ha valaki a londoni ködöt — vagy a délkaliforniai úgynevezett “smog”-ot akarná egyetlen kézmozdulattal szét­tépni. Hanem azt jelenti, hogy nincs az a sö­tétség, melyen át ne tudna törni az Istenarc fénye és azt visszatükröztetni ne tudná az emberarc. Az áldás egy része, hogy “Isten könyörül terajtad”. Sötét éjszakák nyomában könnyét hullatja az ég a föld epedő fűszálaira, harmatcseppekben kél a nap. “Kél és száll a szív viharja, mint a tenger vésze: Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze. Az örömnek levegőjét megtisztítja bánat, S a kizajlott búfelhőkön szép szivárvány támad.” “Fordítsa az Úr az ő tekintetét tereád . . .”, mint a jóságos atya a hazatérő tékozló fiúra, megbocsátó szeretettel. Mikor egy gyermek meg­bántja szülőjét, ennek arcán ösztönösen meg­érzi a nem-tetszést. Szorongó szívvel lesi, hova fordúl tekintete: bánatosan mellére hajtja-e még mindig, vagy már emeli és a rossz gyermekre fordítja. Nem sokáig késik a bocsánattal, amely nélkül a gyermeknek nem lehet békessége. Béke. Van-é még valami, amire annyi em­ber vágyik ma a világon, mint erre? Nem arra a gyenge, híg, izetlen valamire, amit a világ- politika nevez békének, amelyet ha ád is rövid időre, el is veheti, s amely rövid időre se elégíti ki a szívet. Ki meri mondani, hogy amikor nem volt háború, akkor mindenki bol­dog volt? Nem az a kérdés, hogy az anyagi világ mechanizmusában lehetséges-é béke; mert az atomok belsejétől a csillagokig minden szé­dítő mozgásban van, semmi nincs abszolút nyu­galmi helyzetben. De az írás beszél “az Isten­nek békességéről, mely minden értelmet felül­halad.” És ha igaz, hogy a forgószél központ­jában teljes nyugalom van, nehéz lehet-é el­képzelni, hogy e forgó világban a Teremtő tró­nusa örökké nyugalmi helyzetben van? Ezért tud ebből a mélységes nyugalomból az ember­nek is juttatni. Sokan azt hiszik, erre nincs szükségük. Elég puha a párnájuk, ha saját “jóságukkal” töltik meg. Nem akarják beismerni, hogy ál­matlan éjszakákon nem egyszer volt az a párna szúrós már eddig is; mikor pedig majd az utolsó álomra hajtják fejüket, végleg felborít­hatja állítólagos békéjüket az a kényelmesnek mondott párna. Én inkább becsületes Bibliámat teszem fejem alá, amely egész életemben arra tanított, hogy szeressem, amit Isten szeret, gyű­löljem, amit Isten gyűlöl. Ha annyi jócseleke­detem maradna is utánam, mint az égnek csil­lagai, ezek mind elhalványulnának a Világ Vi­lágosságának színe előtt. Az Úr az én világos­ságom és üdvösségem! Áron óta minden pap­nak csak ajkairól hangozhatott a béke áldása, a mi Főpapunk azonban saját életében és ál­dozatában közli ezt velünk: “Az én békessége­met adom néktek!” S hogy mindez nem emberi hitető beszéd, befejezésül hozzá teszi az Úr: “így tegyék az én nevemet reád, hogy megáldjalak!” Ez a pecsét ratifikálja az áldást. Nagyon komoly dolog ez. Mikor tehát Krisztus hármas tiszté­ről énekelünk, igazán, őszintén kell hogy kérjük: “Mi Terólad neveztetünk, Óh, vidd végbe, hogy életünk Keresztyénhez illő legyen, És szép nevünknek megfeleljen: Mert Királyunk azért lettél!” Az áldás nem változik, mert Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom