Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA FOGOLYKÉNT A SZABADSÁG HAZÁJÁBAN Irta: Dr. Vassady Béla A “szabadság hazája” természetesen Amerika. A “fogoly” pedig e sorok írója. Mert több mint tíz esztendőn át fogolyként kellett élnem a szabadság hazájában. Nemrég halt meg egy barátom. Doylestown, Pa.-ban volt lelkipásztor. Dr. Charles Freeman- nek hívták. 1946 óta, valahányszor találkoztam vele, rendesen felhívtam figyelmét kiváltságos helyzetére. Mert ő, mint bennszülött amerikai állampolgár, nevének megfelelő módon élhetett: szabad emberként a szabadság földjén (as a free man in a free country). Az én életemből viszont épen ez hiányzott: a szabad ember kötöttség-mentes életstílusa és vonalvezetése. “Fogoly” voltam és “fogoly” maradtam, mindaddig míg fel nem szabadítottak. És a “sza- badítás” ép azoktól érkezett, akikért magát a fogságot is vállalnom kellett. Óhazai testvéreinktől. Saját magukat nem sikerült felszaba- dítaniok, de nekem visszaadták szabadságomat. S felszabadult lelkem borús boltívei azóta is szünet nélkül visszhangozzák Kossuth Lajosnak jól ismert szavait: “Leborulok e nemzet nagysága előtt!” Követség láncokban 1946 áprilisában léphettem, életemben harmadszor, Amerika földjére. Még pedig az óhazai egyházak követeként. S húsz teljes hónapon át kellett viselnem ezt a követséget — súlyos láncok között. Legsúlyosabb kétségtelenül a szabadon nem szólhatás lánca volt. Pedig ép azért jöttem Amerikába, hogy beszéljek. Csaknem hétszáz alkalommal szólhattam az amerikaiakhoz prédikáció, előadás, vagy felolvasás keretében. Az ország legnagyobb egyházai, egyetemei és szemináriumai nyitották meg előttem ajtajaikat. Körútam nyomán ezerszámra indultak meg a szeretetcsomagok s az Egyházak Világtanácsa keretében folyó egyházi újjáépítés megannyi ösvényén és csatornáján át fennakadás nélkül szolgálhattam a könyörülő szeretet és segítés ügyét. Csak egyet nem tehettem meg: nem vihettem — legalább is nyilvános beszédek formájában — hallgatóim elé Magyarország jövőjével kapcsolatos aggodalmaimat. Több ok miatt nem tehettem ezt. Először is azért, mert legközvetlenebb szeretteim (feleségem, gyermekeim) akkor még Magyarországon voltak. S itteni körútam folyamán mind gyakrabban tapasztalhattam, hogy a kommunisták titkos megfigyelése alatt állottam. Azután a Magyar- országra való visszatérni akarásom is óvatosságra késztetett. Végül pedig azt is állandó megfontolás tárgyává kellett tennem, hogy itteni nyilvános szókimondásom miatt — még ha magam nem is térnék vissza hazámba — azokat az egyházakat érhetné bántalom és hátratétel, amelyeknek képviselője voltam. Nem volt tehát más választásom: alázattal hordoznom kellett a reám bízott követséget, a szabadon nem szólhatás láncai közepette. “Testamentumot, szörnyűt írni” 1947-ben, két esztendőre, a princetoni the- ologiai szeminárium hívott meg vendégprofesz- szoráúl. Ez a meghívás lehetővé tette családomnak Amerikába jövetelét. De még az ő megérkezésük sem jelentett változást, mert hiszen ígéretünk és vágyunk egyaránt az “óhazához” kötött s 1949 nyarára terveztük visszatérésünket. Könnyebbséget mindössze csak az hozott életembe, hogy legalább feleségem megoszthatta velem a nyilvánosan nem szólhatás nyomasztó láncainak hordozását. 1948 nyarán, az óhazai egyház képviseletében részt vehettünk az Egyházak Világtanácsának első, amsterdami gyűlésén. Ott találkoztunk a többi magyar képviselővel. Ott értesültünk az Amerikát járt Ordass Lajos lutheránus püspök letartóztatásáról. Drámai beszélgetések emlékei rajzanak fel bennem, valahányszor Amsterdamra gondolok. Ott lett nyilvánvalóvá számunkra az, hogy — legalább is egyelőre — nem volna tanácsos a hazánkba való visszatérés. Mert a Nyugattal való rokon- szenvezésünk miatt, koholt vádak formájában, Sztálin magyar pribékjeinek vasökle reánk is azonnal lesújtott volna. De egyéb körülmények figyelmeztető összejátszása is arra késztetett, hogy végül is az Amerikában maradás mellett határozzunk. A magyarországi református egyház vezetőségéhez vérrel és könnyel Írott akkori lemondó levelemre még most sem tudok úgy visszagondolni, hogy ugyanakkor eszembe ne jutna Ady Endre egyik legszomorúbb versének ez a két sora: “Testamentumot, szörnyűt írni, És sírni, sírni, sírni.” S ez az én akkori “testamentumom” az óhazai testvérek fogságának itteni megértő hordozására való erkölcsi elkötelezés pecsétjével volt ellátva.
