Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-12-15 / 22. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 A MEGLÁTOGATOTT PLÁNÉTA Történt egyszer valamikor, hogy egy nagyon fiatal angyalt egy idősebb és tapasztaltabb angyal körűlvezetett a világegyetemen, hogy megmutassa annak ragyogását és dicsőségét. Igazat megvallva, a kis angyal már kezdett fáradt is lenni és egy kicsit már unta is a dolgot. Sebesen forgó csillagképleteket és égő napokat és végtelen távolságokat kellett megnéznie az égitestek világának halálos hidegségében, és úgy tűnt fel előtte, hogy bizony mindebből rettentő sok van. Végűi azt a csillagrendszert mutatta meg neki társa, amelyiknek ez a mi plánéta-csoportozatunk csak egy kicsike része. Amint közelebb érkeztek ahoz a fényes csillaghoz, amit mi a mi napunknak nevezünk és a körülötte forgó plánétákhoz, az idősebb angyal rámutatott egy pici és inkább jelentéktelen gömbre, ami nagyon lassan forgott a tengelye körűi. A kis angyal előtt, akinek a lelke tele volt azoknak a roppant nagy dolgoknak a dicsőségével, amiket látott, olyannak látszott az egész, mint valami kis piszkos tennisz-labda. “Az a kívánságom, hogy ezt nézd meg különös figyelmességgel” — mondotta neki az idősebb angyal, míg ujjával földünkre mutatott. “Hát én bizony nagyon kicsinek és mondhatnám piszkosnak látom” — felelte a kisebbik angyal. “Micsoda a rendkívüli rajta?” “Ez a Meglátogatott Plánéta” — mondta ünnepélyesen az idősebbik angyal. “A ‘meglátogatott’?” — kérdi a kisebbik. “Talán csak nem azt akarod mondani, hogy...” “De éppen ezt akarom mondani. Azt a golyóbist ott, ami előtted oly méltán látszik kicsinek és jelentéktelennek, sőt azonfelül még nem is nagyon tisztának, meglátogatta a mi ifjú Dicsőséges Fejedelmünk.” És e szavaknál az angyal tisztelettudóan meghajtotta fejét. “Hát ez hogy történt?” — tudakolta a fiatal angyal. “Azt akarod velem elhitetni, hogy ez a mi nagy és dicsőséges Fejedelmünk, az Ő teremtésének e csodái és ragyogásai közűi, meg a többi más millió csodák közűi, amiket még nem is láthattunk most — lement volna személyesen erre a kis ötödrangú plánétára, ami csak akkora mint egy labda?! Miért tett volna Ő ilyesmit?” “Az nem a mi dolgunk” — válaszolt az idősebb angyal kissé mereven — “hogy kérdezgessük az Ő cselekedeteinek a miértjét, bár annyit megmondhatok neked, hogy az Ő elhatározásainál semmit sem számít a dolgoknak a nagysága vagy a száma, mint ahogy te ezekre nézel. De hogy Ő tényleg elment oda, ezt tudom és tudja itt a mennyben mindenki, akinek fogalma van az itt történő események felől. Ami pedig azt illeti, hogy miért lett eggyé őközűlük: — hát ugyan bizony hogyan látogathatta volna meg őket másképpen?” A kis angyal arcán szemmel látható volt nem-tetszésének a borzadása. “Azt akarod nekem mondani, hogy Ő olyan mélyre alázta meg magát, hogy egy lett ezek közűi a csúszó-mászó teremtmények közűi, akik azon a lebegő labdán laknak?” “Igenis ezt mondom, de azt is hozzáteszem, hogy O bizony rossz néven venné tőled, ha azokat ‘csúszó-mászó teremtményeknek’ neveznéd, még hozzá azzal a lenézéssel, mi hangodból kiérzik. Mert Ő — bármily különösnek tűnjék is ez fel mi előttünk — szereti azokat. Azért ment le őket meglátogatni, hogy felemelje őket magához, hogy Ö hozzá legyenek hasonlók.” A kis angyal elképpedt. Ez a gondolat messze túljárt azon a határon, mit ő megérthetett. “Zárd csak be egy kicsit a szemeidet” — mondta az idősebbik angyal — “és majd visszamegyünk egy kicsit abban, amit időnek neveznek.” Míg a kis angyal bezárta szemeit és mind a ketten közelebb jöttek a forgó labdához, ez egyszerre csak megállóit forgásában, aztán nagyon gyorsan visszafelé forgott egy ideig, míg végre megint visszatért egyenletes keringéséhez. “No most nézz oda!” — és amíg a kis angyal úgy tett, mint társa mondta, a földgömb homályos felszínén itt is, ott is, kis fényvillanások tűntek föl, némelyik csak pillanatokig tartott, mások rövidebb-hosszabb ideig világítottak. “Mi az, amit most látunk?” — kérdezte a kis angyal. “Most úgy látod ezt a kis világot, ahogy évezredekkel ezelőtt élt” — felelte társa. “Mindegyik felvillanáson vagy fényragyogáson át, amit látsz, az Atya tudása és bölcsessége tört be a földön lakó emberek eszébe és szivébe. Láthatod, hogy nem sokan tudják meghallani az Ő hangját vagy megérteni az Ő izenetét, pedig Ő szelíden és csöndesen ugyan, de állandóan, minden időben beszél hozzájuk.” “Miért olyan süketek és vakok és értelmetlenek?” — kérdezte a fiatal angyal felháborodva. “Nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk fölöttük. Mi, akik a Fényességben lakozunk, még elképzelni sem tudjuk, hogy mit jelent a sötétségben élni. Mi zenét hallunk és Hangot, mint sok vizeknek zúgását, életünk minden napján — de őnáluk ott lent a földön — nagy a sötétség, és nagy a lárma és sok a megtévesztés. Csak azok a kevesek, akik csöndesek és alázatosak és bölcsek, csak azok tudják meghallani az Ő szavát. De vigyázz csak: pár perc múlva valami nagyon csodálatost fogsz látni!” A föld pedig ezalatt tovább forgott és keringett a nap körűi, és egyszerre csak, nagy hirtelenséggel, a földgömb felső féltekéjén, világosság támadt, parányi, de oly erős ragyogású,
