Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-09-15 / 16. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA szolgák a papok, sőt még a püspökök között is. De ha voltak — már pedig sokkal nagyobb számmal voltak! — olyanok is, akik szolgálat és ehez illő megalázkodás helyett méltóságra, uralkodásra és hatalomra vágytak és ezt el is érték: mindezt csakis annak a hivatalnak vagy rangnak a birtokában tudták megtenni, amire őket beállították. Ezért nem elég az egyént kárhoztatnunk a hatalmi visszaélésekért, hanem hibásnak kell tartanunk azt a hivatalt is, ami minderre alkalmat adott. Kiváltképpen akkor, ha erre semmiféle igazolást nem találunk sem a Szentírásban, sem az őskeresztyén egyházban. Lapunk terjedelme, sajnos, csak rövid rámutatást enged ez állításunk igazolására.) Az ujtestamentumból tudjuk, hogy az őskeresztyén egyháznak két hivatala volt a lelkek gondozására: az apostoloké és a diakónusoké; ez utóbbiak látták el “az asztalok körűi” való munkát is, vagyis a szegényebbek testi gondviselésének a feladatát. Az apostolok tisztét aztán más helyeken, valamint haláluk után, mások töltötték be, akiknek megjelölésére az uj testamentum többféle nevet vagy címet használ, de ezeknek mindegyike ugyanazt az egy hivatalt jelenti: püspök, presbiter, pásztor, vigyázó — ma pedig ezek helyett rendesen azt mondjuk, hogy “lelkész”. Pál apostol amikor Filippibe ír, jókívánságait az ott- lévő “összes szenteknek” küldi a “püspökökkel és diakónusokkal együtt”. Vagyis az igét hirdető presbiterekkel és a szegénygondozást végző diakónusokkal együtt. Mai értelemben vett püspökök bizonyosan nem voltak akkor még Filippi- ben, még hozzá többes számban! Mikor pedig az efézusi presbiterektől búcsúzik, kéri őket, hogy viseljenek gondot az egész nyájról, “mely felett a SzentLélek titeket püspökökké tett”. (A magyar fordítás vénekről meg vigyázókról beszél; a görög eredeti a preszbiterosz meg az episz- koposz szavakat használja, utóbbit igei formájában.) Timótheushoz is csak két hivatalról ír első levelében: a püspökségről meg a diakónusról, és leírja azokat a követelményeket, amiket az egyház e két tisztségének betöltőitől meg kell kívánni. Péter apostol is mind a két szót használja, amikor a vele egy hivatalban lévőket inti, hogy mint presbiterek, híven legeltessék a nyájat, vigyázzanak rá gondosan, ügyeljenek rá (ez az episzkoposz első értelmű feladata). A régi egyházi atyák (Jeromos, stb.) is feljegyezték, hogy az őskeresztyén egyházban a püspök meg a presbiter egy ugyanazon fogalmat jelentett. Ebben az egyház későbbi szabad történetírói egyáltalán nem is kételkednek. Álmélkodunk Isten bölcs gondoskodásán és kegyelmén, amivel a keresztyén egyház szolgálatából így előre kivette a rangok fokozatát, ami örökös kísértés lehetett volna az egyházi szolgák egyéni hiúságára vagy ambíciójára nézve! Ám ez isteni gondoskodás dacára is elbukott az egész presbiteri intézmény. Ők maguk választották külön és állították fel a külön papi rendet és emelték azt az egész egyház fölött uralkodó osztállyá, úgy hogy ma már a római egyházban szava csak a papi rendnek van, a népnek a kötelessége pedig az engedelmeskedés. A keresz- tyénség e meghazudtolása aztán, az elmúlt másfélezer esztendő alatt, nemcsak nemzetek egész sorának okozta végzetes tragédiáját, hanem megszámlálhatatlan millióknak a személyes bizonyságtételétől fosztotta meg embervilágunkat. A sokféle közbenjárási korlátozás elzárta »előlük az élő Krisztussal találkozás lehetőségét, az Idvezítő helyére besikkasztott Egyház levette róluk a személyes felelősség terhét vagy kiváltságát — hogyan fejlődhetett volna hát ki bennük az, amivé Krisztus jött felmagasztalni mindnyájunkat: a KERESZTYÉN, az Isten Gyermeke?! Mindeddig még a reformációnak sem sikerűit ezt a rettentő eltévedést helyreigazítania. Fontos más körülmények is közreműködtek abban, hogy a közfigyelem elterelődött e minden más tényezőnél több kárt okozó végzetes megtévelyedéstől. Az ezerévnél is hosszabb ideig tartó lelki elnyomatás rabságából történt felszabadúlásnak hatása, szinte világszerte, akkora szabadosságot vont maga után, amiből a keresztyénség uj botránya állott elő: az evangélium tiszta tanítását kereső felekezeteknek semmivel nem menthető nagy szétszakadozottsága. Az így életrehívott versengés segített az egyházat oly roppant méretű intézménnyé felfejleszteni, aminek minden részletre kiterjedő bonyolúlt gépezetében szinte napról-napra jobban látjuk páratlan magasságokba emelkedett technikai civilizációnk másolatát. Jó úton járunk? Nem lett-é az Egyház is túlságosan Világgá — egy másik világgá a rég meglevőben — és nem ennek a szervezetét és működési módjait próbálja utánozni és nem ezért erőtlenedett-é el az imádkozása a SzentLélek újabb kitöltetéséért?! Uj meg uj hivatalok felállítása, papírfogyasztásunk tömkelegé, gyűlésezéseinknek szinte folytonossága mind nem pótolja azok hiányát, akik újjászületve MÁS emberré lettek és elszakasztották magukat a világtól. Miért ilyen kevés ezeknek a száma? Azért, mert NEM ELÉG az ígehirdető presbiterek száma és munkája, kivált hogy még ezek közűi is soknak gyönge a bizonyságtétele és kenyérkereseti pályává alacsonyodott le az el- hívatása. Ilyen körülmények között az EGYHÁZ MEG- ÚJÚLÁSÁT egyedül a királyi papságtól várhatjuk. Ha minden keresztyén nem csupán egyházának, hanem a KRISZTUSNAK válik cselekvő tagjává. Ha megtelik SzentLélekkel és elindúl az evangéliumot hirdetni. Tehát nem “tagsági díjaival” próbálja megszerezni a maga beléptijegyét a mennyországba és az idvességbe, hanem odaáll folytatni azt, ami híjjá van a Krisztus
