Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-09-15 / 16. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 szenvedéseinek, a maga testében, az Ő testéért, ami az Egyház. Ha MINDEN HÍVŐ eleget imádkozik ahoz, hogy őt, mint aki naponként ön-magát áldozza meg, a mi Főpapunk a maga áldozópapjává kenje fel és kitöltse rá SzentLelkét, akkor az ígehirdető presbiterré vált keresztyénben többé nem az intézmény működik, hanem maga az Úr Jézus Krisztus. Ez lesz az Ő Országának eljövetele, amiért mindnyájan imádkozunk. — CSAKHOGY — vájjon lehet-e reménységünk arra, hogy felrázhatjuk mostani ön-elal- tatásukkal annyira elégedett híveinket és folyósíthatjuk az Egyháznak ezt a “befagyasztott nagytőkéjét”, ha az előttünk csodálatosan kibontakozó uj látóhatárok hajnalhasadásának iránya helyett visszafelé akarjuk vezetni őket a múlni kezdő sötétségbe?! Lehet-é reménységünk arra, hogy híveinket oda tudjuk emelni magunk MELLÉ az evangelizálás munkájába, ha lerombolása helyett inkább még emelni próbáljuk azt a kerítést, ami őket, a presbitereket, többi ígehirdető presbiter társaiktól elválasztja és az ő királyi papságuk tündöklő fényét a mi püspöki rangunk színpadi kivilágításával próbálja elhomályosítani? Nem haladás volna ez, hanem visszaesés. — Szülőhazánk sok szép emléke még itteni életünknek is drága és féltett kincse. Hagytunk azonban ott hátra olyasmit is, amit jobban szeretünk elfelejteni. Ha ezek közül akarunk átplántálni valamit ide is: akkor valóban semmit sem fejlődtünk az itt töltött hatvan vagy hetven esztendő alatt. Pedig a keresztyénnek fejlődnie kell. “Mikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy ítéltem, mint gyermek. Mikor férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekes dolgokat.” Alólírottnak határozott meggyőződése az, hogy az Amerikában élő magyar református keresztyén már jobban látja azt az útat, amelyen nekünk járnunk kell. Megértette, hogy nem az egyház a cél, hanem Isten Országa és abban a Krisztus uralkodása. Amihez nem embereknek a felmagasztaltatása kell, hanem a Krisztusé. Neki kell emelkednie, nekünk pedig alá kell szál- lanunk. Még a halál árnyékának a völgyébe is. Aminthogy a magyar keresztyénre most ezt a sorsot mérte ki az Isten. Csak Ő tudja miért kellett minket megaláznia. De mi is tudjuk, hogy megérdemeltük. És azt is tudjuk, hogy az lesz javunkra, ha engedelmesen és alázatosan visszük mi is a magunk keresztjét Urunk után. A Golgothán járunk. Alólírott, mint Isten igéjét hirdető presbitertárs, a legszentebb szolgálat (Verbi Divini minister: az Isten igéjének szolgája) pályájára lépése óta elhatározott és engesztelhetetlen ellenfele mindennek, ami az egyházban a papuralom (hierarchia) érdekeit vagy esélyeit szolgálja. Az Amerikai Magyar Református Egyház pásztorait és tagjait mind őszintén szeretett testvéreinek tartja és vallja. Ezért kéri őket, SAJÁT ÉRDEKÜKBEN, de mindnyájunk hitének érdekében is kéri, hogy Egyházuk ujjászervezési tervéből éjtsék ki a püspöki hivatal beállítását. — Nem tartaná magát igazi testvérüknek, ha nem szólott volna, bár jól tudja, hogy olyanok is lesznek, akik kétségbevonják jóindúlatát. Ennél azonban sokkal fontosabb volt az az érzése, hogy Krisztus szerelme kényszerítette. Tóth Sándor VISSZHANG a Magyarországban folyó lelki megújulás baráti híreire (Befejező közlemény) A második jellemző magatartás a megújúló igehirdetésben a HIT hangsúlyozása. Azé a hité, amely nemcsak vasárnapi szokás, hanem a Kereszt és a Feltámadás titkának a megértése, a Krisztus erejének megtapasztalása, a bűnbocsánat hatalmának életté válása. Ahol nincs bűn- ismejet, ott a Krisztus váltságmunkája is unalmas gyakorlatiatlanság. Ahol azonban rászakadnak az emberre bűnei, ott a Krisztus felmagasz- taltatik. — Mi itt Amerikában, gyakran még evangélizációs körökben is, élettanácsok prédi- kálását várjuk az ígehirdetőktől, vagyis azt, hogy hogyan győzedelmeskedjünk MI a gondok, félelmek, bizonytalanságok felett — és emiatt igen gyakran elsikkad a Krisztus keresztjének központi jelentősége. Magyar református népünk sokszor még a kereszt emlegetésétől is megriad, s azt gondolja, hogy mi azért vagyunk reformátusok, mert mi nem hiszünk a keresztben. Persze a kereszt önmagában nem is sokat jelent — de mint a Krisztus értünk hozott áldozatának a szimbóluma olyan drága érték volt magyar református őseink számára, hogy Magyar- országi Református Anyaszentegyházunknak még a hivatalos pecsétjébe is belevésték, amint a Biblián nyugvó Bárány a keresztes zászlót tartja magasba. így van ez most ismét odahaza. Amikor bűnbánó könnyeiken átragyog Isten megváltó szeretetének napsugara, akkor megint dalba kap a szív és a keresztről énekel. íme egy nem régen született példa: “Drága kereszt a Golgotán! Rólad a béke árad rám. Rajtad Megváltóm vérezett: Áldott vagy nékem, szent kereszt! Áldott kereszt, csodás kereszt, Üdvösség, élet szerzője te! Nyisd meg szemem, hadd lássam Őt: Jézus, az értem Szenvedőt!” Egy hazai ígehirdető pedig így fejezi ki ezt a titkot: “Péter életében megtörténik az, hogy megtagadja Jézust. De Bütösi János
