Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-09-15 / 16. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 5 A PÜSPÖKSÉGRŐL Amerikai és külföldi református testvéreink mindig csodálkozással értesülnek arról, hogy a magyar reformátusoknak püspökeik is vannak. Kérdezősködéseikre aztán magyarázni próbáljuk, hogy miért és hogyan maradt meg a középkori római egyháznak ez a kinövése köztük. Ez nem könnyű feladat, mert a magyar történelem ala­pos ismerete szükséges ahoz, hogy meg tudják érteni a mohácsi vész után bekövetkezett rop­pant változásokat, a római egyház nagy meg­rendülését, az uj evangéliumi igehirdetésnek rohamos terjedését és a magyar nemzetnek fokozatos átállását a “latin vallásból” előbb a “német vallás” (lutherizmus), azután pedig a “magyar vallás” (kálvinizmus) egyházaiba. Ezek­nek gyors elszaporodása természetszerűleg szük­ségessé tette a felekezeti alapon való szervez­kedést: egyházmegyék, majd egyházkerületek alakultak ki. Ezek élén esperesek és szuperin­tendensek állottak, Erdélyt kivéve, hol először találkozunk református püspökkel (protestáns fejedelmek alatt). De már a tiszáninneni ke­rületben akkora a borzadás és félelem a püspöki névtől és jellegtől, hogy ott inkább egyházkerü­letet sem szerveznek, hanem csak négy egyház­megyét, amiket espereseik ugyanolyan hatás­körrel (és ugyanolyan jól) kormányoztak, mint másutt a szuperintendensek az ő egyházkerüle­teiket. Még akkor is, mikor egyházkerületük végre megalakúi, annak élére csak szuperinten­denst állítanak és ennek ezt a nevét tartják, ameddig csak tarthatják. Köztudomású, hogy a teljes püspöki cím és rang nem is lett egyete­mesen elfogadott, elismert és használt méltóság egészen az 1885.-ik évig, amikor újjászervezték a magyar országgyűlést és annak felsőházába, a nagyszámú római katholikus püspöki karral szemben némi ellensúlyozás gyanánt a két pro­testáns felekezet hivatalban legidősebb három­három püspökét és főgondnokát is felvették a főrendek közé. így hát pontosan a történelmi tényállást fejezzük ki, amikor azt mondjuk, hogy Magyarországon a református püspökség sok­kal inkább politikai, vagy ha így jobban tetszik: egyházpolitikai, mint egyházi alkotás. Ezért nem tudta a megreformált egyház lerázni magáról ezt a hozzá többé nem illő középkori maradékot. Az utódállamokban is bizonyosan nemzetiségi avagy politikai érdekeket kívántak szolgálni az ottani elnyomatásban élő testvéreink uj püspök­ségeik felállításával. Mindezeket nemzeti vagy politikai és egyházpolitikai szempontból meg lehet magyarázni, talán még védeni is lehet; de igazolni semmiképen nem lehet sem a refor­máció, sem pedig az őskeresztyén egyház állás­pontján, ami kettő tulajdonképen egyet jelent: Krisztus Urunk tanítását. Urunk arra tanította tanítványait, hogy aki nagy akar lenni köztük, legyen a többinek szol­gája, aki pedig első akar lenni köztük, legyen mindnyájuknak a cselédje — és önmaga példáját adta: “Az Ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságúl sokakért.” Nem hogy papi feje­delmet nem állított közéj ök, de egyetlenegy papot sem vett fel tanítványai közé. Kétség nélkül azért, hogy senki meg ne próbáljon oda- állani az Őbenne hívők és az Isten közé, vagy a hívő meg a Krisztus közé, Aki egyedül és egymaga a Közbenjáró. Hűséges tanítványai nem is állítottak fel semmi papi hivatalt az őskeresz­tyén egyházban: egyetemessé tették az igét hir­dető királyi papságot. A későbbi idők alapvető és végzetes eltévelyedése a külön papi rend fel­állítása volt; ebben aztán az egyéni ambíciók és hatalmi törekvések kifejlesztették a különböző rangokat: így lettek püspökök, érsekek, archi- mandriták és pápák. Óh milyen nehéz volt mindezektől megszabadítani a keresztyénséget! Nem is sikerűit teljesen: máig sem tisztúlt meg az egyház, a reformációt nem lehetett befejezni. Ezért nem is szabad soha befejezni, hanem foly­tatni kell állandóan, legalább is addig, amíg a külön papi rend meg nem szűnik. Mert az egy­ház MINDEN MÁS megromlásának ez volt az igazi oka. Ezt az emberi kitalálást, ezt a külön papi rendet és ennek az uralmát, a hierarchiát, kellett védelmezni és megerősíteni MINDEN MÁS emberi kitalálással. Az öt többi szentség, a mise, a ceremóniák, a Mária-tisztelet, a szentek és ereklyék kultusza és MINDEN MÁS talál­mány mind ugyanazt a célt szolgálja: a külön papi rendet védi és erősíti. Ezeknek az emberi kitalálásoknak azért ad­tuk ezt a nevet, mert közülük egyetlen egyet sem lehet a Szentírásból igazolni. A külön papi rendet sem. Az egész ujtestamentüm hangsú­lyozza, hogy nekünk csak egy papunk, még pedig Főpapunk van: Jézus Krisztus. A pap áldoz: Ő önmagát áldozta meg és mint az élet minden más tényére nézve, úgy erre nézve is azt kívánja, hogy követői ebben is Őt kövessék: ne mást akarjanak áldozni (sem állatot, sem termést, még csak kenyeret és bort sem), hanem saját önnön életüket adják oda “élő hálaáldozatúl Neki”. A keresztyén egyház minden tagjának ilyen pap­nak kell lennie: ebben áll az egyetemes vagy királyi papság. Ez pedig a reformációnak az egyik legfontosabb sarkalatos alapelve. Az őskeresztyén egyház nem is papi rendet állított be az apostolok munkájának folytatására, hanem magának Krisztus Urunknak a példájára a SZOLGÁLAT folytatására állított be két hi­vatalt. (A külön papi rend is ezt a szót hasz­nálja a maga igazolására, de a történelem iga­zolja, hogy a papi rend szolgálata hamar elfajúlt a papi rend uralmává, amit a hierarchia szó jelöl. Kétségtelenül voltak az évezredek alatt kiváló

Next

/
Oldalképek
Tartalom