Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-01-15 / 2. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 9 néhány ezer lábat igen gyorsan tettünk volna egyenesen lefelé. Oppel kocsink egymás után vitt a vasolds- bergi, feldkircheni, neuseigbergi, anstatti, kain- bachi, lassnitzhőhei táborokba. A leghajmeresztőbb “ride” Obersaler bei Liezenbe vezetett. Két menekült magyartól megtudtuk, hogy a hegyen ötvenkét menekült lakik egy gazdánál. Azt mondták, hogy “jeep”- kocsival fel lehet menni, de máskülönben gya­log közlekednek. Mi nagy merészen elhatároz­tuk, hogy megpróbáljuk a hegyre felmenetelt a mi kis német kocsinkkal. Sötét volt, mire nekiindúltunk. Az út mindig jobban és jobban kanyargóit és folytonosan fölfelé vitt. Kerítés itt sem volt. A motor már köhögött a meg­erőltetéstől. Az egyik kanyarodónál, amikor német barátom nem hajtott elég sebesen, el is állott a gép. Vájjon meg tudjuk-e újra in­dítani? Hátrálni sem lehetett, mert az út egyenesen lefelé ment: ott a fék nem lett volna elég. Bizony nehéz percek voltak ezek ott a hegyoldalban és éjszakának idején. De a német kocsi egyszer csak nekiadta magát a hegynek és meg sem álltunk, amíg a tetőre nem érkeztünk. Ott tudtuk meg, hogy ez a “domb” 3,500 láb magas volt. Az egész autó füstölt. Mindezeknek tetejébe pedig csak két reformátust találtunk azon a helyen. De egyért is szívesen tettük volna az útat. GONDOLATOK JANUÁRBAN Irta: Dr. Takaró Géza A nép gyermeke volt. “Poéta-gyilkoló ugar­ból” nőtt fel. Korán kezébe vette a vándor­botot. Cigány-bakával osztotta meg szalmazsák­ját, mert gyűlölték, amint észrevették magasabb műveltségét. De nem magát sajnálta, mikor tenyerébe temette bús fejét: “Már rég nem sírtam, s imé most Pillámon egy könny rengedez. Magyar nép, vájjon hajnalodnak Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?” Január elsején született. De nem csak ezért jut eszünkbe, hanem mert ő tette fel a nagy kérdést: rabok legyünk vagy szabadok? Akkor “A Kárpátoktól le az Al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a Magyar.” Ma a haza földje kisebbre szőri tva, de nem csak a haja, maga a nép is nagyobb terü­leten szétszórva, mint valaha ezeréves történe­tében. Csak egy a vigasztalása: többen szere­tik, mint valaha. És neve megint szép: méltó régi, nagy híréhez! De lesz-e neki még valaha jó napja? Örüljön-e, búsúljon-e? Ez a most kezdődő lesz-e már a vig esztendő, melyet annyiszor kért himnuszában? Nem látunk a jövőbe. A derülátó optimista felteheti rózsaszínű szemüvegét. Csak jót vár, mint a könnyenhívő kopasz, akinek azt ígéri az olló és borotva művésze: “Most igazán van egy kitűnő szerünk, nyomában még a tojás­héján is kinő a szőr!” Mire a mi optimistánk lelkesen feleli: “Nagy üveggel adjon, csomagol­jon hozzá fésűt és hajkefét is!” A pesszimista viszont kormos szemüvegen néz a jövőbe és jósol: 1960. Esetleg előbb. Az atomháború rö­videsen végzett a földdel. Egy szál ember nem maradt. Se egy fűszál. Valahol barlang mélyé­ből két kis állat mászik elő. Pislogva nézik a rettenetes pusztulást. Fejét vakarva szól egyik majom a másiknak: “No, most kezdhetjük újra . . .” — Hagyjuk a színes szemüvegeket. Lás­sunk mindent úgy, ahogy van. Eddig azt mond­tuk: ha a vége jó, minden jó. Most forditsuk meg: ha a kezdete jó, akkor minden jóra for- dúl. A második háború után kijött magyar követ így kezdte beszédét: “Valahol utat vesz­tettünk . . .” Azóta mindig mélyebbre vitték a magyart vak vezetői az ősvadonban. Ha en­gedik, magától is rátalált volna a kivezető útra. Uj utak. Amerika úti-térképe pókháló sűrű­ségű. Milyen lesz, amikor a következő évtized alatt elköltjük azt az 50 billió dollárt, amit háromnegyedmillió mérföldnyi útépítésre meg­szavaztak! A szovjet-unió is kedvet kapott, nagy útépitési programmja egyfelől a kelet­nyugati utazás előmozditását, másfelől Moszkva gyors kiürítésének eshetőségét tartja szem előtt. Guatemala óriási, eddig érintetlen és kiaknázat­lan területeket akar elérni újabb 1300 mér­földnyi út épitésével. Svédország, ahol a leg­gyorsabb tempóban szaporodik az autó Európá­ban, delegációt küldött Amerikába az útépítés tanulmányozására. Éhez értünk, de azt még nem tudjuk, hogyan oldjuk meg az utazási katasztrófák kérdését. Most karácsonykor ismét rekordot törtünk. Az élet útjai pedig még bo- nyolúltabbak, a keresztezésekkel az önzés még több áldozatot követel. Uj úttörők. Egy londoni élelmes ember, aki autóbuszokat járat a város megtekintésére, ezt a feliratot függesztette ki: “Jó dolog a tér­kép, de jobb egy vezető.” Izrael kormánya 300 jelzőtábla felállítását határozta el a bibliai s egyéb történelmi helyek megjelölésére, de egy jó zsidó vagy arab vezetővel többre megyünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom