Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-01-15 / 2. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA lucska messze a főútvonaltól. Hallottuk, hogy itt is van egy magyar menekült-tábor s így elmentünk. Mert hiszen az volt a feladatunk, hogy azokat keressük fel, akiket senki sem regisztrált, és ha mi nem megyünk el, akkor senki sem megy el hozzájuk. A táborban éppen megebédeltek és már indúltak a faluba sétálni, vagy valamiképpen elszórakozni, mert munkát vállalni nem volt szabad neki. Érdeklődésünkre csak egy reformátusról tudtak és az sem volt jelen, mert már felment a kastélyba. Én már csak arra emlékszem, hogy “Samu bácsinak” hívták. Nevét regisztráltuk, korát hozzávetőlegesen megállapítottuk, úgyszintén születési helyét is. Két nap múlva a gráci állomáson, amint a hatszázas csoport indúl Amerikába, bemutatnak a Samu bácsinak, aki elmondja, hogy Dr. Vas- sady Béla theológiai tanárunknak gyermekkori pajtása. Ugyancsak Schloss Kainbergben történt, hogy amint kiindúlni akartunk a faluból, egy fiatal fiú szaladt fel a dombon és kiáltozta: “Várjanak! várjanak! Én is református vagyok! én is református vagyok!” Amikor az adatait bediktálta, így szólt hozzám: “Nekem is vannak rokonaim Amerikában!” Nagy érdeklődéssel kérdeztem tőle, hogy hol? — “Wallingfordon” — mondta a fiú. Amikor pedig megmondtam neki, hogy én vagyok a wallingfordi református lelkész, hamar kiderült, hogy Vas Antaléknak a rokona, akik a mi református közösségünknek régi és megbecsült tagjai. Csak kevésbe múlt, hogy Szécsi Gyula nem maradt abban a kis faluban. De mert kiáltott: meghallgatásra talált. Kicsi a világ — de mily nagy az Isten kegyelme! Mit mondtak a szabadság-harcosok? Megkérdeztem a fiatal szabadság-harcosokat, hogy miért kezdték el a harcot, hiszen pontosan ők voltak azok, akiket az orosz kommunizmus egyenesen a maga számára nevelt, így feleltek: “A szabadságharc teljesen a népé volt. Nem anyagiak miatt tettük; bár nem volt sok, de mégis volt két öltő ruha, egyik hétköznapra, a másik ünneplő. Ennivaló is volt — de egy dolog nem volt: szabad levegő — és mi ezért harcoltunk!” De hogyan mertek szembeszállni az orosz túlerővel? Hogyan tudták, hogy mit kell tenni? Ezekre a kérdésekre ezt a meglepő választ kaptam: “A kommunistáktól minden nyáron katonai kiképzésbe részesültünk, ahol megtanítottak bennünket a forradalom minden részletére. Persze azért tették, hogy majd másutt fognak velünk más népeket fellázítani. Senki sem gondolt arra, hogy mi majd ő ellenük használjuk fel mindazt, amit tőlük megtanúltunk. így saját fegyvereiket fordítottuk ellenük.” Az osztrák nép jósága Az osztrák nép teljesen kitárta szívét a magyarok előtt. A mi kévésük nekik volt, azt mind megosztották a menekülőkkel. Olvasóink meg fogják érteni, hogy amikor megérkeztem Bécsbe és rágondoltam a régi magyar szabadságharcokra meg a Habsburg-ház sokszázados elnyomására, bizony nem kis mértékben aggódtam afelől, hogy vájjon milyen fogadtatásban részesülnek ezek a szegény menekült magyarok az osztrákok részéről, akikkel oly sokszor harcoltak apáik? Amint azonban láttam, hogy milyen jóin- dúlattal, mekkora áldozatkészséggel és őszinte szeretettel karolták fel a menekülő magyarok ügyét — testvéreim, egészen másképpen nézem a múltat azóta! Ez az osztrák nép maga is nem régen szabadúlt fel az orosz uralom alól, ahol a saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent rabszolgának lenni. Vájjon az elmúlt századokban is szabadon követhette saját hajlandóságait?! Én már megbocsátottam nekik, sőt nagy hálát érzek irántuk a mostani jóságukért. Azonban az osztrák nép nem bírja sokáig ezt a nehéz terhet. Az Alpokban már minden élelmüket felélték. Ide azelőtt is mindent importálni kellett, mert itt a hegyekben nem terem semmi. Szerencsére, mikor ott jártam, még nem esett le a hó. De ha a most már mindennap várható hóesés megkezdődik, akkor még nehezebb lesz az élelmezés, a fűtés és a közlekedés. Több helyen fűtőanyagot kértek, valamint ágyneműt meg alsóruhát. Felsőruha még csak akad, de alsó ruhanemű alig van. Hajmeresztő hegyi utak A legveszedelmesebb útakat Dieter Lyko német lelkipásztor kíséretében tettem. A többiek Grácban szorgalmatoskodtak a menekültek regisztrálásával és útra való elkészítésével; ebben a munkában Rev. Sewell — Szüle Miklós lelkész is nagyon szépen munkálkodott. Mi pedig az én német kollegámmal megindúltunk, hogy visszamenjünk az Alpokba, hogy megtaláljuk és beírjuk még fel nem keresett hittestvéreinket, mielőtt megindúl a hóesés. Gyönyörű vadregényes tájakon vezetett az út, zöld folyó kísért mindenütt. Még sem tudtam za- vartalanúl élvezni a csodálatos panorámát, mert amikor felfelé vezetett az út, olyan keskeny volt, hogy az a kis német autó éppen csakhogy elfért rajta: kitérni való helyet azonban nagyon keveset találtunk. Ha valamikor másik autóval találkoztunk, az egyiknek hátrafelé kellett menni, amíg valahol ki lehetett térni. Mindenütt szinte örökös volt a kanyarodó. Kerítésnek nyoma sem volt sehol. Ha az én német lelki- pásztor barátom valahol rosszúl fordúlt volna,
