Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-01-15 / 2. szám

4

REFORMÁTUSOK LAPJA

népére nézve is. Napjainkban, amikor csaknem pillanat alatt végigszalad a hír az egész földön, minden nappal világosabb lesz, hogy ami valakivel Budapesten — vagy bárhol másutt — történik, megüt minden egyest mi közülünk is.

Mégis milyen messzire vagyunk még annak az igazságnak a teljes megértésétől, amit azok, akik közel állanak Istenhez, már jól tudnak, hogy t. i. egy testből teremtett az Isten mindnyájunkat. Mi még mindig azt emlegetjük, hogy “fenn akarjuk tartani a magunk élet- színvonalát”, vagy hogy pontosan ki akarjuk mérni az “idegeneknek nyújtott segítségünk” adagát, vagy szigorú bevándorlási rendelkezéseket meg utazási korlátozásokat akarunk felállítani. De láthatárunk egyszerre csak ragyogásnak indúl kelet felől — és a hajnal színei közt nem a legutolsó Magyarország vérpirosa.

Másik helyreigazodása tapasztalásunknak az, hogy George Orwell még sem rajzolt helyes képet “1984” felől. Ez az angol szerző olyan gépembert írt le ily című könyvében, akinek az elméjét szorosan körűlabroncsozták az agymosások minden technikájával. Most ezt az őrült eszmét, hogy az embereket ilyen készségesekké lehet átformálni, teljesen szétjelzúzta azoknak a magyar ifjaknak a nemzedéke, akiket szoviet technikában áztattak meg. így most már tisztábban tudjuk látni az emberi lényeket, mint személyeket, akiknek a növekedése nem csak gondosan irányított idomítás formáinak, hanem olyan belső megvilágosodásoknak is következménye, amiket Isten létének tagadása meg nem semmisíthet. Azok tehát, akiket annak idején megfélemlített az Orwell által az ember-kormányozta tömeg-emberről rajzolt kép, megnyugodhatnak és bizalommal vallhatják, hogy az embernek csak az Úr előtt kell félnie, nem pedig uraskodó emberek előtt.

Másik tanúlság, amit most a magyaroktól kaptunk, a várakozásnak a hasznossága. Szörnyen kínos sors lehetett egy vagy két évtizedig élni elnyomatás alatt, különösen amikor akadtak “szószólók”, akik azt hirdették, hogy a nép meg van elégedve ezzel az életmóddal. Már- már hajlandók is voltunk elhinni nekik, hogy a magyarok fiai elveszítették hitüket és abbahagytak minden ellenállást. Tévedtünk. Ők csak várakoztak. Amikor úgy látszott, hogy eljött az alkalom, ledobták a bódúltság látszatát. Hogy aztán csakugyan az Úrtól jött-e az az idő, amiben reménykedtek: ki tudná azt megmondani? De hogy az ő várakozásuk milyen erős volt, azt csak most kezdjük látni.

A Magyarországon kirobbant események hoznak még több tanúlságot is. Az egyik az, hogy az acél és a bombázások tehetetlen irányítói az ember sorsának. Manapság az acél vastagabb és keményebb és a bombázásokat már megatonokkal mérjük. De még mindig nem

tudnak úrrá lenni az ember fölött sem, nem hogy az Isten fölött. A szoviet hadsereg minden rettentő hatalma sem tudja megállítani a nőt, aki virágot tesz egy hősnek sírjára. Mélyen érzett bizonyosságok alatt sokáig dagad és lassan robban az emberi lélek, de amikor kirobban, megaton bombák mértékével már nem lehet mérni. Isten tett lelket a testi világba; és amikor a testi világot ostoba vagy elszánt emberek úgy irányítják, hogy elfojtsanak minden emberi vágyakozást, az általuk elért siker mértéke tudja csak lemérni bukásukat, mikor a robbanás bekövetkezik.

Helmut Gollwitzer, bonni theológiai tanár és a kommunizmus ellen írt “Kényszerűit utazás” című könyv szerzője, így ír ez eseményekről: “Most bebizonyosúlt, hogy a népeket nem alacsonyíthatják le állandóan csak nyers anyaggá uraik. A páncélos hadtestekkel és titkos rendőrséggel szemben akkora nyomást tudott kifejteni a nép lelke, hogy a szerepek úgy felcserélődtek, amint azt mi sohasem hittük volna lehetségesnek és most még nem is láthatjuk előre, hogy mindennek milyen további következményei lesznek.”

Aztán most azt is észrevesszük, ami eddig nem látszott ilyen tisztán, hogy milyen lyukacsosak a vasfüggönyök és a bambusz-függönyök, és a hirlap-függönyök — és hozzátehetjük, hogy a vám-függönyök is. Az igazságot nem lehet állandóan elrejteni. Az ember megint azt hitte, hogy választófalakat és gátakat építhet, mint valamikor akart égigérő tornyot. És már csaknem úgy látszott, hogy sikerűi is neki. Csak amikor Bábel kiáltásai és halálhörgései hangzottak, akkor lett nyilvánvalóvá kudarcuk. Az élet jobban hasonlít a fa gyökeréhez, mint valami kőfalhoz, amit a fagyökér rombadönt. A dárdahegyekkel szembenéző férfiaknak az erőt még mindig az a rongyokba burkolt Csecsemő adja.

Végűi, a magyar eseményeket követő nagy szívszomorodás között azt is fölfedeztük, hogy az embernek a főtápláléka még mindig a reménység marad. Amíg Magyarország az uralkodó osztály hatalma alatt volt, úgy látszott, hogy a nép elveszítette a reménységet és másban talált kielégülést. Amikor a forradalom kitört, kenyérért kiáltoztak, de hamarosan világossá lett, hogy ez a kenyérért kiáltás, bár eredeti értelmében is igaz volt, még erősebb volt jelképes értelmében. Mert lám a magyarok azonnal elutasították maguktól a kenyérnek a lehetőségét, csak hogy olyan után nyúljanak, ami nem kenyér volt. Ők lelki táplálékra vágytak. A kenyér felkínálására és a halál fenyegetéseire visszhangéi adott minden válaszukból kihallik ez a vágyakozás.

És most — mi legyen a MI teendőnk? Megfenyegessük a szovietet a mi acélunkkal