Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-01-01 / 1. szám
mennyekben.” Bizony nincsen afelől kétségünk, hogy a vértanú Molnár Mária és a haláláig híven munkálkodó Kováts Margit nevei “fel vannak írva a mennyekben”. Abból a csodálatosan szép és nekem is örökre drága karcagi templomból hamar elhívta Ura. Előbb a halál elől menekült magyarok között bízott rá lelkigondozói munkát, azután pedig a régi élet elől menekült magyarok közé került és lett legnagyobb református gyülekezetünknek, a REFORMÁTUSOK LAPJA olvasótáborának a leghűségesebb és legszorgalmasabb munkása. Kedves írásait mindig ‘■zeretettel olvasták mindenfelé, és bizonyosan sok száz előfizetőnk fogja megismételni egyiküknek most közölt mondását: “igen-igen hiányozni fog nekünk!” Életrajzi adatait már 1951-ben közöltük, de mert azóta előfizetőink és olvasóink száma megkétszereződött, újra elmondjuk életének történetét, annál is inkább, mert — mint akkor is kifejeztük — amerikai magyar életünkben aligha tudnánk megnevezni másik olyan egyént, akinek az életén olyan bámúlatos bizonyságokban nyilatkoznék meg Istennek valóban szemmel látható kegyelme, mint az övén. Lapunkban közölt írásai szép és gazdag kötetet tennének ki, azokból tömérdek adatot lehetne kiszedni és sok ékes vonást megrajzolni az ő lelki élete felől. Némelyik írása örökre felejthetetlen marad közöttünk, és mily nagy a veszteségünk, hogy nem maradt ideje azoknak a szép terveknek a megvalósítására, amiket előttünk emlegetett. Bizony ezeknek a révén is nagyon sokat veszítettünk távozásával! Elemi és polgári iskolai tanulását szülővárosában, Karcagon végezte, azután pedig Gödöllőre ment, hogy első vágyódását követve beiratkozzék a gazdasági iskolába. Vidám lelkületű fiatal leány volt — ahogy tréfásan emlegette: “igazi kalótya”, aki semmit sem szeretett jobban, mint lovagolni és kijárni a gazdaságba. Milyen szépek voltak azok az írásai, amiket e fiatalkori emlékeiből merített! Isten azonban egészen mást gondolt felőle, mint őmaga. Abban az időben Dr. Szabó Aladár, a magyar ébredés elindítójának kiváló fia, volt az Ő szolgája Gödöllőn és rajta keresztül izente meg felőle való akaratát ez életkedvvel tele leánynak. Nem mintha nem ismerte volna az Urat már korábban is. Karcagon szorgalmasan eljárt abba a Bibliakörbe, amit akkor még a hivatalos egyház nem volt hajlandó elismerni, még kevésbbé segíteni; az odajárókat lenézték, csúfolták. (Mikor én hónapokat töltöttem Karcagon, 1920-ban, mint megválasztott lelkész, még csak hírét sem hallhattam meg ennek a társaságnak — pedig fiatal tagjainak értem és maradásomért mondott sok imádsága bizonyosan 10 mély hatással lett volna rám. Vagy talán ezért nem vitt el Urunk közéjük?) Margit és Sárika nővére hűségesen kitartottak Isten igéje mellett. Bizonyára ez forrasztotta össze a szívüket annyira, hogy aztán soha többé nem váltak el. Mélyen megható volt ez a szeretet, ami a két nővér életét eggyétapasztotta. Amikor már Margitnak nem volt szabad dolgoznia, Sárika munkája szerezte meg mindkettőjük kenyerét; pénztkereső szorgalmáról és takarékosságáról igazi csodákat írhatna össze életírójuk. Mert bizony méltó volna megírni ennek a két életnek együttes történetét! Gödöllőn ismerkedett meg Margit nagyhírű kortársával, Molnár Máriával, kivel nagyon jó barátokká lettek. Együtt támadt fel bennük a vágy, hogy szolgálhassák Idvezítőjüket. A meg nem irt csak megígért írások között ott lett volna ennek a barátságnak is a története. Mily kár, hogy ezt is most már soha meg nem tudhatjuk! A sziléziai Tannhűbel missziói iskola hirdetést tett közzé: tanúlókat keresett, akik Délkelet Európában folytatandó keresztyén missziói munkára képezzék ki magukat. Margit kapott a jó alkalmon: 1926-ban bement a szemináriumba és annak négy évi tanfolyamából hármat akkor el is végzett. Öregedő szülei azonban nagyon hívták haza; megfelelő munkára is akadt kilátás: az özvegy papnék otthonának vezetését akarták reá bízni. A negyedik év elvégzése így későbbre maradt és csak 1939-ben szentelték fel misszionáriusnőnek, misz- sziós nővérnek. Ezután még két évig tanúit tovább, Budapesten a református szociális misszióra képezte ki magát és amikor e tanúlmányaiból is sikeresen levizsgázott, a magyarországi református egyház azonnal alkalmazta is belmissziói munkára, Kováts J. István theológiai tanár vezetése és hivatalos felügyelete alatt. Legtöbb ideig Nyíregyházán működött, de más városokban is szolgált. 1942-ben aztán hazakerült a maga városába, Karcagra és ott maradt egészen addig, amíg az oroszok már három oldalról lőtték a várost 1944 végén. Pap Béla lelkész mellett mint gyülekezeti munkás szolgált; háziipari iskolát vezetett, amibe 189 fiatal leány járt. Volt egy kedves álma, amit Sárikával együtt akartak megvalósítani. Kint a család régi tanyájából akartak otthont létesíteni keresztyén nők számára. Már összegyűjtöttek tömérdek gyapjút, hízókat, kacsákat, csirkéket, és eltervezték, hogy a bajárat kapuja, fölé ezt a címet vagy nevet írják: PIHENJETEK EGY KICSIT! És akkor jött az összeomlás. Az oroszok elől való menekülésüknek külön története van, amit nem lehet beleszorítani egy ilyen rövidke cikkbe. Sajnos, ezt sem írhatta meg! Menekülésük közben a győri tábori kórházban munkálkodva töltöttek el négy hónapot; ezalatt folyt le Budapest ostroma. Tovább kellett futni. Al- tőttingben állottak meg; sok magyart találtak már ott. 1945 pünköstjén tartotta nekik az első Istentiszteletet. A Magyarországi Református Egyház konventje hivatalosan megbízta, hogy gyülekezetét szervezhessen és legyen annak lelki gondozója. Meg is szervezték a református gyülekezetei; Kovács lett a gondnoka is: itt a neve az egyházközség pecsétjével együtt azon a remekbe festett gyönyörű diplomán, amit a REFORMÁTUSOK LAPJA kapott oda is küldött harmadféléves lapszolgálatáért. Innen kezdődött el Kovács Margit áldott szolgálata lapunkban; gyönyörködve olvastuk szép cikkeit és lélekből szóló verseit. Ez utóbbiak egyikét újra leközöljük mai számunkban; Urához költözése most már más, mélyebb értelmet ad annak. REFORMÁTUSOK LAPJA
