Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-11-01 / 19. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA MEGFIGYELÉSEK BIZTATÁS Szives izenei egy nemrég Amerikába érkezeit magyarnak Külvárosban élsz, mert idegen vagy, és sóhajod is idegen e tájon. Mintha dér lepné be a sorsodat, te boldogtalan szin vad rohanáson. Ám ne csodálkozz idemenekült, kik régen vagyunk itt, nem heverésztünk. Soknak élete be-besetétült, s gyakran mintha nem lett vón közösségünk. És soknak bezzeg szétfoszlott hite, s mi éltette, az bizony megszűnt élni. De van olyan, ki magasra vitte, megújult erő s nem volt mitől félni. Ne Ítélj, amig ítéletedben nincs érett szó, nincs érett tapasztalat. Kegyetlen emlék üldöz, s szivedben zendül a keserv s zokog az indulat. Légy hát türelmes, meg ne vakítson az igaztalan, légy hű enmagadhoz. Jellemedhez és fel ne sikítson reménytelenül, ami méltán mardos. Füstben jársz, zajban, árvult lélekkel, irgalmatlanok közt te légy irgalmas. Gondolj arra, hogy milyen vétkekkel harcoltál s hogy a bűn milyen hatalmas. Van itt jövőd, ha más nem, mint izmod, noha magányként topogsz szűk szobádban. Ez uj hazában mégsem kell sírnod, biztasd magad e szokatlan próbában. Nem vagy itt fogoly, segít, aki tud, s főként segít a szabadság eszméje. Értem bánatod s érzem milyen kút könnyes gyötrelmed, mily rettentő mélye. De előbb-utóbb — csodás jelenség! — megtalálod a vigasztaló napot. És általéled, ami itt fenség, s elfelejted, mi nemrég fojtogatott. Reményi József REMÉNYI JÓZSEF Istentől kapott egyik hivatása az amerikai magyarnak az, hogy bármilyen körülmények között él is, fajtájáról tegyen kedvező bizonyságot és minden erejével igyekezzék részt venni abban a közös életmunkánkban, hogy testvér- telen fajtánk számára megnyerjük ennek a hatalmas nemzetnek a barátságát. Nem állíthat a sors bennünket olyan alacsony vagy alkalmatlan helyre, ahol ennek a hivatásnak ne szolgálhatnánk. Viszont vannak közöttünk olyanok is — számunkhoz képest bizony kevesen, ezernél aligha többen — akiket Isten kegyelme magas polcra helyezett, ahol ennek a feladatnak még teljesebb mértékben meg tudnak felelni. (Ezek között viszont aránylag sokan vannak olyanok, akik ezt a hivatást fájdalmasan elhanyagolják.) Annál nagyobb a bánatunk, amikor e téren a legkiválóbbat veszítettük el Reményi József dr. hirtelen és teljesen váratlan távozásával. Olyan példátlan termékenységben ontotta műveit, hogy mindnyájunkat gazdag évtizedek várakozásába ringatott. Boldogság volt ebben a páratlan szorgalomban gyönyörködni. Mint az összehasonlító irodalom tanárának a clevelandi Western Reserve egyetemen, olyan szüntelen és mélyreható tanúlást kellett végeznie, amilyenről száz ember közűi kilencvenkilencnek fogalma sincsen. Ha hát valaki, ő joggal menthette volna magát azzal, hogy nincsen ideje a magyar irodalom és műveltség ismertetésére tanszékén kívül. De nem ezt tette, hanem éjszakái álmának és pihenésének meglopásával egyik könyvet vagy füzetet a másik után adta ki, magas színvonalú cikkek százait küldte szanaszét, értekezéseket írt és előadásokat tartott — a szó szoros értelmében kitépte szívét és azt adta oda e nagy hivatásra. A nem is sejtett katasztrófa után már késő volt szomorúan megállapítanunk, hogy agyondolgozta magát. Ez bizonyára igaz — de az a mi fájó borongásunk is azon, hogy volt-e már valaki, valaha, az amerikai magyarok között, aki ily teljes mértékben rááldozta életét e nagy hivatásra?! Ha mostanában amerikai magyarnak Magyarországon szobrot akarnának állítani egyedül őt jelölnénk e tisztességre. Itt mi magunk között azonban tegyünk ennél is többet: tartsuk meg emlékét hálás szívünkben és adjunk hálát Istenünknek azért, hogy ilyen kincsünk volt. Ifjaink elé pedig állítsuk oda példáját. Élete csodálatos diadal volt: az örökös tanú- lásnak és a soha nem lankadó szorgalomnak, tehát a kitartó akaratnak tökéletes győzelme.
