Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-01-01 / 1. szám
évben sorra vesszük és külön-külön megmutatjuk ezeket olvasóinknak: hátha van még köztük, aki mindezt nem ismeri. Ámbár erősen reménykedünk, hogy lapunknak minden olvasója Egyesületünknek is tagja. Mert igaza volt a kezdeti idők legnagyobb vezérének, az Egyesületet modern alapokra helyező titkárunknak, Molnár Istvánnak, amikor úgy értelmezte egyesületi tagjelvényünk AMRE betűit, hogy aki ezt a jelvényt viseli, vagyis aki tagja Egyesületünknek: Az Már Rendes Ember! DEZSŐ JÁNOS IS HAZAMENT A keleti és különösebben a bloomfieldi lel- készi gárdának egyik legjellegzetesebb alakja volt Dezső János. Már Amerikában született, tehát második generációs magyar, akinek az életkora azonban mutatja amerikai magyarságunk korosodását: 64 éves korában hívta most őt haza az Űr. Kedves piros arca, fehér haja, mély nézésű szemei nagyon rokonszenvessé tették egyéniségét; és hogy mennyire hiányozni fog lelkésztársai köréből, azt a temetésén megjelent 24 magyar és egész sor angol lelkésznek a tisztességtétele bizonyítja. Bridgeporton született 1891 december 13.-án; 1917- ben elvégezte szemináriumi tanulmányait Bloomfielden és az év május 17.-én szentelték lelkésszé a bridge- porti első egyház templomában. Egy évig Pennsylvaniában szolgált, North Hampton angol gyülekezetében; onnan ment át 1919-ben a south bendi magyar pres- biteriánus egyházba, ahol nyolc évet töltött; azután visszajött keletre és 1926 óta a whartoni magyar pres- biteriánus egyház lelkésze volt, december 9.-én bekövetkezett haláláig. Csaknem harminc évig tartott szolgálata alatt egyháza templomát egészen megújították, két újabb részt is építettek hozzá és uj orgonát állítottak be. Ugyanezen idő alatt a gyülekezet önfenntartóvá lett. A lelkész tevékeny részt vett a város polgári életében is; egy ízben városi tanácsos is volt; működő tagja és lelkésze volt a városi tűzoltó-testületnek; útcát is neveztek el róla. Kedvenc mellékfoglalkozása volt a nyomdászat: egy kis nyomdát rendezett be magának; többek közt így adta ki a maga kátéját is. Hatvannegyedik születésnapján temetését tartották. Dr. Kovács Ferenc bloomfieldi tanár és Walsch pres- biteriánus lelkész végezték a temetési szertartást. A doveri temetőben temették el. Özvegyén kivül szintén lelkész fia Albert és leánya Mrs. Williams, továbbá három fitestvére és egy nőtestvére, valamint három unokája gyászolja korai távozását. Mi pedig fájlaljuk, hogy megint megfogyatkozott két nyelven szolgálni tudó lelkészeink száma és még inkább elégtelenek maradtunk a reánk váró szolgálatra. Elköltözött testvérünknek szeretettel őrizzük emlékét, gyászoló szeretteire jó Istenünk kegyelmét és vigasztalását kérjük. “Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mert megnyugosznak az ő fáradalmaiktól és az ő cselekedeteiknek jutalma követi őket.” 4 ÖTSZÁZÉVES JUBILEUM Ez év julius havában lesz ötszáz esztendeje a nándorfehérvári diadalnak. Ha megérjük julius hónapját, elmondjuk lapunkban e nagy történelmi esemény lefolyását. Most a “jubileumi év” kezdetén csak arról emlékezünk meg, hogy Amerikai Magyar Szövetségünk művészi kivitelű bélyeget adott ki Hunyadi János lovas alakjával, aki a felírás szerint megmentette a nyugati civilizációt a török támadástól. Hunyadi alakja bizonyára az egész magyar nemzetet példázza, mert Nándorfehérvár után ugyan hetvenöt évig nem támadott a török, de azután bezzeg százötven éven át kellett folytonos harcban védelmeznie önmagát a magyar nemzetnek. Önmagát és a nyugati civilizációt. Amíg a magyar vérzett és majdnem elvérzett (a harcok végén már csak egy millió maradt belőle!), azalatt a Nyugat szabadon fejlődhetett, kultúrája ki virágozhatott, gazdagsága és polgári berendezkedése csodálatos magasra emelkedhetett. A magyar elfogyott, elszegényedett, hátramaradt. Egész századot kellett arra fordítania, hogy utolérje a Nyugat szerencsésebb népeit, akiknek ő mentette meg a civilizációját. Keserűen szoktuk emlegetni, hogy Trianonnal meg az annál is szörnyűbb Jaltával hálálták meg. De amikor ekkora hálátlanságnak az okát keressük, vájjon nem jövünk-e rá arra az egyszerű magyarázatra, hogy — akárcsak a jeruzsálemi ítélkezésnél — ezek sem tudták, hogy mit cselekesznek?! Vizsgáljuk csak a dolgot a mostani jubilálás világánál. Mi magyarok már az elemi iskolában úgy tanúltuk, hogy a pápa a nándorfehérvári diadal emlékére rendelte el a déli harangszót, mit bélyegünk művésze is megörökít a harang képével. Holott a történelmi valóság az, hogy III. Calixtus pápa még az év tavaszán rendelte el azt a déli harangozást, hogy azzal figyelmeztessék a híveket arra a déli könyörgésre, amit a templomokban tartsanak a törökök ellen tervezett keresztes hadjárat sikere érdekében. Az a harangszó tehát nem a magyar dicsőséget hirdette, mint azt nekünk gyermekkorunkban tanították. Sőt ennek a nándorfehérvári diadalnak sem Hunyadi János a főhőse a világ szemében: Róma ma is csak arról a lánglelkű és hős minorita szerzetesről, Kapisztrán Jánosról beszél, akinek a keresztes háború érdekében végzett tüzes prédikálása bizony más országokban nagyon csekély eredményre vezetett és csak magyar földön járt sikerrel. Sőt még ezt a Róma által meghirdetett Kapisztrán-évet is megfosztja majd jelentőségétől az a világszerte fontosabb évfordúló (pedig az csak 400 éves!): a Loyola Ignác halála, minek emlékére mindenfelé Loyola-évet tartanak. (Elvégre Kapisztrán csak Magyarországot mentette meg, de REFORMÁTUSOK LAPJA
