Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-01-15 / 2. szám
CSENDESEDJETEK EL Rovatvezető: Dr. Újlaki Ferenc ÉNEK — AZ ÉJSZAKÁBAN Édes Atyám! Minden nap, de különösen az újév elején, ezzel az alázatos kéréssel jövök színed elé: Fogjad kezem, az ut sötét előttem, ha fényeddel meg nem világítod . . . Szólj hozzám . . . adj világosságot ... és akkor a mennyből jövő fénynél, Reád tekint-, ve, bátran indulok. Jézusért, Amen. A Cselekedetek könyve 16,-ik részének 22. és következő verseiben olvassuk: Pál és Silás Filippiben volt. Tanított, gyógyított. Bevádolták őket. “A tömeg is ellenük támadt. Erre a pré- torok letépték ruháikat és megbotoztatták őket. Majd miután sok ütést mértek rájuk, börtönbe vetették őket; lábaikat kalodába szorították.” Kegyetlenül fájdalmas volt a megbotozás. Pál a korinthusiaknak írva visszaemlékezik: “Háromszor megbotoztak.” A megbotozáshoz j árúit a sötét börtön és a kalodába szorítás. Mi történik? “Éjféltájban Pál és Silás imádkozott és énekkel magasztalta az Istent.” Szivük örömének, boldogságának kitörése volt ez. Mi tette őket boldogokká? Az Istenbe vetett hit, Isten jelenlétének bizonyossága. Az hogy nemcsak börtönben voltak, hanem Istenben is. “Ha ketten együtt vagytok az Én nevemben, Én is köztetek vagyok.” Börtönben, fájó testben, lábuk kalodába szoritva, éjszakában — magasztalták az Istent. Ismét börtönben van Pál. Sohasem szaba- dúl ki belőle. Tudja ezt Pál. Utolsó írása Timotheushoz irt második levele. A negyedik fejezetben így ír: “Én nemsokára áldozattá leszek. Távozásom ideje közel van. A nemes harcot megharcoltam, futásomat bevégeztem, a hitet megtartottam. Végtére el van téve számomra az igazság koronája, melyet meg fog nékem adni ama napon az Úr, az igazságos biró, ámde nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, kik sóvárogva várják megjelenését.” Még mindig énekel. Pedig sötét napok voltak azok. így ír: “Siess hozzám jönni hamar. Démás elhagyott engem. Sándor, a kovács, sok bajt okozott nekem: fizessen meg neki az Úr tetteihez képest.” Énekel-é még? “Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindenki elhagyott — ne rovassák fel nekik. De az Úr mellettem állt és megerősített engem — akinek dicsőség örökkön örökké! Ámen.” Még mindig énekel. A filippii börtönben, megpróbáltatásaiban, a római börtönben .... 6 mindig énekel. Nem azért, mert börtönben volt, hanem dacára annak, hogy börtönben volt — énekelt. Mert Istenben élt. Hitt Istenben. Az a tudat adott erőt, reménységet, amit a Mester ígért: “Szomoruságtok örömre fordul.” Az, amit Pál írt a római levélben: “Tudjuk, hogy akik Istent szeretik, minden javukra munkál.” Istenben bizva a jövőre tekintett. Azt az útat járta, amit Jézusról így ír a Zsidókhoz írt levél szerzője: “AZ ELŐTTE LEVŐ ÖRÖMÉRT, semmibe sem vette a gyalázatot, keresztet szenvedett és az Isten trónjának jobbjára ült.” “Az előtte levő örömért.” “Végezetre — korona, melyet megad nekem az Úr.” Megpróbáltatáson, szenvedésen, veszteségen át — korona! “Keresztet szenvedett — Isten trónjának jobbjára ült.” Egyik megpróbáltatás a másik után éri Jóbot. Vagyona, otthona elveszett. Gyermekei elpusztultak. Beteg lett. A romokon ott ül és talán csak önmagának mormolja: “Az Úr adta, az Úr elvette.” Nem tud tovább menni. Újra ismételgeti: “Az Úr adta, az Úr elvette.” Pillanatig csendesség. Minden a mérlegen van. Mi következik? Az-é, amit felesége tanácsol: “Átkozd meg az Istent és halj meg?” Egyszer csak megtörik a csendesség: “ÁLDOTT LEGYEN AZ ÚR NEVE.” Ének — az éjszakában. Az utolsó este volt. A Felső Házban együtt vannak Jézus és a tanítványok. A vacsora után Jézus veszi a kenyeret: “Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik.” Veszi a poharat: “Ez az én vérem, mely tiértetek kiontatik.” Halála előtti este, veszi teste, vére jegyét, és — HÁLÁKAT AD. Vacsora után pedig: “DICSÉRETET ÉNEKELVE kimennek az Olajfák hegyére.” Ének — az éjszakában. Isten — magunk — embertársaink iránti kötelességünk, minden időben, rendületlenül hinni, mozdithatatlanúl állani. Bízni, remélni! Önmagunknak, embertársainknak azzal teszünk legnagyobb szolgálatot, ha a sötétben, a megpróbáltatásban, bizonyságot teszünk Istenről, Istenbe vetett hitünkről. Mert egy ének másikat hoz elő. A hit szikrája szívről szívre száll. így segít a hívő szív. Nyugtalan, sötét világban élünk. És Isten tudja, hogy elég sötét van itt anélkül is, hogy mi sötétebbé tennénk. Az tesz igaz szolgálatot, akiben hívő lélek van. Tartsuk a hit fényét és nézzünk szembe az élettel több reménységgel, kitartással, hogy mások is erőt nyerjenek a mi életünk által. “Aki sötétségben jár, támaszkodjék Istenre és fény ragyog fel neki.” Csendüljön fel lelkünk hálaadó éneke, mert “bár sokszor nem látjuk a napot. Pedig az égen van. Felhő takarja el. De észak felől szél támad. Szétszakadozik a felhő és ismét előragyog a nap.” REFORMÁTUSOK LAPJA
