Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-01 / 1. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA ai osztályának elnöki székébe, — és a magyar érzés sehol sem erősebb egész Amerikában, mint éppen Philadelphiában! Itt igazán felekezeti korlátozás nélkül fognak össze a magyarok, mihelyst magyar ügyről van szó, — és ebben a szép összetartásban nagy része van Mower Sándor önfeláldozásának. De milyen jóleső tapasztalás volt számomra az, hogy egyházáért még ennél is sokkal többet tesz! Betegség esetét kivéve sohasem hiányzott Istentiszteleteinkről. Ez évben valósággal lelkész helyett is sok köz- igazgatási munkát kellett elvégeznie, a hosszú ideig tartott lelkészkeresés és választás minden hivatalos eljárását neki kellett intéznie. Elintézett mindent szépen, nem volt semmi hiba. Régi hűségesek is állanak a kormány mellett. Idős Raffay Pál már vagy félszázad óta ott ül az egyháztanácsban, mint tiszteletbeli főgondnok, akinek tanácsait szívesen meghallgatják, lelkesedését pedig nehezen tudnák fölülmúlni. Ő is ott van a templomban lehetőleg minden vasárnap, csakúgy mint Tóth Bálint al- gondnok, és ez nagy szerencse a lelkészre nézve, mert ők ketten akármilyen nagy gyülekezetei is el tudnának vezetni szép éneklésükkel és kivált az algondnok erős hangjával. De ha régi hűségesekről beszélünk, akkor senki sem versenyezhetne azokkal az igazi érdemekkel, amiket Daróczy András testvérünk szerzett ennek az egyháznak a felépítése, majd a megmentése körül. Sokáig volt gondnoka a gyülekezetnek, azután pedig ellenőre és trus- teeja. Református Egyesületünk ottani osztályának is ő az ügykezelője, — és úgy e testületünknek a vezetői, mint lelkészeink és a Presbiteri Szövetség tagjai is meg tudnák mondani, hogy mily hűséges barátja ligonieri Bethlen Otthonunknak; szeptemberi gyűléseinkről el nem maradna! Elől jár az adakozásban és áldozatkészségben is: amíg neki van pénze, addig egyháza sem szorúl meg. Hiába lakik oly roppant távolságra a templomtól: mégis eljön minden vasárnap, pedig autója sincsen és többször át is kell szállani azon a hosszú úton. Bizony nem lehet elég tisztelettel hajolnunk meg az ilyen hitbuzgóság előtt! És milyen különös ö- röm volt még azt is megfigyelni, hogy mint a cövek, egyenes katona-állásban énekelte a himnuszt minden vasárnap, akárcsak negyven esztendővel ezelőtt, katonakorában. (Mert a philadelphiai gyülekezet el nem engedné ám a magyar himnusz éneklését minden vasárnap: ezzel fejezik be Istentiszteletüket.) Van aztán az elöljárók között uj-amerikás is. Ő is katona volt otthonn, még pedig kapitány, aki végigverekedte a második világháborút. Szarka Lajost pénztárosnak választották meg a múlt év derekán és csakhamar bebizonyosodott, hogy milyen jó választást csináltak! Mire az uj lelkész helyrejön: rendbe kellett tenni a paróchiát, és ez bizony nagyon nehéz feladat volt, kivált olyankor, amikor üres az egyház elhanyagolt pénztára. Nagy eréllyel és kitartással látott munkához az uj pénztáros és ha nem is végezhette el az egész feladatot, de legalább a legszükségesebb hiányokat pótolta, úgy hogy az uj lelkész beköltözhetett. És ez az elöljárónk is milyen szépen tud énekelni! Talán ezért is szerettem meg őket oly nagyon, mert mindegyikük szeret és tud énekelni. Ebben is igazi elöljárók! Lelkész nem lévén, a múlt évben közgyűlést sem tartottak, tulajdonképpen a lelkészt kereső bizottság vezette az ügyeket. És ebbe beválasztott az egyháztanács egy uj tagot is, aki aznap állott be újra az egyházba, amikor én odamentem szolgálni szószéküket. És ugyan jól jártak ezzel a választással, mert Papp Kálmán testvérünk igazán elől járt úgy bizottsági munkájának végzésében, mint a templomlátogatásban és az adakozásban is. Ő adta ki a jelszót, hogy egyéb adományain kívül minden egyháztag igyekezzék legalább két dollárt adni hetenként egyháza fenntartására, mert a mai világban ennél kevesebb adakozással nem lehet egyházat fenntartani. Emellett azonban se szeri, se száma nem volt az ő csodálatos adakozásuknak. Feleségének édesapja egyik alapítója volt ennek az egyháznak; ő is segített hát jószívével buzdítani férjét. Kitűnően menő fűszer- és hentes-üzletükből minden szükségessel ellátták egyházukat az egész év folyamán; de ugyanúgy odaállottak az érkező lelkészek mellé és buzdították őket lelkesítő és sohasem csüggedő biztatásaikkal. Nagy kincset hoztak ők újév reggelén, amikor visszatértek szeretett egyházukhoz. Szép példaadásuk másokat is fellelkesített, szorgalmuk szinte ragadós volt és igazi áldásokat eredményezett. Hála Istennek, sokan vannak még ott olyanok, akiket nagyon szeretnék megemlíteni, mert nemes munkájuknak nagy része volt abban, hogy most uj életre indúl a gyülekezet, — de mert az “elöljárókról” akartam szólni, korlátja van mondanivalómnak. Pedig olyan jól esnék felsorolni azt a sok jót és szépet, amit e több mint tíz hónapos szolgálat alatt ott tapasztaltam. Minden valószínűség szerint ez volt az utolsó ilynemű szolgálatom, és lelkemnek éppen ezért volt olyan édes vígasztalás és háládatos- ságra való drága alkalom annak meglátása, hogy íme ötven és hatvan esztendő után is milyen kincsünk a magyar igehirdetés. Boldog voltam, hogy ez a mi szépséges nyelvünk még ma is a legbiztosabb kulcs volt ezekhez a szívekhez, a kiknek hozzám voló barátsága és szeretete fényes ragyogássál aranyozta be alkonyatom egét. Testvérek! Becsüljük meg elöljáróinkat és töltsük be helyüket mindig olyanokkal, akik csakugyan alkalmasok és méltók arra, hogy előttünk járjanak! Dr. Tóth Sándor
