Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-11-01 / 19. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA BÉKESZIGET Egyházának jubileumára irta: Kovács Imre new yorki lelkészünk Hatvan éves jubileumunk és örömünnepünk alkalmából szeretném megállapítani, hogy mi legyen számunkra a mi egyházunk és miként segíthetjük annak megvalósulását. Talán legjobb volna azzal a kérdéssel kezdeni, hogy mi ma az emberiségnek legnagyobb fogyatékossága, mire van legnagyobb szükségünk, és hogy a megoldás megvalósításában egyházunk miként vehet részt? Kórházban fekvő sok-sok betegünkről ítélve, talán elsősorban gyógyúlásra van szükségünk. Ha azonban elfogadjuk a modern orvos- tudomány, lélekgyógyászat és theológusok közös megállapítását, hogy a betegségek nyolcvan vagy még annál is magasabb százaléka lelki és érzelmi okokból származik, akkor elsősorban lelki gyógyúlásra van szükségünk. Minden amerikai naivság vagy moszkvai képmutatás dacára még mindig fenyeget bennünket az Armaggedon; olyan korszak melyben az államok jövedelmének hatvan sőt nyolcvan százaléka akár “védelmi”, akár támadó célzatú militarizmusra megy, nagyon és tragikusan nélkülözi a békét. New yorki magyar viszonylatokban is, amikor maroknyi magyarságunk még mindig jobboldali, baloldali, nemtörődömoldali stb. csoportokba van elszigetelve és minden magyar megmozdulás népünknek csak szomorú morzsáit tudja előteremteni, mire van legnagyobb szükségünk? A békére. Egyéni belső békére. Egymással szemben való békére. És valamikor ezekből kifejlődve, nemzetközi békére. Ezek az elgondolások vezettek, amikor három évvel ezelőtt elfogadtam new yorki egyházunk meghívását. Előzőleg négy éven keresztül próbáltam szolgálni a béke ügyét munkásszervezetekben és társadalmi reformok propagálásával. Azt gondoltam, hogy ha a munkásság megszervezkedik, hogyha az anyák egyesülnek, a gyermekek összefognak, akkor, ha kell gyorsított ütemben is ki tudják harcolni a maguk számára azt a társadalmat, melyben Krisztus békét adó szelleme uralkodik. Megtanultam azonban, hogy a köznép vagy közönyös, tunya, vagy pedig könnyen hallgat demagógokra, akik önmaguk hasznára fordítanak népi megmozdúlá- sokat. Aztán tizennégy éven keresztül nemzetközi megoldások szolgálatában lobogott a szivem. A Világ Egyesült Államait hirdettem, “békebombák” használatára lelkesítettem hallgatóságaimat. Sajnos, közben megtanultam, hogy a diplomácia még mindig a megalkuvás művészete, mely rendszerint egy-egy feláldozott elvet használ lépcsőfoknak. “Legyünk praktikusak” — válaszolták minden ideálista ajánlatomra az államférfiak, akik a sok fa miatt sokszor elfeledkeztek az erdőről. Százezernyi szabadságot és békét kérő, széles Amerikában összegyűjtött röplapunk és levelünk porük az irattáramban, mert a külügyminisztérium “egyelőre még” nem meri felhasználni azokat. Nem sajnálom ennek a tizennyolc esztendőnek a munkáját. Éjt nappá téve végigutaztam és végigbömböltem Amerikának 47 államát, több mint ötmilliónyi hallgatóságnak mondtam könyörögve, hogy tegyen valami nemeset, bátrat a béke érdekében, hogy “az emberiség nem maradhat életben, ha fele szabad, a másik fele meg rabságban sínylődik.” “Addig Amerika sem szabad ország igazán, amíg Magyarország rab.” Nem volt eredménye? A szántóvetőnek is úgy tetszik, amikor az őszi búzavetést februárban végignézi. “Pál plántál, Apollos öntöz, az Isten adja a növekedést.” De még Isten sem szokott kukoricát növeszteni ott, ahova a gazda krumplit ültetett. Hiszem, hogy minden szeretettel elmondott szavam valamikor és valahogy teremni fog majd egyszer egy szerény kis békevirágot. De tizennyolc év után lassanként mégis csak rájöttem arra, hogy nem lehet egy házat felülről lefele megépíteni. Előbb erős megbízható alapot kell lerakni és csak arra lehet rátenni a falakat és csak azokra az erős háztetőt. Előbb meghasonlott, zilált egyéni életekben kell megkeresni és megtalálni a békét, hogy azután a sok kicsi béke nagy békévé növekedhessen. “A vihar” című világhírű könyvben egy borzalmas tengeri orkán végső pusztúlással fenyegette a hajót, melyen a könyv írója mint tengerészinas szolgált. A hajó kapitánya reáparancsolt, hogy a fedélzetben lévő kis lyuk felett térdelve kávéskanállal olajat csöpögtessen a habos hullámokra. Óvatosan, türelmesen lassan hosszú órákon keresztül csöpögtette az olajat a hányt-vetett hajóról, melynek horgonya kétségbeesetten, de szinte reménytelenül kapaszkodott a mélységbe. Minden óvatosan leengedett kanálnyi olaj rácsöppent a hullámfelületre és lassan kezdett terjedni. Az olaj molekulái megragadták, kisimították, elcsendesítették a hullámok felületét, mig végre a nap végeztével a hajó síma, nyugodt békeszigeten himbálódzott a körülötte háborgó vihar dacára. Másnap kisütött a nap, elállt a vihar és a megmentett hajó népe boldogan vitorlázott haza. Ez a mi programmunk a new yorki 69-ik utcai Első Magyar Református Egyháznál. —
