Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-15 / 2. szám
______________EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH______________ Volume LV~ Number 2. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster. Pa.. Jan. 15. 1955. “Menjetek el... ” A keresztyén misszió világgyűlését tartották Willingenben. Vasárnap délután a szomszéd falvakba mentek ki a kiküdöttek, igét hirdetni, hitükről bizonyságot tenni. A kis Schreckbach községben, a kelet-német zóna vasfüggönyös határától csak pár métföldnyire, kétezer ember gyűlt össze, hogy a messze földiről jött követeket hallgassák. Különösen az ázsiai és afrikai “fiatalabb egyházak” színes képviselőit hallgatták nagy figyelemmel. Az összejövetelt a helybeli lelkész köszönőszavai zárták be, ki többek között ezeket mondta: “Három nagy nap volt ennek a falunak az életében. Az első 1200 évvel ezelőtt, amikor a nagy angol hittérítő, Bonifác, elültette Schreck- bachon a keresztfát. A második nagy nap az volt, amikor Luther Márton itt prédikált és megajándékozta a gyülekezetét ezzel az öreg Bibliával, amit most itt tartok a kezemben. A harmadik nagy nap ma volt, amikor saját szemeinkkel láttuk, amit eddig csak hitünk által tudtuk, hogy Jézus Krisztus evangéliuma ma is meg tudja menteni minden emberfajnak a gyermekeit és Krisztus egyháza valóban egyetemes egyház.” Bonifác akkor végezte a maga páratlan térítési munkáját Németországban, amikor Európa délnyugati részébe betört Mohammed népe és megsemmisítéssel fenyegette a nyugati civilizációt. Századokkal később délkelet felől próbált betörni az izlám és akkor is keresztyén térítés folyt Németországban: Luther és reformátor- társai az evangéliumra építették a jövőt, és az evangélium akkor is diadalmaskodott. Nemcsak Németországban, hanem Magyarországon is. Ma pedig már az egész föld kerekségének végső határáig, amint azt maga fülével hallgatta Schreckbach népeTíz évvel ezelőtt, amikor Canterburyben Temple érseket ültették Augusztinus székébe, koronázási beszédében ezt mondotta: “Mintha csak ilyen időkre készítette volna, mint ez a mostani, Isten olyan keresztyén közösséget épített ki, ami ma már csaknem minden nemzetre kiterjed és ezek polgárait igazi egységbe és kölcsönös szeretetbe fűzi össze. Nem emberi elme tervezte ezt ki. Az utolsó 150 esztendő nagy missziói működésének az eredménye ez. Korunknak nincsen ennél nagyobb jelentőségű ténye; elkövetkező napjainknak ez a legnagyobb reménye.” Az izlám fenyegetésénél sokkal nagyobb veszedelemmel ijeszti a félénk szívűeket az a mesterségesen szított hitetlenség, amivel a ma élő emberiséget próbálják kettészakítani. Az észak-indiai egyház főtitkára azonban, aki most utazta be Canadát, határozottan kijelentette ott tartott beszédeiben, hogy “MÁR KÉSŐ!” Az még megtörténhetik, hogy a forradalom viharán most keresztülmenő India megint újabb államformát választ, — mondta Dr. Yohan-Masih, — de az sem fogja megdötnteni az indiai keresz- tyénséget. MÁR KÉSŐ van ahoz, hogy ezt megsemmisíthessék ! És mi történt Evanstonban? “Amikor anglikánok, baptisták, lutheránusak, methodisták, görögkeletiek és reformátusok felfedezték, hogy életükbe ugyanaz a Krisztus plántálta el ugyanazokat az alapvető gondolatokat, a címkék hal- ványúlni kezdtek. És amikor valamelyik óriás afrikai delegátus — akkora, mint valami labdarugó csapat hátvédje — elibem állt és eschato- lógiai előadást tartott nekem, — mondja az egyik chicagói theológiai tanár, — az úgy hatott rám, mintha valami cölöpverő-súly zuhant volna rá az én szűk amerikai agyamra. Amikor az embert ilyen ökumenikus tapasztalás éri, első gondolata az, hogy megfutamodjék, fusson és oda meneküljön annak az egyháznak a biztos rejtekébe, amit jól ismer és amit szeret, aminek az életmódját olyan jól ismeri, és amelyikben a gondolatok mindig ugyanazokban a lábnyomokban haladnak, mint az elefántok a cirkuszokban. — De aztán még sem meri ezt megtenni, mert emlékezetéből nem tudja kitörölni Krisztus imádságát: HOGY MIND EGYEK LEGYENEK!”