Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-15 / 2. szám
2 REFORMÁTUSOK LAPJA Amsterdamot, Evanstont, az Egyházak Világtanácsát a keresztyén és ,pedig az evangéliumi keresztyén missziói munka tette lehetővé és hozta létre. Ezt a munkát hanyagolta el legtovább Krisztus egyháza. Igazában csak kétszáz éve folytatja. És íme milyen csodálatos gyümölcsöket érlelt ez a kétszáz esztendő! Hogy eltörpül mellette a megelőző ezerhétszáz! És milyfen kietlen romoknak látszanak a fényes székesegyházak és bennük milyen csontvázak járnak haláltáncokat, ha nincsen élő összeköttetésük azokkal a távoli missziói mezőkkel, ahol szép kies folyóvizek mellett gyönyörűséges mezőkön vezeti egyiszierü népét ma is a teljesebb élet és igazság útján a lelkek önök Pásztora. Aki ma is arra sürget: “Menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket!” — Elmegy ünk-e? A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HÍREIBŐL Evanston után. — Reménykedtünk, hogy majd csak kapunk több kiadványt is a magyarországi református egyháztól; de sajnos, mind máig meg kell elégednünk az Út című budapesti református hetilappal, mely az idén nyolcadik évfolyamába lépett, sőt ennek számai közűi is csak miniden harmadik vagy negyedik érkezik meg hozzánk. Már a szeptember 4.-iki szám közölte Péter János debreceni püspöknek Evanstonban tartott előadását, sőt híreket adott annak az amerikai lapok által történt fogadtatásáról is; a szeptember 25.-iki szám pedig részletes tudósítást hozott a zsinati tanács gyűléséről, amit egyenesen azért tartottak 15.-én, hogy meghallgassák a visszatért kiküldöttek jelentését; ugyanezen lap október 23.-iki számában Bereczky Albert püspöknek az egyetemen tartott előadásából közölt részleteket. Ahoz nem fér kétség, hogy a kiküldötteknek még sokkal nehezebb dolga volt Magyarországba visszatérésük után, minit lett volna itt Amerikában — ha ugyan itt lett volna kihez beszélniük. Köztudomású, hogy beutazási engedélyük kizárólag csak a világgyűlés idejére és helyére szólt és ezt a rendelkezést szigorúan be is tartották. Meg lehet érteni, hogy ez keserűvé tette a kiküldötteket és ezt a megszorítást bőségesen felpanaszolták beszámolóikban. Szembeállították ezzel azt a Magyar- országba meghívást, amit ők intéztek a világgyűléshez és amivel kapcsolatban ennek tagjait biztosították, hogy ott semmi ilyen kellemetlen korlátozásban nem lesz részük. Adja Isten, hogy úgy legyen, mert a Világtanács központi bizottsága elfogadta a meghívást az 1956.-ik év nyarára. Ugyancsak ennek a káros megszorításnak lehet betudnunk azt is, hogy magyarországi vendégeinknek nem volt alkalma vagy módja arra, hogy jobban megismerkedjenek Amerikával és megértsék ennek a nemzetnek a gondolkozását, életmódját, problémáit. így meglátásaik hiányosak maradtak, sőt nem egyszer humorosak és mulatságosak is kedves tévedéseiknél fogva. Az amerikai egyházi élet legnagyobb kísértésének a farizeizmust találták; ennek jeleként tartották a Field Stádiumban tartott népünnepély bibliai előadását a dekadencia legmélyebb sülyedésének, mert az üdvtörténetet a mozgásművészet eszközeivel adta elő. Ügyesen meglátták az olyan travesztiát is, amikor a világgyűlést kirakataikban is üdvözlő evanstoni üzletek egyikének ablakában a nylon harisnyákba öltöztetett s kivilágított üveg női lábak mellett ott találták a bibliai idézetet is: “mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai”. — Természetes, hogy beszámolóiknak nem az ilyen külsőségek voltak a fontos részei; ezeket cpak azért említjük fel, hogy sajnálkozásunkat hangsúlyozzuk, amiért vendégeinket nem vihettük el oda, ahol az igazi amerikai életet s benne az amerikai magyar református életet is megláthatták volna a maguk valóságában. Semmi kétségünk nincsen a felől, hogy nekünk nagy meggazdagodásunkra vezetett volna a velük való huzamosabb együtt- lét. Nekünk tőlük nem volt mit félnünk; reánk is vonatkoznak Dulles külügyminiszterünknek azon szavai, hogy “azok a szellemi alapok, amelyeken nemzetünk felépült, túlerősek ahoz, hogy hátrányosan befolyásolhatók legyenek”. Nekik azonban bizonyára sok meglepetéssel tudtunk volna szolgálni, ami felőlünk való felfogásukat is — úgy érezzük — megváltoztathatta volna. Olyan alkalmat kellett itt elszalasztanunk, amilyenre még nem volt hasonló 1929 óta, amikor utoljára járt köztünk püspök, — és azóta mekkorát változott a világ! És benne talán még mi is egy keveset. Érdemes lett volna hírt vinniök haza erről a kevésről is. Mert még ha találkoztak is vagy félszáz lelkészünkkel, ezeknek a jelentősége — gyülekezeteik nélkül — nagyon kicsivé zsugorodhatott össze az ő szemükben; hiszen a velük való húzamosabb beszélgetésre is hiányzott nem annyira az alkalom, mint még inkább az idő. — Hálát adunk érte, hogy itt lehettek és hazatérhettek. Idézet Bereczky püspök beszámolójából. — “Döntő kérdés lesz Evanston után, hogy az Egyházak Világtanácsa tovább is alakulóban marad-e vagy merevedőben lesz? A nagygyűlés (a jövő) kapuit nem bezárta, hanem kinyitotta. Együtt- lét volt és azzal fejeződött be, hogy folytatása következik. A Világtanács nagygyűlése, amelynek résztvevői sokféle nép és különböző egyházak köréből sereglettek egybe, nem mondott olyat, ami a világfeszűltséget növelte volna, sőt ki tudott mondani olyan üzeneteket, különösen az atomfegyver és a tömegpusztító fegyverek eltiltása és tárgyalások sürgetése felől történt egyhangú határozataiban, amelyekkel hozzá tud járúlni a világfeszültség enyhítéséhez. A nagygyűlés kétségtelen jele volt egy nagy egységtörekvésnek, annak ellenére, hogy nem egyszer jelentkeztek a különbségek kisebb-na- gyobb jelei. Ez azért is jelentős, mert ugyanakkor a ma élő emberiség életében egy soha nem álmodott méretű öntudatosodási folyamat megy végbe. Ennek az öntudatosodási folyamatnak az a legjellemzőbb vonása, hogy a sokáig elhanyagolt, kihasznált, nyomorúságba, szegénységbe és tudatlanságba szorított óriási néptömegek, amelyek az emberiség nagyobbik felét alkotják, teljes tudatára ébrednek egyenjogú embervoltuknak. A világtörténelem korszakos változáson megy át. A nagy feszültségek levezetésére és a különböző gondolkodású, társadalmi rendszerű népek testvéri együttélésére való törekvés azt mutatja, hogy ma már a békemozgalomhoz olyanok is tartoznak, akik még ezt nem öntudatosították magukban.”
