Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-04-01 / 7. szám

8

REFORMÁTUSOK LAPJA

PROTESTÁNS VAGY

RÓMAI KATHOLIKUS

MI A KÜLÖNBSÉG?

Miért tartjuk hibásnak a római katholikus egyház tanítását az üdvösségről?

Először azért, mert az üdvösséget az ember érdemétől teszi függővé és feltét telessé; másodszor azért, mert azt állítja, hogy az üdvösséget egyedül csak a római egyház papi rendjének és sákramentumainak igénybevételével lehet nyerni; har= madszor pedig azért, mert az üdvösség elnyerése érdekében Máriához és a szentek= hez sürget imákat.

(1) A római egyház állítja ugyan, hogy az üdvösség inkább isteni kegyelemből jön, mint az ember saját erejéből, mégis egy vagy más módon mindig hozzákapcsolja az isteni kegyelemhez az ember érdemét, “A kegyelem olyan ajándék, ami lehetségessé teszi az ember számára, hogy megmentse önmagát”, tanítják papjaik. Pontosan ez az összekapcsolás az, ami ellen mi protestánsok tiltakozunk. Mert ha igaz az — aminthogy igaz —, hogy a kegyelem merőben ingyen ajándék és kedvezmény, akkor hogyan lehet arról beszélnünk, hogy az üdvösséget meg kell érdemelnünk, és hogy a kegyelem hatása érdemet vált ki belőlünk, azaz érdemessé tesz az üdvösségre?! Pontosan ez az, amit az Uj-Testamentum tagad, valahányszor a kegyelem szót magyarázza vagy használja. Azt mondja, hogy Isten kizárólag csak a maga könyörűletességéből, kedvezéséből, irgalmából, és legfőképpen szeretetéből ad üdvösséget az embereknek, nem pedig azért, mintha ezek arra érdemesek volnának, — még akkor sem, ha az Ő kegyelmének ajándékából nyertük volna ezt az érdemet. A római levél (5:8) azt mondja, hogy “amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt érettünk.” Ez az a pont, ahol meginog a római egyház tanítása, hogy az üdvösség végeredményben az ember érdemétől, érdemes voltától függ. Mert akármi módon szerezte volna is az ember ezt az érdemet, üdvösségét semmiképpen sem ezért kapja; az Uj-Testamentum e tekintetben is határozottan tanít.

Egyik későbbi fejtegetésünkben bővebben megmagyarázzuk majd, hogy a kegyelem és a hit összetartoznak egymással és lehetetlenség egyiket a másik nélkül megérteni. A római katholikus egyháznak a kegyelemről való felfogása azonban teljesen kizárja a hitet. Ezzel nem azt mondjuk, hogy római katholikus embernek ne lehetne olyan személyes bizalma Krisztus iránt, amiről az Uj-Testamentum azt mondja, hogy az az üdvösség útja, — hanem azt, hogy a római egyház úgy tanban, mint gyakorlatban “hit” alatt egészen mást ért, mint mi. Náluk a hit egyszerűen az elhivése annak,

amit az egyház tanít. Az ő egyházuk erre és a sákramentumi rendszer hatásosságára teszi e kérdés hangsúlyát. Mikor mi kegyelemről beszélünk, a mi eszünkben “a mi Urunk Jézus Krisztusnak a kegyelme” van. A kegyelem a mi szemünkben az Isten, aki Jézus Krisztusban elibünk áll; személyes találkozás ez Jézus Krisztussal, és a mi oldalunkról ez a találkozás a HIT, a mi örömteljes megismerésünk, hogy Ő csakugyan “Istennek hatalma a mi üdvösségünkre” és a mi hálás készségünk, hogy elfogadjuk az Ő szeretetét.

“Higyj Jézus Krisztusban és üdvözűlsz!” (Csel. 16:31). Az üdvösség útja a kegyelem útja — Isten jön hozzánk Krisztusban, és a hit útja — személyes bizalmunk az Ő megbocsátó és ujjászűlő szeretetében.

(2) A modern római katholikus gondolkozók egyik legkiválóbb írója így nyilatkozott: “Semmiféle emberi tekintély, sémi külső személy, nem állhat Krisztus és a benne hívő között. Isteni igazság, kegyelem és élet egyenesen magán a Krisztuson át kell hogy folyjék a lélekbe.” Ebből a nyilatkozatból következtetve azt gondolná az ember, hogy Krisztus úgy van jelen az Ő népe között, hogy mindenki közvetlenül eléri Őt a maga megbocsátó és megváltó hatalmával. És a római katholikusok állítják is, hogy ez így is van. Ám ugyanakkor azt is állítják, hogy Jézus arra hatalmazta fel tanítványait, hogy mennybemenetele után ők uralkodjanak Őhelyette, és ki is jelölte egyik apostolát, Pétert, és az ő utódait a római püspököket, hogy ők legyenek az egyházban a legfőbb tekintély. “Hit a Krisztusban, az Egyházban és Péterben: ez a három dolog egymással összetartozik. Ahol Péter: ott a Krisztus,” — mondja az előbb idézett író, és ez alatt azt érti, hogy ahol a pápa: ott van a Krisztus! A római egyház tanítása tehát gyakorlatban azt jelenti, hogy Krisztus áldását csak a pápa oszthatja ki az ő püspökein és papjain keresztül, akik az ő szolgái. Az egyház papi rendje ezt a hatalmat a sákramentumi szertartásokon keresztül gyakorolja, amikről azt állítja, hogy azok isteni eredetűek.