Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-04-01 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 Semmi kétség nincsen afelől, hogy a római egyház papi rendje olyan eredményesen állott oda Krisztus és az Ő népe közé, hogy sokkal inkább hátráltatja, mintsem előmozdítaná, igazi egyesülésüket. És a papi rendnek ez az egész hibás felfogása — hogy t. i. inkább közbenjárók mint szolgálatot teljesítők, — nagyon messze jár az Új-Testamentum ilyen tanításaitól: “Egy az Isten és egy a közbenjáró Isten és emberek között: az ember Krisztus Jézus.” (I. Tim. 2:5) — “Ő általa van mind a kettőnknek odajárúlásunk egy lélekben az Atyához.” (Ef. 2:18). — “Ha valaki bűnt követ el, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.” (I. Ján. 2:1). — “Mivel tehát olyan nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk a hitvalláshoz. Járúl- junk azért bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk jókor való segítségül.” (Zsid. 4:14, 16). Ami pedig a sákramentumokat és azoknak az üdvösségben való helyét illeti, mi protestánsok ezek felől egészen másképpen értünk, mint római katholikus atyánkfiái. Élőször is az egész Uj-Testamentumban semmi igazolást nem találunk kettőnél több sákr amentum felől; ezek pedig a Keresztség és az Úrvacsora. Ezeket az Új-Testamentum úgy adja elénk, mint amiket maga Krisztus szerzett, mint az Ő egyházában a Vele való közösségnek eszközeit, tehát mint a kegyelem eszközeit. A többi öt szertartás felől, amiket a római egyház sákramentumoknak nevez, mi úgy gondolkozunk, hogy bármilyen értékesek és fontosak legyenek is, azok mégis csak az egyháznak a rendelései és intézkedései, és ezért csak ilyenként tekinthetjük azokat. A sákramentumok számánál azonban sokkal fontosabb az, hogy miképpen értünk azoknak az érvényessége és hatásossága felől. A római egyház azt tartja, hogy a sákramentum csakis akkor érvényes, ha azt pap vagy püspök szolgáltatta ki, aki azt teszi vagy legalább is azt szándékozik tenni, amit az egyház előírt számára. A keresztséget ugyan szükség esetén szerintük bárki is kiszolgáltathatja, aki az előírt szöveget használja, az előírt cselekményeket hajtja végre és akiben a megkívánt szándék megvan. A házasságban pedig, a római egyház tanítása szerint, a sákramentumot maguk a férfi és a nő szolgáltatják ki egymásnak, de ezt, rendes körülmények között, az egyház papjának jelenlétében és előírt szertartásai szerint kell végezni. — Ilyen feltételek mellett a sákramentumok hatásosak, vagyis meglesz a kívánt hatásuk, ha azt “megfelelő hajlandósággal” vették magukhoz, kivéve természetesen a gyermek-kereszteléseket. Mit mondunk erre mi, protestánsok? Először is azt, hogy a mi szemünkben ezek a római sákramentumok olyan gépszerűleg mozgatott eszközöknek látszanak, amiknek az a hivatása, hogy az emberek leikébe beletöltsék azt a titokzatos valamit, amit kegyelemnek hívnak. Mi előttünk, protestánsok előtt, el nem fogadható az a gondolat, hogy bármelyik sákramentumnak is valami hatása lehetne a benne részesülő egyénnek öntudatos részvétele és élő hite nélkül (itt ismét ki kell vennünk a csecsemő-ke- resztségeket). Távolról sem elég csak azt kívánni, hogy az illetőben legyen meg a “megfelelő hajlandóság”, — különösen akkor, ha a sákramentumot számára idegen nyelven és legtöbbször alig hallhatólag szolgáltatják ki. De ha még mélyebbre megyünk, azt kell néznünk, hogy mi van a sákramentum lényegében? A sákramentum Krisztustól jön, Őt jelenti. Érvényessége a Szentírás rendelkezésében van, amely aról biztosít minket, hogy azt Krisztus szerezte. Hatóerejét maga az evangélium ígéri és egyúttal bizonyítja is, még pedig ugyancsak látható és erőteljes módon. Maga az Élő Ige, aki az Úr Jézus Krisztus, teszi hatásossá a sákramentumot, és amit Ő abban nekünk ad, az nem valami meghatározhatatlan “kegyelem”, hanem Őmaga, Istennek igazi Kegyelme az elesett és bűnös emberhez. (3) A római egyház nem mondja, hogy nem lehet egyenesen Istenhez is imádkozni, de sokkal erőteljesebben biztatja a híveit arra, hogy a szentekhez, és különösen Máriához imádkozzanak és kérjék az ő közbenjárásukat, hogy ők (a szentek és Mária) könyörögjenek őérettük (a hívekért) Istenhez. A fentebb ismételten idézett katholikus író e tárgyról így ír: “A katho- likusok Máriának az Istennél közbenjárását mindenható erejűnek tekintik, és a katholikus ke- resztyénség mindig teljesebb mértékben ébred tudatára annak, hogy Mária, mint a Megváltó Anyja és mint aki érzi az ö Fia minden szívverését, egyúttal anyja az Ő valamennyi kegyelmének is.” Protestánsok számára az ilyen állítás legalább is rendkívüli, de ha a római egyháznak Máriáról táplált felfogását nézzük, nem találunk ebben a megállapításban semmi túlzást. Máriának már hivatalosan adták ők azt a nevet is, hogy “az emberi nemzetség Társ- Megváltó.” És mindenki jól ismeri a pápának azt az imádságát (lapunk is közölte szószerinti fordításban), amivel a Mária-évet megnyitotta: az egész imádságban nincsen egyetlenegy mondat vagy szó sem Istenhez vagy Jézus Krisztushoz; az egész imádság kizárólagosan Máriához szól. A Mária-tiszteletről későbbi fejtegetéseink részletesen szólnak majd. Most csak annyit akarunk mondani, de ezt a legnagyobb határozottsággal kell állítanunk, hogy aki ilyen megváltói erőt vagy hatalmat Jézus Krisztuson kívül bárki más számára igényel, az nem mutathatja meg az üdvösségre vezető igazi útat. “Egy a közbenjáró Isten és emberek között: az ember
